2017. február 24., péntek

Neil Gaiman: Északi mitológia

Nehéz rangsorolni a kedvenc mítoszainkat, írja Gaiman, de neki kezdettől ez a mélyen amorális, nyers és kíméletlen istenvilág a legfőbb kedvence. Ez egyfelől evidens, ugye (az Amerikai istenek, meg a Sandman ismeretében), másfelől rögvest mulatnom kellett – mert legkedvesebb kortárs mítoszálmodóm kevésbé magasra törő (hogy ne mondjam: kevésbé langaléta) regényeiben, nem annyira fel-nyúlkáló képregényeiben alapjában fontos (majdnem mindig szinte piedesztálon terpeszkedik) a morál. Megmagyarázza persze: az első (képregényes) találkozáskor, Jack Kirby és Stan Lee átiratában, a Hatalmas Thor által szeretett bele az északi mitológiába –  mielőtt a maguk töredékességével feltárultak volna előtte, átíratlanul az észak kegyetlen meséi. Most úgy gondolom, hogy Neil Gaiman számára valójában ez a második, kevésbé gördülékeny találkozás lehetett sorsfordító, amikor igen fogékony korban (egy figyelemfelkeltő, behúzó képregényes liezon után) megütötte egy, a saját kultúrájától minden elemében ennyire idegen világ. Amely a test reakcióiban (lám) mégis ismerősebb dallamot muzsikált, mint az elfojtásra épülő, bűntudatban aggodalmaskodó keresztény, vagy az egész hablatyot a maga számolható pragmatizmusával tagadó materiális világkép. Hiszen a legjobb dolgaiban pont ezt az ösztönösen ismerős, gátlástalan gesztusaiban önmagáért ravasz, élő attitűdöt játssza történetbe azóta is…

Itt a magyarázata, miért haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob, máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt.

Meglepően szűkszavú ez a szöveg. Mondanám, hogy kicsit olyan, mint egy jó felnőtt színező, elvárja, hogy a képzeleteddel tovább színezd – de nem volna igazam. Pont ez a zseniális benne: ahogy néhány színnel pontosan odaken egy-egy alakot. Egyszerű félmondatok jellemeznek szereplőt – például ahogyan Thor „azt csinálja, ami éppen az eszébe jut, mert ehhez ért a legjobban”. Semmi nem jellemzi jobban Thort, mint ez a mondat: „…amikor csak valami baj üt be, először mindig az jut eszembe, hogy Loki hibája. Ezzel sok időt megspórolok…” Jut eszembe: ez Lokira is igaz, kevés mondat jellemzi ennél jobban. Így szűkszavú és tömör ez a szöveg, valahol gyönyörű bravúr, hogy érzetre sehol nem válik felszínessé. Egyet megérezhetünk belőle: itt nincsenek úgymond „jók és rosszak” az óriásoknak (akár egy ogrekirálynak is) lehet méltósága, és bizony az istenek nem egyszer viselkednek teljesen méltatlanul – ahhoz a képhez mindenképpen, amit egy későbbi kor épített belénk. Megérezhetjük ugyanis másfelől, milyen, amikor önérték a ravaszság, amikor az önfejűség nem feltétlenül hiba, rájöhetünk, hogy a szarkavaró „főgonosz” alkalomadtán lehet „megoldáshozó főjó” is – hogy itt egyszerű és bonyolult lelkek állnak szemben a legtöbbször. És persze hogy bonyolult annak a lelke, aki óriás létére az istenek asztalánál ül, az istenek fejének, Odinnak vértestvére, egyszerre gyűlöli, féli és csodálja lakomázó társait – aki voltaképp azért van, hogy kezdettől a végső véres végig általa boruljon minden egyensúly.

Nagyon jól látszik Gaiman megközelítésén át, hogy örökölte meg a mesélés nyugati módja Lokitól ezt a szerepet, hogyan csomagolta a Párizsi Notre Dame Frollójától A három testőr Milady-jén át a Dallas Jockey-jáig mindig egy ilyen figurába az összes konfliktusforrást – miközben az összes többi szereplő jobbára pár vonással odakent néhánysíkúság marad. A gonoszaink sokkal izgalmasabb, színesebb alakok, mint a kívánt mintakövetés jó gyerekei – a motivációik összetettségét jobban szeretik a színészek is, ami lássuk be, nem csoda. Ebben a színjátékban övék a legtöbb jó mondat… Az is nagyon jól látszik, honnan érkezik a mesélés nyugati módjába a kötelező bosszú – mintha ez volna az egyetlen, Ázokra és Vánokra, Óriásokra és Törpékre (mondjuk így: bárkire) nézve következetes szabály: bosszút kell állni! Olykor kiváltható, olykor nem sikerül, olykor további bosszúkat szül az idők végezetéig, olykor magát az idő végezetét szüli… Ez a mára klisévé koptatott panel (meggyőződésem) leginkább innen kerül a kultúránkba. Jöhettek azzal, hogy máshol, más mítoszokban is jelentőségteljes volt – de én erre azt válaszolnám: csak itt egyetemes.

Szeressétek ezt a könyvet és adjátok az ifjak kezébe. Mert könnyen olvasható, mégsem felszínes, mert felfejt nagyon sok réteget a germán-kelta regevilág egészéből, de olyan játékosan, akár egy könnyű kézzel elszórt tucat-fantasy. Jó volna hasonló lazasággal nyúlni a gondolkodásmódunkat ezer szinten máig meghatározó összes mítoszhoz és hiedelemrendszerhez – persze nem volna ilyen egyszerű az író dolga. Hogy mást ne mondjak, Gaimant tudtommal nem akadályozták ezen játékos, tudattágító munkája elkészítésében és terjesztésében befolyásukat féltő, vicsorgó druidák…

Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...