Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - A babaház

A babaház a hely, ahol minden játszásiból történik, ahol játszásiból történnek a dolgok. Babák a babaházban teát főznek, cukrot raknak bele, eltartják a csészétől a kisujjukat. Szép illedelmesen mosolyogva ölelik egymást a szavakkal. Vagy húst jegelnek, babahúst, bababőrt szabnak-varrnak, játszásiból ölik egymást, és nemcsak a szavakkal. De nem baj ha a baba rosszalkodik: amíg a babafiúk és babalányok babamód viselik magukat, amíg betartják a szabályokat, amíg nem néznek ki a máshová, ami nem babaház, addig áll a baba-valóság.

Játszásiból lehet babává aki nem is baba, eljátszhatja, hogy az, baj nem lesz belőle. Akkor sem, ha csal a nembaba, ha többet enged magának. Mert hiszen többet is engedhet aki önként lett bábu a babatáblán, aki ismeri a szabályokat – hiszen csak úgy csalhatsz, ha ismered a szabályokat. De ez sem baj, a babaházban szabad a csalás, az ámítás. A babaházban mindent szabad. Csak nem szabad kipillantani a babaházból. Kinézni belőle. Ráébredni a babaházra. Átlátni a baba-szitán. Vagy például nem szabad beleszeretni az egyik Végtelenbe, valakibe, akihez képest a nembabák is csak babák, szolgálók, álmok...

Neil Gaiman A babaház gyűjteményével tette nagykorúvá a Sandmant, a csapongás-iránykeresés „kamaszkora”, a Prelűdök és Noktürnök útkeresése után – mondanám, holott inkább arról van szó, hogy a sok elejtett, apró momentumból, mellékszálból a gyűjtemény második kötetének végére áll össze először a koncepció látványa, lesz megsejthető, mennyire tág horizontú, sokszövevényű mesébe is csöppent az olvasó. A babaház nyolc történetéből hét sokkal nyilvánvalóbban függ össze, mint az első gyűjtemény történetei, holott komótos következetességgel ugyanúgy, lépésről lépésre építi fel a cselekményt az író, mint a Prelűdök és Noktürnök esetében: amíg ott az eszközeit keríti meg, szerzi vissza az Álomúr, itt és most elkóborolt szolgái után kajtat.

És eközben nem mellékesen fel kell számolja a keletkező álomörvényt, amely nemcsak az Álom egész birodalmát, de annak határait, s ezáltal az éberek valóságát is veszélyezteti. Az örvény halandó, Rose Walkernek hívják, alig múlt húsz éves és épp érdekes időket él: zavarba ejtően valóságosakat álmodik (sokszor az ő szemével látunk mi is álomtáji képeket) és álomszerű ébrenléteiben egy bizarr családegyesítés aktív részese. Álom és ébrenlét során egyaránt halálos veszélyekbe sodródik, olyan erők játékszereként, amiket nem ért. Hiszen amíg él, amíg élhet ő és számtalan módon álom-járta családja, addig nincs biztonságban Morpheus birodalma. Gaiman ügyesen bokrosítja a Prelűdök… történeteiben mintegy mellékesen elvetett történetmagokat, a második kötet talán legnagyobb erénye, hogy ráébredhetünk: itt minden apró információmorzsa fontos.

A történetet illetően két dolog mindenképp említésre méltó még: egyrészt az Egyszer fent egyszer lent ihletett betét-története, egy korokon átívelő mese egy „másképpen halhatatlanról”, egy mellékszál, amelynek nem egy bájos utalása később majd nagy jelentőségre tesz szert. És minden Hellblazer-rajongónak kötelező olvasmány, egyetlen zseniális mondat miatt, amelyben gyökerestül-ágastul-bogastul benne lakik az egész Constantine-i hozzáállás minden következménye. A másik A gyűjtők elvetemült, facsart humorú, hiperbizarr víziója a sorozatgyilkosok konferenciájáról – ...mintha a késő őszi szél hordta volna össze őket…gonosz egy szél volt, éles és metsző, csak rossz időt és hideget hozott... Költői és elmebeteg vízió, egyfelől minden tematikus konferencia paródiája a filatelistáktól a kardiológusokig, másfelől az egyik legkegyetlenebb tükre a gyilkosság-perverziós könyvek, filmek, sorozatok tömegének – nézz bele, rajongó.

Érdekes élmény lehetett egy ilyen történetet rajzba tenni - a Dringenberg-Jones III. páros egyre bátrabban bontotta a panelt, számtalan – azóta számtalanszor másolt - nézőponti és rajztechnikai ötlettel gazdagítva a víziót, néhány oldalanként ontva a nem ritkán festményi minőségű egészoldalasokat, kollázs-jellegű osztatlan képeket. Ha példát kéne hozzak a nézőpont kezelésének bátorságára: ihletett ötlet harántra fordíttatni a füzetet rögtön az első történetben, Rose általunk látható első elalvásakor. A panelelrendezés játékos változásai ebben az álom-nézőpontban teljesen más téri dinamikával érvényesülhetnek, s eközben jól követik a szöveg-hangsúlyokat is - és a nézőpont akkor vált vissza hagyományosba, amikor Rose felébred, amikor az álmában úgymond ráébred, hogy észrevették – és mi is ráébredhetünk ugyanekkor: a haránt-oldalakat mindvégig az ő szemével láttuk.

Nemcsak a történet, a rajzi világ is meglehetősen felszabadult tehát. Akik a szériába belevendégeskedtek: Cris Bachalo A játszóházban, a maga erősebb hangsúlyú panelkezelésével, árnyaltabb tónus-használatával (neki köszönhető később a két Halálnak szentelt minisorozat...); az általam egyébként sokra becsült Michael Zulli, (Gaiman egyik rendszeres „bűntársa” a gaimani novellák újrahasznosító képregényesítésében) az Egyszer fenn… rajzilag konzervatívabb, de mindig korhű időutazásában, amit Steve Parkhouse (Zulli alkalmi bűntársa) húzott ki – a vendégek azt a többletet hozták magukkal, amiért hívták őket. Vizuális hatásait tekintve lesz majd erősebb gyűjtemény, de alig lesz – a sokhangúsága ellenére - ennyire egységes összhatású még egy. Főleg azért nem, mivel Dringenberg búcsúja is itt, a 16. füzet után jön el, bár rajzolóként még visszatér a Párák évszaka két történetében, a karakterformálás stafétabotját másoknak adja át.

A Cartaphilus kiadása számomra etalon-szintű. Köszönet illeti a magyar kiadás felett bábáskodó szerkesztőket, a fordító Totth Benedeket és Bárány Ferencet (a jegyzetekért külön is). Jócskán késett ez az írás, hiszen azóta az Álomország is megjelent már – csak ismételni tudom magam, amikor abbéli reményem fejezem ki itt, hogy e sorozat töretlenül, ugyanezen a színvonalon jut el a végkifejletig.

Az ajánló eddig tartott - aki még nem unja, és nem zavarja, ha tovább és bő lére eresztve okoskodok a kötetről, elárulva ezt-azt a történetről is, az kövessen!

Annyi mindenről kéne még beszélni! Hiszen példaszerű például, ahogy a gyűjteményes kötet összeáll: Clive Barker előszava után – a Gaiman-i alkotói módszer frappáns összefoglalása után – maga a szerző vázolja az „ez történt eddig” kötelezőjét a maga módján. Mellénk ülteti Végzetet, Sandman testvérét a Sors Könyvével. Érdemes elolvasni az összefoglalást, mert Gaiman az első kötet nem egy utalását kimondja-kibontja itt. Hogy aztán rögvest egy novellisztikus betét-történettel indítson, következik a prológus, a

Mesék a homokban

A történet Nada királynőről, és szerelméről, Kai’ckulról, a Végtelenről, akit mi Sandmannak ismerünk. A Remény a pokolban történetének egyik – ott igencsak a levegőbe lógatott momentuma kap teljes távlatot a mesében. Amely ráadásul tökéletes népmese-imitáció, megtudjuk belőle például, miért tilos a törzs tagjai számára bármi módon ártani a szövőmadárnak – apróság, de Gaiman számtalanszor hitelesíti hasonló gesztusokkal a maga mitikus műmeséit, egyszerűen azzal hogy betartja a mesei szabályokat, alkalmazza azokat a – népek sajátságain túlmutató – elemeket, ami a legtöbb szájhagyomány útján továbbadott mese alapvető sajátja. Ez a betét-történet nem mellesleg az egész kötet fő témájának alapja, az a mítoszgyökér amely indokolja és megmagyarázza az örvény, az „annulet” létrejöttét az Álombirodalomban.

Én nagyon szeretem e füzet hagyományosabb panel-rendjét, az oldalankénti öt közül az első négy mindig a mesét meséli, visszafogott narrációs és szövegbuborék-kezeléssel, az ötödik hasáb viszont a történetet a férfivá avatandó unokájának mesélő öregemberé, – a mesélés pozíciójába ritmusosan visszarántó és a mesét testbeszéddel kommentáló alakoké a tűz fényében. És ha valahol, itt szembesülhetünk vele: a kihúzó, Malcolm Jones III. munkája, az adott esetben erős ecsetvonásokkal, bátran alkalmazott tushasználat mennyire hallatlanul fontos kép-formáló elem: Nada arcának változásai az életben és a halálban tanítanivalók.

A babaház

Végre színre lép Morpheus Végtelen testvére, Vágy, s színre lép ikertestvére, Kétségbeesés is. Milyen bájos, nem? A Vágy és a Kétségbeesés ikertestvérek, valójában egymást szülik folyvást – s mind a ketten fenekednek az Álomúrra. És színre lép Rose is, akiről kiderül, Unity Kinkaid unokája, az egykori lányé, akit álomba zárt Sandman hosszú raboskodása, aki immár öregasszony, s aki felkutatta a leszármazottait. Rose vágyból és kétségbeesésből gyúrt lénye megszólíttatik a Hekaté, az „egy aki három” által, és végül színre lép a Korinthoszi is: az egyik elszabadult rémálom. A babaház legfontosabb babái, azonnal viszonyban egymással – nos, ezt nevezem jó mesélőkének, hiszen egy képregényben alapvető, hogy a szereplők viszonyai mi módon, milyen ritmusban tárulnak fel, s hogyan mélyülnek tovább.

A rajzi megvalósulás mikéntjét már fejtegettem fentebb, néhány apróságot említenék csak: a szinte észrevétlen viktoriánus nagy-virágos tapétamintát a panelek alatt, Unity monokróm lényének „környezeti ellentettjét” – és ugyanezt a monokróm őrületet a korinthoszi szemszögéből, amely csak akkor színesedik át, amikor leveszi a szemüvegét. Az álom képei az egész füzetben élénk, erős színekkel operálnak, a valóság sokkal visszafogottabb pasztelljéhez képest mindenképp – a valóság csak akkor telítődik élénk színekkel, ha az álom veti rá rémszemeit. Ami elég gyakran történik, érdemes felfedezni, a sorozatban még hányszor teszi le és veszi fel a Korinthoszi a napszemüvegét.

A beköltözés

A hat szorosan összefüggő rész mindegyikében nyakon csíphető ez a színvilággal való játék, ami alól egyedül Rose a kivétel: a festett tincsű, vérvörös ruhában flangáló lány egyre hangsúlyosabban képviseli a két világ közti kapcsolatot. A beköltözéssel az ébren álmodók világába kerül: Ken és Barbi „normális életet”, a transzvesztita Hal Dollyt: „női önmagát”, Chantal és Zelda az önmagukból való „egymásba menekülést”, Gilbert pedig – mint később kiderül – magát az „emberséget” álmodja, mindannyian ébren álmodók, a legnyilvánvalóbban persze Jed, Rose öccse, akinek felkutatására Rose Floridába érkezett. Akinek a fejében immár külön mini-álombirodalmat épített ki, saját Sandman-makettel Brút és Glob, a két álom-szökevény, az álombirodalom egykori pitbulljai. Beköltözés a valóság elől valamiféle éber álomba – a rajzok hangulata mindig pontosan tudatja velünk, hol is vagyunk épp e történet-kevercsben. Hogy aztán

A játszóház

nem kicsit beteg meséjében beköltözzünk mi is Jed fejébe, és végignézhessük, mit is ér az effajta menekülés. Chris Bachalo, a füzet vendégrajzolója sokkal hangsúlyosabban választ el álomeseményt és valóság-eseményt a vastagított panel-keretekkel, ami nem is árt: Jed fejében ott lakik például Hipolyta Hall, az ő halott férje, aki Sandmannak hiszi magát, ott feszül a két szökevény által felépített labirintus, a „fal”, ami elválasztja a fiú elméjét az álmoktól. Jed minden értelemben el van zárva a világtól – ő maga a „babaház” és a belezárt baba, akiben további babák laknak, micsoda matrjoska-játék ez… Lyta Hall ráadásul az igazi Morpheus gyermekével viselős, s a gyermek ebben az „álom-időtlenségben”, ebben a babába zárt babában nem tud megszületni. Jó kis magoncültetés ez is, számos további esemény csíráját helyezi itt el Gaiman, miközben mintegy mellékesen újabb kritikát fogalmaz a szuperhősködésről.

Bachalo teljesen másképp építi fel a figuráit. A Dringenbergnél megszokott határozott, kontúros portrék helyett a közelikben sokkal többet játszik a vonalkázott tónusokkal – például megajándékoz bennünket az eddigi legélettelibb Rose-arccal, és a sorozat kezdeteit idéző, markáns, plasztikusan szikár Sandmannal – később persze lesz még néhány emlékezetes Álomúr-grafika, de nekem az övé az egyik kedvencem. Érdekes kérdés egyébként ez a vendégrajzolókkal – sokat nem hallani erről, de míg például Sam Kiethről terjed, hogy nem szerette ezt a projektet, Dringenbergről nem ez terjed -; azt mindenesetre el tudom képzelni, hogy a szigorú megjelenési határidők provokálták időnként vendégrajzolók bevonását a munkába. A havonkénti huszon-oldal kemény követelmény, nem lehetetlen, hogy ezért kaphatta meg Zulli és Parkhouse az

Egyszer fenn, egyszer lenn

a történet egészéből voltaképp kilógó, intermezzo jellegű meséjét. A századokon át ívelő betét-mesében Halál valami lényegeset tanítana Álomnak az emberekről, Hob Gadling, a kérkedő katona segítségével, aki nem akar meghalni. Egyáltalán nem. S akit Halál élni hagy, amíg Gadling maga nem hívja magához. Száz évente találkozik Morpheus és Gadling a Fehér Ló fogadóban – oh, áldott Britannia, ahol századokon át hol gazdagon, hol pusztulva, de ugyanott áll a fogadó…-, hogy megvitassák a világ folyását és a halandó élményeit. Túl azon, hogy ennek a beillesztett történetnek is megvan a maga tanulsága, remek alkalom számtalan kulturális utalás elpotyogtatására és Gaiman itt helyezi el a sorozat egyik legszebb története, az Álomország történetének csíráját is. Legalább ezt is tudjuk: Shakespeare is Morpheus éjpalástjából bújt elő…

Zulli konzervatív képregényes megoldásai itt határozottan helyénvalók – a kosztümös mese ábrázolásában sokkal több helyet nyer így a kor-hűség. A képek pazar történelmi áttekintést adnak a brit történelem talán legérdekesebb időszakairól, minden formabontás nélkül – hiszen az egész történet az éber valóság birodalmában játszódik, felesleges is volna a kötet egyéb helyein magától értetődő szürrealitás. Ennek ellenére érdekes megoldásokra lelhet a figyelmes néző: hogyan formálja a szereplőket korról korra, hogyan vezeti át Zulli és Parkhouse az epizódokat a középkorból a huszadik századig.

A gyűjtők

történetével kapcsolódunk vissza az elejtett fősodorba, nem is szeretném sokkal részletesebben kifejteni a Sorozatfüggők kongresszusa eseményeit – ahol a Korinthoszi a díszvendég - mint az ajánlóban. Legyen elég ennyi: a sorozatgyilkosok is ébren álmodók, és az álmaikban ők a sors katonái, a hősök, az éjszaka királyai, egyszerűen szólva ők a jófiúk. Gaiman pszicho-rémírói vénáját csapolja itt a szemünk előtt, megint emlékezeteset alkotva – ha nem is olyan tömény a borzalom, mint Dee doki ámokfutása idején a 24 óra őrületében, azért ide is jut gyomorkavarás és torokszorítás elég.

Ha még nem mondtam volna, (mondtam), Malcolm Jones III. igazi tusmester, kihúzókirály: ha valaki ilyet tud, mint a Piroska-mese foltokból varázsolt farkasai, vagy a belső címlap irgalmatlan portré-kollázsára applikált amcsi zászlócsíkokból csorduló „vérfelirat” (a kompozíció persze a legalább ennyire zseniális beíró: Todd Klein érdeme is...), Nimród vagy az Orvos vörösbe tusolt képkockányi portréi, a három gyűjtő az erdőben Philipre (ránk) vigyorgó panelje – le a kalappal! Más kérdés, hogy rajzban sok helyütt meglehetősen elnagyolt ez a füzet, szinte karikatúra-szerűen elnagyolt, és formabontó nézőpontokból sem árad túl sok az olvasóra – Dringenbergnek viszont nem ezek a legjobb pillanatai.

Az Éjszakába

érve az Álomúr végül szembetalálja magát az örvénnyel. Rose álmában átlényegül, felbontja az „ébren álmodók” valódi álmait. Ezekben a „valódi álmokban” annyi rajzi ötlet van megint! Ahány álom, annyi grafikai valőr, a tündérmesei finomságoktól a gót horrorig – hogy aztán minden az örvénybe forogjon, Rose álmába, aki immár tudja, hogy álmodik. Gyöngéd és kíméletlen képek találnak itt egész oldalas látomásokban egyensúlyt – s ha némileg ismét kamarai is marad az egész Álombirodalomra kiterjedő örvény, ha elemei csak egy floridai ház néhány álmodójának álmából állnak is, ebben az épületnyi álom-cseppben látnunk kell (és végre látnunk is lehet) az egész álom-tengert. Rose – az örvény – a sok álomból szőtt egyetlen álomról álmodik, és itt, e félmondatban lepleződik le Gaiman alapgondolata az álom és valóság viszonyáról: az egyetlen álom, amit mindannyian álmodunk, maga a valóság. Ezért kellene pusztulnia az

Elveszett szívek

királynőjének Rose Walkernek – ez az örvény felszámolásának értelme. Ezért kavart pusztulást Kai’ckul és Nada szerelme is, amikor minden élőlény, aki képes volt álmodni, Nada arcáról álmodott, és a testéről, és bőre sós ízéről – nem álmodhatjuk mindannyian ugyanazt, mert az egyetlen közös „álmunk” a valóság. És annak nem ura az Álomúr, azon a többi Végtelennel, s az emberek hiteiből, áldozataiból táplálkozó Istenekkel egyaránt osztozik. Csakhogy az örvény valójában nem Rose. Ő csak az örököse – az örvény Unity kellett volna legyen. Csak most érthetjük meg, mibe is nyúlt annak idején Az igazak álma történetében a mágus, Roderick Burgess a maga vágytól koszos kezével…

Képben a két utolsó füzet messzemenőkig az addigiak vizuális bázisán áll – újat már nem hoznak a rajzolók megoldásai, de a számos addig kipróbált ötlet panelba helyezése hibátlanul történik. Valahol épp ettől tesz rám egységes benyomást ez a gyűjtemény, a Sandman második kötete. S persze Dave McKean borítóitól – de róla annyi mindent le kellene írni, és már így is túl hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, ráadásul nem egyszer lesz még alkalmam rá, hiszen lesz még olyan kötet, ahol az általa megálmodott arculat lesz az egyetlen egységes eleme a számtalan rajzoló által elbitorolt füzeteknek.

„Aztán a lány felébredt.” Tényleg jó kis záró mondat ez. Köszönet a figyelemért, ha eddig kísértél, olvasó!

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Totth Benedek