2011. augusztus 26., péntek

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - A babaház

A babaház a hely, ahol minden játszásiból történik, ahol játszásiból történnek a dolgok. Babák a babaházban teát főznek, cukrot raknak bele, eltartják a csészétől a kisujjukat. Szép illedelmesen mosolyogva ölelik egymást a szavakkal. Vagy húst jegelnek, babahúst, bababőrt szabnak-varrnak, játszásiból ölik egymást, és nemcsak a szavakkal. De nem baj ha a baba rosszalkodik: amíg a babafiúk és babalányok babamód viselik magukat, amíg betartják a szabályokat, amíg nem néznek ki a máshová, ami nem babaház, addig áll a baba-valóság.

Játszásiból lehet babává aki nem is baba, eljátszhatja, hogy az, baj nem lesz belőle. Akkor sem, ha csal a nembaba, ha többet enged magának. Mert hiszen többet is engedhet aki önként lett bábu a babatáblán, aki ismeri a szabályokat – hiszen csak úgy csalhatsz, ha ismered a szabályokat. De ez sem baj, a babaházban szabad a csalás, az ámítás. A babaházban mindent szabad. Csak nem szabad kipillantani a babaházból. Kinézni belőle. Ráébredni a babaházra. Átlátni a baba-szitán. Vagy például nem szabad beleszeretni az egyik Végtelenbe, valakibe, akihez képest a nembabák is csak babák.

Neil Gaiman A babaház gyűjteményével tette nagykorúvá a Sandmant, a csapongás-iránykeresés „kamaszkora”, a Prelűdök és Noktürnök útkeresése után – mondanám, holott inkább arról van szó, hogy a sok elejtett, apró momentumból, mellékszálból a gyűjtemény második kötetének végére áll össze először a koncepció „látványa”, lesz megsejthető, mennyire tág horizontú, sokszövevényű mesébe is csöppent az olvasó. Bár látszólag A babaház nyolc történetéből hét sokkal nyilvánvalóbban függ össze, mint az első gyűjtemény történetei, valójában komótos következetességgel ugyanúgy, lépésről lépésre építi fel a cselekményt az író, mint a Prelűdök és Noktürnök esetében: amíg ott az eszközeit keríti meg, szerzi vissza az Álomúr, itt és most elkóborolt szolgái után kajtat.

És eközben nem mellékesen fel kell számolja a keletkező álomörvényt, amely nemcsak az Álom egész „birodalmát”, de annak határait, s ezáltal az „éberek valóságát” is veszélyezteti. Az örvény halandó, Rose Walkernek hívják, alig múlt húsz éves és épp érdekes időket él: zavarba ejtően valóságosakat álmodik – sokszor az ő szemével látunk mi is álomtáji képeket - és álomszerű ébrenléteiben egy bizarr „családegyesítés” aktív részese. Álom és ébrenlét során egyaránt halálos veszélyekbe sodródik, olyan erők játékszereként, amiket nem ért. Hiszen amíg él, amíg élhet ő és számtalan módon „álomjárta” családja, addig nincs biztonságban Morpheus birodalma. Gaiman ügyesen bokrosítja a Prelűdök… történeteiben mintegy mellékesen elvetett „történetmagokat”, a második kötet talán legnagyobb erénye, hogy ráébredhetünk: itt minden apró információmorzsa fontos.

A történetet illetően két dolog mindenképp említésre méltó még: egyrészt az Egyszer fent egyszer lent ihletett betét-története, egy korokon átívelő mese egy „másképpen halhatatlanról”, egy mellékszál, amelynek nem egy bájos utalása később majd nagy jelentőségre tesz szert. És minden Hellblazer-rajongónak kötelező olvasmány, egyetlen zseniális mondat miatt, amelyben gyökerestül-ágastul-bogastul benne lakik az egész Constantine-i hozzáállás minden következménye. A másik A gyűjtők elvetemült, facsart humorú, hiperbizarr víziója a sorozatgyilkosok konferenciájáról – „mintha a késő őszi szél hordta volna össze őket…gonosz egy szél volt, éles és metsző, csak rossz időt és hideget hozott”. Költői és elmebeteg vízió, egyfelől minden tematikus konferencia paródiája a filatelistáktól a kardiológusokig, másfelől az egyik legkegyetlenebb tükre a gyilkosság-perverziós könyvek, filmek, sorozatok tömegének – nézz bele, rajongó.

Érdekes élmény lehetett egy ilyen történetet rajzba tenni - a Dringenberg-Jones III. páros egyre bátrabban bontotta a panelt, számtalan – azóta számtalanszor másolt - nézőponti és rajztechnikai ötlettel gazdagítva a víziót, néhány oldalanként ontva a nem ritkán festményi minőségű egészoldalasokat, kollázs-jellegű osztatlan képeket. Ha példát kéne hozzak a nézőpont kezelésének bátorságára: ihletett ötlet harántra fordíttatni a füzetet rögtön az első történetben, Rose általunk látható első elalvásakor. A panelelrendezés játékos változásai ebben az „álomi nézőpontban” teljesen más téri dinamikával érvényesülhetnek, s eközben jól követik a szöveg-hangsúlyokat is - és a nézőpont akkor vált vissza hagyományosba, amikor Rose felébred, amikor az álmában úgymond ráébred, hogy „észrevették” – és mi is ráébredhetünk ugyanekkor: a haránt-oldalakat az ő szemével láttuk.

Nemcsak a történet, a rajzi világ is meglehetősen felszabadult tehát. Akik a szériába belevendégeskedtek: Cris Bachalo A játszóházban, a maga erősebb hangsúlyú panelkezelésével, árnyaltabb tónus-használatával; az általam egyébként sokra becsült Michael Zulli, (Gaiman egyik rendszeres „bűntársa” a gaimani novellák újrahasznosító „képregényesítésében”) az Egyszer fenn… rajzilag konzervatívabb, de mindig korhű időutazásában, amit Steve Parkhouse (Zulli rendszeres „bűntársa”) húzott ki – a vendégek azt a többletet hozták magukkal, amiért hívták őket. Vizuális hatásait tekintve lesz majd erősebb gyűjtemény, de nem lesz – a sokhangúsága ellenére - ennyire egységes összhatású még egy. Főleg azért nem, mivel Dringenberg búcsúja is itt, a 16. füzet után jön el, bár rajzolóként még visszatér a Ködök évada két történetében, a karakterformálás „stafétabotját” másoknak adja át.

A Cartaphilus kiadása számomra etalon-szintű. Köszönet illeti a magyar kiadás felett bábáskodó szerkesztőket, a fordító Totth Benedeket és Bárány Ferencet (a jegyzetekért külön is). Jócskán késett ez az írás, hiszen azóta az Álomország is megjelent már – csak ismételni tudom magam, amikor abbéli reményem fejezem ki itt, hogy e sorozat töretlenül, ugyanezen a színvonalon jut el a végkifejletig.

Az ajánló eddig tartott - aki még nem unja, és nem zavarja, ha tovább és bő lére eresztve „okoskodok” a kötetről, elárulva ezt-azt a történetről is, az kövessen!



Annyi mindenről kéne még beszélni! Hiszen példaszerű például, ahogy a gyűjtemény összeáll: Clive Barker előszava után – a gaimani alkotói módszer frappáns összefoglalása után – maga a szerző vázolja az „ez történt eddig” kötelezőjét a maga módján. Mellénk ülteti Végzetet, Sandman testvérét a sors könyvével. Érdemes elolvasni az összefoglalást, mert Gaiman az első kötet nem egy utalását „kimondja-kibontja” itt. Hogy aztán rögvest egy novellisztikus betét-történettel indítson, következik a prológus, a

Mesék a homokban
A történet Nada királynőről, és szerelméről, Kai’ckulról, a Végtelenről, akit mi Sandmannak ismerünk. A Remény a pokolban történetének egyik – ott igencsak a „levegőben lógatott” momentuma kap teljes távlatot a mesében. Amely ráadásul tökéletes népmese-imitáció, megtudjuk belőle például, miért tilos a törzs tagjai számára bármi módon ártani a szövőmadárnak – apróság, de Gaiman számtalanszor hitelesíti hasonló gesztusokkal a maga mitikus műmeséit, egyszerűen azzal hogy betartja a mesei szabályokat, alkalmazza azokat a – népek sajátságain túlmutató – elemeket, ami a legtöbb szájhagyomány útján továbbadott mese alapvető sajátja. Ez a betét-történet nem mellesleg az egész kötet „fő témájának” alapja, az a „mítoszgyökér” amely indokolja és megmagyarázza az örvény, az „annulet” létrejöttét az Álombirodalomban.

Én nagyon szeretem e füzet hagyományosabb panel-rendjét, az oldalankénti öt közül az első négy mindig a mesét meséli, visszafogott narrációs és szövegbuborék-kezeléssel, az ötödik hasáb viszont a történetet a férfivá avatandó unokájának mesélő öregemberé, – a mesélés pozíciójába ritmusosan visszarántó és a mesét testbeszéddel kommentáló alakoké a tűz fényében. És ha valahol, itt szembesülhetünk vele: a kihúzó, Malcolm Jones III. munkája, az adott esetben erős ecsetvonásokkal, bátran alkalmazott tushasználat mennyire hallatlanul fontos kép-formáló elem: Nada arcának változásai az életben és a halálban tanítanivalók.

A babaház
Végre színre lép Morpheus Végtelen testvére, Vágy, s színre lép ikertestvére, Kétségbeesés is. Milyen bájos, nem? A Vágy és a Kétségbeesés ikertestvérek, valójában egymást szülik folyvást – s mind a ketten fenekednek az Álomúrra. És színre lép Rose is, akiről kiderül, Unity Kinkaid unokája, az egykori lányé, akit álomba zárt Sandman hosszú raboskodása, aki immár öregasszony, s aki felkutatta a leszármazottait. Rose vágyból és kétségbeesésből gyúrt lénye megszólíttatik a Hekaté, az „egy aki három” által, és végül színre lép a Korinthoszi is: az egyik elszabadult rémálom. A babaház legfontosabb „babái”, azonnal viszonyban egymással – nos, ezt nevezem jó mesélőkének, hiszen egy képregényben alapvető, hogy a szereplők viszonyai mi módon, milyen ritmusban tárulnak fel, s hogyan mélyülnek tovább.

A rajzi megvalósulás mikéntjét már fejtegettem fentebb, néhány apróságot említenék csak: a szinte észrevétlen viktoriánus „nagyvirágos” tapétamintát a panelek alatt, Unity monokróm lényének „környezeti ellentettjét” – és ugyanezt a monokróm őrületet a korinthoszi szemszögéből, amely csak akkor színesedik át, amikor leveszi a szemüvegét. Az álom képei az egész füzetben élénk, erős színekkel operálnak, a valóság sokkal visszafogottabb pasztelljéhez képest mindenképp – a valóság csak akkor telítődik élénk színekkel, ha az álom veti rá „rémszemeit”. Ami elég gyakran történik, érdemes felfedezni, a sorozatban még hányszor „teszi le és veszi fel” a Korinthoszi a napszemüvegét.

A beköltözés
A hat szorosan összefüggő rész mindegyikében nyakon csíphető ez a színvilággal való játék, ami alól egyedül Rose a kivétel: a festett tincsű, vérvörös ruhában flangáló lány egyre hangsúlyosabban képviseli a két világ közti kapcsolatot. A beköltözéssel az ébren álmodók világába kerül: Ken és Barbi „normális életet”, a transzvesztita Hal Dollyt: „női önmagát”, Chantal és Zelda az önmagukból való „egymásba menekülést”, Gilbert pedig – mint később kiderül – magát az „emberséget” álmodja, mindannyian ébren álmodók, a legnyilvánvalóbban persze Jed, Rose öccse, akinek felkutatására Rose Floridába érkezett. Akinek a fejében immár külön „mini-álombirodalmat” épített ki, saját Sandman-makettel Brút és Glob, a két álom-szökevény, az álombirodalom egykori „pitbulljai”. Beköltözés a valóság elől valamiféle éber álomba – a rajzok hangulata mindig pontosan tudatja velünk, hol is vagyunk épp e történet-kevercsben. Hogy aztán

A játszóház
nem kicsit beteg meséjében beköltözzünk mi is Jed fejébe, és végignézhessük, mit is ér az effajta menekülés. Chris Bachalo, a füzet vendégrajzolója sokkal hangsúlyosabban választ el álomeseményt és valóság-eseményt a vastagított panel-keretekkel, ami nem is árt: Jed fejében ott lakik például Hipolyta Hall, az ő halott férje, aki Sandmannak hiszi magát, ott feszül a két szökevény által felépített labirintus, a „fal”, ami elválasztja a fiú elméjét az álmoktól. Jed minden értelemben el van zárva a világtól – ő maga a „babaház” és a belezárt baba, akiben további babák „laknak”, micsoda matrjoska-játék ez… Lyta Hall ráadásul az igazi Morpheus gyermekével viselős, s a gyermek ebben az „álom-időtlenségben”, ebben a babába zárt babában nem tud megszületni. Jó kis magoncültetés ez is, számos további esemény csíráját helyezi itt el Gaiman, miközben mintegy mellékesen újabb kritikát fogalmaz a „szuperhősködésről”.

Bachalo teljesen másképp építi fel a figuráit. A Dringenbergnél megszokott határozott, kontúros portrék helyett a közelikben sokkal többet játszik a vonalkázott tónusokkal – például megajándékoz bennünket az eddigi legélettelibb Rose-arccal, és a sorozat kezdeteit idéző, markáns, plasztikusan szikár Sandmannal – később persze lesz még néhány emlékezetes Álomúr-grafika, de nekem az övé az egyik kedvencem. Érdekes kérdés egyébként ez a vendégrajzolókkal – sokat nem hallani erről, de míg például Sam Kiethről terjed, hogy nem szerette ezt a projektet, Dringenbergről nem ez terjed -; azt mindenesetre el tudom képzelni, hogy a szigorú megjelenési határidők provokálták időnként vendégrajzolók bevonását a munkába. A havonkénti huszon-oldal kemény követelmény, nem lehetetlen, hogy ezért kaphatta meg Zulli és Parkhouse az

Egyszer fenn, egyszer lenn
a történet egészéből voltaképp kilógó, intermezzo jellegű meséjét. A századokon át ívelő betét-mesében Halál valami lényegeset tanítana Álomnak az emberekről, Hob Gadling, a kérkedő katona segítségével, aki nem akar meghalni. Egyáltalán nem. S akit Halál élni hagy, amíg Gadling maga nem hívja magához. Száz évente találkozik Morpheus és Gadling a „Fehér Ló” fogadóban – oh, áldott Britannia, ahol századokon át hol gazdagon, hol pusztulva, de ugyanott áll a fogadó…-, hogy megvitassák a világ folyását és a halandó élményeit. Túl azon, hogy ennek a beillesztett történetnek is megvan a maga tanulsága, remek alkalom számtalan kulturális utalás elpotyogtatására és Gaiman itt helyezi el a sorozat egyik legszebb története, az Álomország történetének csíráját is. Legalább ezt is tudjuk: Shakespeare is Morpheus éjpalástjából bújt elő…

Zulli konzervatív képregényes megoldásai itt határozottan helyénvalók – a kosztümös mese ábrázolásában sokkal több helyet nyer így a kor-hűség. A képek pazar történelmi áttekintést adnak a brit történelem talán legérdekesebb időszakairól, minden formabontás nélkül – hiszen az egész történet az éber valóság birodalmában játszódik, felesleges is volna a kötet egyéb helyein magától értetődő szürrealitás. Ennek ellenére érdekes megoldásokra lelhet a figyelmes néző: hogyan formálja a szereplőket korról korra, hogyan vezeti át Zulli és Parkhouse az epizódokat a középkorból a huszadik századig.

A gyűjtők
történetével kapcsolódunk vissza az elejtett „fősodorba”, nem is szeretném sokkal részletesebben kifejteni a „Sorozatfüggők kongresszusa” eseményeit – ahol a Korinthoszi a díszvendég - mint az ajánlóban. Legyen elég ennyi: a sorozatgyilkosok is ébren álmodók, és az álmaikban ők a „sors katonái, a hősök, az éjszaka királyai”, egyszerűen szólva ők a jófiúk. Gaiman pszicho-rémírói vénáját csapolja itt a szemünk előtt, megint emlékezeteset alkotva – ha nem is olyan tömény a borzalom, mint Dee doki ámokfutása idején a 24 óra őrületében, azért ide is jut gyomorkavarás és torokszorítás elég.

Ha még nem mondtam volna, (mondtam), Malcolm Jones III. igazi tusmester, kihúzókirály: ha valaki ilyet tud, mint a Piroska-mese foltokból varázsolt farkasai, vagy a belső címlap irgalmatlan portré-kollázsára applikált amcsi zászlócsíkokból csorduló „vérfelirat” (a kompozíció persze a legalább ennyire zseniális beíró: Todd Klein érdeme is...), Nimród vagy az Orvos vörösbe tusolt képkockányi portréi, a „három gyűjtő az erdőben Philipre (ránk) vigyorgó panelje – le a kalappal! Más kérdés, hogy rajzban sok helyütt meglehetősen elnagyolt ez a füzet, szinte karikatúra-szerűen elnagyolt, és formabontó nézőpontokból sem árad túl sok az olvasóra – Dringenbergnek viszont nem ezek a legjobb pillanatai.

Az Éjszakába
érve az Álomúr végül szembetalálja magát az örvénnyel. Rose álmában átlényegül, felbontja az „ébren álmodók” valódi álmait. Ezekben a „valódi álmokban” annyi rajzi ötlet van megint! Ahány álom, annyi grafikai valőr, a tündérmesei finomságoktól a gót horrorig – hogy aztán minden az örvénybe forogjon, Rose álmába, aki immár tudja, hogy álmodik. Gyöngéd és kíméletlen képek találnak itt egész oldalas látomásokban egyensúlyt – s ha némileg ismét „kamarai” is marad az egész Álombirodalomra kiterjedő örvény, ha elemei csak egy floridai ház néhány álmodójának álmából állnak is, ebben az épületnyi álom-cseppben látnunk kell az egész álom-tengert. Rose – az örvény – a sok álomból szőtt egyetlen álomról álmodik, és itt, e félmondatban lepleződik le Gaiman alapgondolata az álom és valóság viszonyáról: az egyetlen álom, amit mindannyian álmodunk, maga a valóság. Ezért kell pusztulnia az

Elveszett szívek
„királynőjének” Rose Walkernek – ez az örvény értelme. Ezért kavart pusztulást Kai’ckul és Nada szerelme is, amikor „minden élőlény, aki képes volt álmodni, Nada arcáról álmodott, és a testéről, és bőre sós ízéről” – nem álmodhatjuk mindannyian ugyanazt, mert az egyetlen közös „álmunk” a valóság. És annak nem ura az Álomúr, azon a többi Végtelennel, s az emberek hiteiből, áldozataiból táplálkozó Istenekkel egyaránt osztozik. Csakhogy az örvény valójában nem Rose. Ő csak az örököse – az örvény Unity kellett volna legyen. Csak most érthetjük meg, mibe is nyúlt annak idején Az igazak álma történetében a mágus, Roderick Burgess a maga vágytól koszos kezével…

Képben a két utolsó füzet messzemenőkig az addigiak „vizuális bázisán” áll – újat már nem hoznak a rajzolók megoldásai, de a számos addig kipróbált ötlet panelba helyezése hibátlanul történik. Valahol épp ettől tesz rám egységes benyomást ez a gyűjtemény, a Sandman második kötete. S persze Dave McKean borítóitól – de róla annyi mindent le kellene írni, és már így is túl hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, ráadásul nem egyszer lesz még alkalmam rá, hiszen lesz még olyan kötet, ahol az általa megálmodott arculat lesz az egyetlen egységes eleme a számtalan rajzoló által „elbitorolt” füzeteknek.

„Aztán a lány felébredt.” Tényleg jó kis záró mondat ez. Köszönet a figyelemért, ha eddig kísértél, olvasó!




Kiadó: Cartaphilus
Fordította: Totth Benedek

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...