Kiformálódott egy olvasó
magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig
részvétel, legalább a
másik (legalább
az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés
elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos
író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a
megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá
(érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg
ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a
miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.
Nem mesélem el, hogyan éltem át
ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az
érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy
általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait:
Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív
elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már
filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei
olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel
mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei
ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy
egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy
mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi
gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális
vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két
felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.
Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen
megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt.
Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak
hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik,
miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra
olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És
elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont
így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.
Viszont és mindazonáltal nem
kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik
tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított
megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt
róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit
felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán
(horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok
egzotikuma, illetve a tanult megközelítések:
emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a
többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a
mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó
erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony
rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító
keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A
hitigényről, az érzések és benyomások
gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt
több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is
átitatott verzió a legfontosabb.
Erről nekem Gaiman tanította a
legtöbbet, a
Sandman elképesztően
gazdag távlataival, az
Amerikai Istenek
célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy
tisztelem, mint
Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható
élet és világmindenség és minden (a
linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez
képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást
világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a
Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden
hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy
beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy
hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor,
vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis
kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót,
a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos
olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak
ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a
legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját
magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a
tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan
figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.
Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.
