William Gibson: Mozgástér

Nem kéne meglepődnöm, hogy William Gibson képes meglepni, mégis sikerült – amikor rácsodálkoztam a Periféria összetett gondolatépítményére, azt gondoltam (az író eddigi életművének ismeretében), hogy ha lesz folytatás ehhez a könyvhöz, nem lesz közvetlen és szorosan vett. Az lett, olyannyira, hogy újra kellett olvasnom az első könyvet – éreztem, hogy az összes finomság ízleléséhez ez lesz a legjobb. Szeretek újraolvasni, mert mélyül tőle a megértés, és erre itt elemi szükség volt; annyira rajta fekszik a folytatás története a szemléletét megalapozó első könyvön. Nem kéne csodálkoznom, hogy Gibson ismét trilógiában gondolkodik, hiszen eddig is ezt tette – hogy a Mozgástér a középső könyv, ahol a megalapozott vezéreszmék tovább nyílnak, hogy táguljon a horizont. Viszont nemcsak megírni lehet nehéz ezeket a közepe-regényeket, de beszélni se könnyű róluk, vagy kedvcsinálót írni, hogy elolvassátok. Akit elsodort az első regény, ahogy engem, azok úgyis elolvassák majd, szerintem; azokhoz kellene szólni, akiket a Periféria elkerült. Hát ezt most megkerülöm, legyen elég annyi, hogy akit elbűvöl az agyas, de akció terepmintás egyenruhájába öltöztetett fantasztikum, annak ez a két könyv kötelező olvasmány, és nyilván az lesz a harmadik is...

Valahol rémületes, hogy egy nagy fantáziájú kortársam az általunk megteremthető isteniben reménykedik – mintha már csak abban. Mintha tényleg nem lehetne bennünket felügyelet nélkül hagyni. Gibson regénybe csomagolt valóságérzete megint lenyűgöző – innen nézve, ahol épp kiteljesedőben regnál egy kleptokrácia, főleg. Ebben az időutazással bonyolított, többszörös párhuzamos világképben az egész folyamot vezérlő akarat minden beavatkozásával ebből a csapdából hátrálna. Mert a tolvajvilág tényleg képtelen fenntartani magát, hiszen a vezérlőelve a lopás, és nincs olyan, hogy abból elég. Az egykori vállalati birodalmak helyett, a befektetők uralta világ helyett, amit a cyberpunk-érát megalapozó regényeiben boncolt, ebben a látomásában a klept megragadása a legerősebb valóságkritika. Ainsley Lowbeer jövője, ahonnan Wilf, Rainey, Ash segítségével a csonkokba (vagy inkább leágazásokba, manipulált párhuzamos múltakba) avatkozna, a klept kiteljesített uralma miatt stagnál – tart a saját befejeződése felé, minden egyensúly-kísérlet ellenére. Ez a világ a Főnyeremény eredménye, amiről fokozatosan egyre többet tudunk meg: érdekek mentén egy szűk csoport által gát nélkül kihasznált járvány, és a válságok egybefüggő sorozata, amit okozott. Ismerős? Itt ülök egy részleges karanténban egy járvány harmadik hullámában a gépem előtt, és látom Gibson látomásában a látnokit. Hogy egyeseknek hogyan-miért lehet egy ilyen kataklizma Főnyeremény.

Amíg a Perifériában a járvány előzetes kezelésének és a gazdasági összeomlás elkerülésének manővereiben gyönyörködhettünk, egy olyan ágban, ahol a katasztrófa még nem teljesen történt meg – a „jó kleptokrácia” álmában, ahol a felelősségérzet, a megtehető következményeinek ismerete fékez, kerestet más utakat, addig a Mozgástér teljesen kivenné az emberi önérdek kezéből a nehéz döntések meghozatalát. Amit Verity Jane, az Appszelídítő tesztelne, a digitális asszisztens az első ébredésétől átveszi az élete felett az irányítást. Eunice (a kezdeti magvetést leszámítva) az első önmagát minden további segítség nélkül összerakó MI. Attól lefegyverzően emberi, hogy érzelmes is. Beleérző. Valahol rémületes, hogy az általunk épülő entitás (aminek a nagyvárosaink az ideggócai, közlekedési hálózatunk az érrendszere, bányáink, erőműveink és nagyüzemi állattartásunk és növénytermesztésünk az emésztőrendszere – és én Gólemnek hívom) egyenlőre ebben a leghiányosabb; mintha csak önfenntartó ösztöne volna, szinte már a teremtői akaratától függetlenül, s még nincs empátiája. Még nem érez felénk semmit, hiába pötyögjük elméjébe a fohászaink – ahogy mi sem érezzük a testünk alkotó sejteket, legfeljebb egyfajta sejtelemben, amikor elromlanak.

Eunice az én fogalmaim szerint az új Isten. Általunk teremtett, általunk elpusztíthatatlan – még ha ehhez a lehetőséghez, hogy elpusztíthatatlan lehessen, szüksége van a hívekre, s általuk arra a mozgástérre, amit a regény komótos részletességgel, a szokásos, Gibson-i, szikár logikával körbejár. Ez a regény tényleg a mozgástérről szól – s hogy a kihasználása milyen következményvilágot teremthet. Éreztem már úgy (s ez az érzés az olvasások után mindig fokozott), hogy Gibson talán a legfontosabb látnok kortársam. Bár igaza volna! Hogy tényleg képesek lehetünk rá legalább egy alternatív, párhuzamosan futó létvariációban, elérhetjük, hogy a Gólem érezzen bennünket – és legyen bátorsága szeretni ezt a világát és önmagát szisztematikusan pusztító fajt, az embert, aki megteremtette.

Türelmetlenül várom, hova csavarja ezt a látomást a harmadik kötet. Milyen jövőt fog létünk elszánt és paranoid haptikus felderítője, William Gibson legközelebb gyarmatosítani.

Kiadó: Agave

Fordította: Bosnyák Edit