Szinte lehetetlen elvonatkoztatni
a fordító-kommentátor személyétől… kevesen lesznek itthon, aki a mítosz
megismerése szándékával, kétségtelen szépsége okán veszik majd a kezükbe e
könyvet, annál többen azok, akik Tolkien személyében elsősorban nem az angol
nyelv forrásvidékének ilyen-olyan csermelyeit óvatos tisztelettel kortyolgató
nyelvészt, hanem a saját-világot alkotó írót tisztelik. S elsősorban (elismerve
a professzor elkötelezettségét) a saját történetre gyakorolt hatás miatt
kíváncsiskodnak az angol nyelv egyik legfontosabb korai nyelvemléke, a még
korábbi korok megőrzött szellemiségét sugárzó hősi ének lefestette vidékre; A Gyűrűk Ura, A Hobbit, A Szilmarilok
miatt lesznek kíváncsiak Beowulf úr kalandjaira Heorot dicső csarnokában, a
szörnyeteg tavának mélyén, s a vidéket dúló sárkány barlangjában…
Tolkien professzor fordítása valóban
„megvilágításba helyezi” a saját mesét is, de a fény e történetről, az ősi
regéről alapjában másképp szóródik, mint amely Középföldét világítja be. Hogy
megvilágíthassam a különbséget, először érdemes megismerkedni a múltba merült világgal,
amelyben e mese először lejegyzésre kerülhetett. A gyűrűket adományozó urak
csarnokának megtisztítása, majd a bosszuló anya után merülés a tófenékre, s
végül a sárkány elemésztő tüze elleni kiállás ősi és tisztán éneklő szerkezet,
amelyre lejegyzésekor éppen csak rávetült az új hit fénycsóvája. Ahonnan a rege
táplálkozott, ahonnan lejegyzője megidézi, s ahova hízik a leírás által, az két
teljesen különböző világnézet meghatározta gondolati tér. A mítosz az új,
keresztény szellemi közegbe csak azért vonódhatott be, mert a térítő technikák
tekintetében meglepően rugalmas vallás eleitől fogva szívesen vonta be ezeket a
rítusokat a saját kánonjába – mintegy áthidalva az „apám apja rendes ember
volt, de nem ismerte Krisztust, elkárhozik-e?” kérdésére adandó válasz-kényszer
teremtette szakadékot. Az más kérdés, hogyan hangsúly-tolódott a (szintén
mítosz-rokon alapszerkezetű) ószövetség irányába ezek által a beemelések által
maga a tanítás… A mítosz múlt-történeteinek átmentése tehát keresztény
gyakorlat volt akkor is, ha egyébként magán az egyházon belül a megítélése soha
nem volt egységesen pozitív.
 |
| Tolkien Beowulf-kötete, a jegyzeteivel... |
Hiszen például Alcuin, Nagy
Károly tanítómestere is feltette a kérdést egy angolszász apáthoz írt,
dörgedelmes levelében: „…mi köze Ingeldnek Krisztushoz?” – nehezményezve, hogy
a szerzetesek a hit kérdéseinek és egyházatyák válaszainak tanulmányozása
helyett pogány hősök történeteit olvassák és másolják… Tolkien szerint az
angolszász hozzáállásban mélységesen gyökeres hagyománytisztelet, az erre való
fogékonyság lehetett az oka, hogy igen
sokat megőrzött az északi múltból, hogy egybeolvassza azt a déli műveltséggel
és az új hittel. Az egykori költő és Tolkien hozzáállásában szerintem ez a
legfőbb közös pont: hogy valamilyen szinten mindketten „értékmentés céljából”
teremtették és fogalmazták újra a mítoszt. Tolkien olvasói és fordítói értelmezése
szimpatikus, a hozzáállása az – jelzem, ez teljességében a kommentárokból ki
sem bomlik, csak akkor mérhető fel, ha az ember hajlandó hozzáolvasni a Szörnyek és ítészek Beowulfot és a korai
angolszász költészet megítélés-történetét magyarázó előadásait, ha veszi a fáradságot
és nemcsak kommentárokkal együtt, de a magyarázó szövegeket magyarázó
szövegekkel együtt olvassa újra Beowulf csatározásainak históriáját.
 |
| a filmfeldolgozás... |
Mert Tolkien valójában meglehetősen
óvatosan nyúl az ősi szöveg kérdéses pontjaihoz, amelyekből azért akad bőven.
Mindmáig nincs konszenzus például arról, két másolója által körülbelül mikor
készült e forrásértékű kódex – nemhogy arról, mikor születhetett az általuk
lemásolt költemény. Az egységes, nyelvileg és költői eszközeit tekintve is
sajátos jegyeket hordozó szerkezet egyetlen jó tollú alkotót feltételez; de
mára már esély sincs, hogy kiderülhessen, a nagy angolszász egyházszervező:
Bede korában, a VIII. században (ahogy Tolkien gondolta), avagy később élt-e a
Beowulf-történeteket hős-énekbe foglaló költő. Nyilvánvaló, hogy a másolók
akarva és akaratlanul is hozzányúltak az „eredetihez” – ezt jó pár
logikátlanság, jellemző másolói elírás és hiba bizonyítja, illetve olyan
toldások, amelyek nyelvezete későbbi mondatszerkezetek jellegével terhes. Ezek
helyreállítása a fordító-nyelvész egész életére adott munkát; számos alkalommal
javította a saját munkáját, ahogy azt Christopher Tolkien, a professzor fia az
előszóban alapos részletességgel dokumentálja. A kommentárokból hellyel-közzel
megtudható, hogy egy-egy jelentés-helyreállítási kísérlet mögött milyen
gondolatmenetek húzódtak meg – e gondolatmenetek valódi mélysége viszont
tényleg csak a saját mű mítosz-szerkezetébe engedett tanulságok és analógiák
által fejthető vissza. Mert a kommentárokban a „nyelvész” meglehetős
magabiztossággal tartja féken a „mítoszteremtőt”. Sokan még így is regényesnek
ítélik a professzor hozzáállását fordítása tárgyához, de ez valójában inkább az
„írónak” címzett szakmai rosszindulat, azok nem-értését tükrözi, akik nem
értették, „nyelvész” és „mítoszteremtő” hogy fér meg egyáltalán egyetlen
bőrben. Amely bőrben nem mellesleg ott lakott a diákjait nagy kedvvel oktató
tanár is – aki (többször megfogalmazott tapasztalatai okán) mindig is
törekedett a közérthetőségre.
 |
| limitált... |
Persze e munkához pont ilyen
hozzáállás kellett, egyszerre szakmai és alkotó hozzáállás; hogy
megszülethessen a Beowulf prózafordítása. Amely nem az „első szívdobbanása” a
tudományos munka mellett párhuzamosan születő saját mitológiának (ahogy a
kötet-végi ajánló ígéri), de mindenképp az egyik legfontosabb forrásvidéke.
Tolkien kommentárjainak szinte legfontosabb tartalma, hogy bár e forrásvidék
számunkra megismerhetetlen (hisz nem maradt fenn, csak néhány egyéb maradvány;
és a rokon felépítésű, hasonló gondolkodásmód lenyomatát őrző - például izlandi - mítosz-szerkezetek, analógiák), de a
költeményből magából is sugárzik az egykori irodalmi környezet gazdagsága. Történetek
tucatjai köríthették ezt az egyet – s hogy mégis ezt választotta a lejegyzője,
hogy megfürdesse a friss, keresztény szellemben, kódexbe körmölve megörökítse a
maga eszközeivel, az valójában a különös jelentőségének bizonyítéka. Ez a
történet csak érint, kulisszaként használ jól azonosítható, korabeli politikai
és társadalmi viszonyokat – valójában ugyanúgy az ember világhoz-állásának
módjáról beszél, ahogy például a déli műveltség Achilles-története.
 |
| Gareth Hinds képregénye |
Hiszen valójában Beowulf
története vereség-történet. Az ember-lét vidékének keresztényi,
„siralomvölgy-felfogása” fogadtatta be könnyen az egyházi szövegek mellé, a
kolostorok könyvtáraiba – s e vereség-történeti mivolt a legfontosabb közös
vonás Tolkien saját-világaival; valamely értékrend megőrzésének és
fenntartásának szándéka szenved itt is vereséget, akárcsak a tündék történeteiben,
az Óidőkben, Középfölde mitikus múltjában. Mert a legfontosabb fénycsóva, ami a
saját mesére vetül, ez a vereségre ítéltség – csak amíg a Beowulfban a frissen
rákerült keresztény nézőpont alatt az ember isteneivel vállvetve való kiállása
a „minden megfogalmazást befaló sötétség ellen”, a hiábavaló és ettől hősi
bátorság a kulcsmomentum; a saját mesében mindez a változatlanság örök, tiszta értékei
megőrzésének kudarca: a változásnak kitett létbe kényszerült, kényszerű
veszteségeit számláló öröklét köré csomósodik. A legfontosabb különbség a
tündék halhatatlansága – Tolkien legkedvesebb témája; hiszen azt tudjuk: a
professzort valójában az óidők regéi izgatták, s a tündék alkonya és az
embernép hajnala, mítoszai „életének” valódi ideje volt számára a saját
meserengetegének „szent ligete”. Amely csak a „távoli jövő” hallgatósága, a mi
számunkra lesz mítosszá; a benne élők számára nyilván maga a megélni és
megérteni való valóság. Az ember vereségre ítélt, hiszen meghal – a tünde
vereségre ítélt, hiszen meghal körülötte minden. A történetek alkotója pontosan
látta a különbséget – mint ahogy a Beowulf megalkotója is láthatta a maga keresztény
meggyőződése és a mítosz eredete közti szakadékot. Mégis: érvényesnek érezte
abban a vonatkozásban, ahogy megfogalmazta: mintegy rajta keresztül a saját
korát, a saját legendai ó-idejének végét. A csatát a szörnnyel, aki/ami úgyis
elpusztít.
 |
| a képregény egy lapja |
A Beowulf történetéből sugárzó
szemlélet fontosabb, mint azok a kihámozható utalások, amelyek az akkor élt
ember életmódjáról és hiedelmeiről mesélnek – a költemény sugallta tartalmakban
lakik az igazi erő, nem a kultúrtörténeti utalásokban. Ha a fordító és saját
műveket mítoszi mintára alkotó Tolkien irányából nézzük, a „keresztény volta
ellenére (sőt, az által) mítoszt megidéző” hozzáállás természetének felismerése
lényegesebb, mint felmérni a rengeteg apró inspirációt (akár konkrét
átemeléseket), amelyekkel a professzor a saját mesében mitikus valóságot alapoz.
Rohan lovas-urainak Aranycsarnoka, az életmódjukat meghatározó alapszimbolikák,
de akár pusztán a gyűrűk és adományozásuk, a mesei fordulatok, a kincsen
elheverő és tolvajláson felháborodó sárkány, konkrét helyek és viszonyok
valójában e szemlélet következményeképp kerülnek a maguk helyére a mesében is.
Ez a történet önmagában is
érdemes a végiggondolásra – mert vallástól fosztott, modern viselkedésmintáink
meglepően nagy tömegét határozza meg a benne foglalt; mintha a saját egyéni és
társadalmi tudatunk „aranycsarnokának” egyenként és kollektívan is megvolna a
maga zajoktól szűkölő semmi csendjére vágyódó tudat alatti Grendele – az
anyjáról és a sárkányról nem is beszélve. A hiábavaló, bukásra ítélt küzdelem
mindenkiben és ma is folyik. Az egykor volt költő koroktól független, érvényes
mesét kerekített az épp elvesző múlt mítoszaiból. Ha elolvassuk Tolkien bájos
meserekonstrukcióját, a saját verses kísérletet a kötet végén, még könnyebben
megértjük: ez a mese halhatatlan. Megtaníthatja ma is elviselni a hiábavalót,
az elkerülhetetlennel szemben való kiállás tiszteletét – a halálra ítéltségünk
tudatát. Mert valójában ez a legfontosabb, ami összeköt bennünket tereken és
időkön túl: elmúlásra ítéltetünk. Őrizzük meg a mesében az érvényét – és adjuk
tovább. Ahogy az egykori költő, a másolók, és megőrzői-fordítói (közöttük
Tolkien professzor) továbbadták.
 |
| George Timothy Tobin illusztrációja a mítoszkör egy 1909-es feldolgozásához |
Kiadó: Európa
Szerkesztette: Christopher Tolkien
Fordította: Nagy Andrea és Tótfalusi István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése