Christopher Moore: Noir

Azt bírom ebben a paliban, hogy tényleg felfogta: íróként kábé azt művel velem, az olvasójával, amit csak akar, amíg betegen szórakoztató, amit csinál. És hát az - beteg is, meg szórakoztató is. Meg azt is igen szeretem benne, hogy a remekül (időnként teljesen rejtői módon) fűzött mániákus meséiben olykor a történet gerincét megroppantani látszó komoly ügyekre is bátran vesztegeti a szót - ettől volt zabálni valóan aranyos és egyszerre meghökkentően bátor a Mocskos meló (és folyománya), a Shakespeare-átiratai: a Bolond, és A velencei sárkány; és valójában ettől több egy egyszerű zsánerparódiánál a Noir is (és mert tényleg "huncut noir", ahogy az írója jellemzi: inkább Damon Runyon és Tapsi Hapsi keresztezése, mint Raymond Chandleré és Jim Thompsoné...). Amit Rejtőnél szerettem meg - a mélyen valószínűtlen zsánermesébe csöpögtetett (főleg a szereplők megragadóan esetlen gesztusaiban, dumáiban lakó) kisrealizmus Christopher Moore egyik kedvenc fegyvere is, két röhögés közé úgy csempészi a gondolkodni valót, ahogy az ember a házikedvence gyógyszerét göngyöli jutalomfalatkába.

Van min röhögni... megint a múltba utazunk, ahogy a Te szent kék esetében, csak most megmaradunk a szerző kedvenc terepén: San Francisco-ban. 1947 nyarán járunk, a háborúnak éppen vége (és vele a háborús foglalkoztatási láznak), úgyhogy "Kétbütykös" Sammy Tiffin boldog lehet, hogy a bárjában csaposként alkalmazza a nem kicsit tahó Sal Gabelli. A sánta fickó dédelgeti is a környék alkoholistáit, míg egy sete este belibben a munkahelyére a Nő. Besuhan a femme fatale - némileg olcsó, de fatálon is igen kívánatos kiadásban, Stiltonnak hívják,  mint azt az angol sajtot (tudood... én se tudtam). Aztán megjelenik egy sokcsillagos katona a tulaj oldalán; és máris belekeveredünk egy ígéretes hajcihőbe, ahol "vidéki csajokat" kéne felhajtani a légierő tábornokának. Aki a kívánatos popóik segítségével akarna bekerülni a Bohém Klubba, az igazi, világ-sorsról (is) döntő (bizarr) elitbe. Persze aztán kiderül, van a tarsolyában más is, nemcsak a Sammy által összevadászandó csajok - egy Roswell mellett elterülő bázis parancsnoka ugyanis (tudood, ott zuhant le az UFO). Hajítsunk ebbe a mixbe egy fekete óriást, egy kínai havert (meg a rokonsága túlérett mandarinná fonnyadt, szexéhes öregjeit), meg egy fekete mambát egyenesen Afrikából... rázzuk össze, és kész is a Moore-koktél!

Mondjuk nem árt, ha valaki ekkora érzékkel bonyolít ebből mesét, ahogy ő. Az adagolt információ, a cselekmény bonyolítása tekintetében Chris mester nyugodtan iskolát nyithatna - azzal együtt, hogy megint igen gátlástalanul követi a műfaji mintát; ezt a meseszövést azért a korrupt és előítéletes zsaruk, kívánatos szőke (s egyéb hajszínű) bajkeverők (akik szipkából dohányoznak - naná!), a bajba keveredő kétkezi munkás kisemberek olcsó mámort hajszoló, éjszakába hangolt fekete-fehér világa, a filmnoir (vagy a könyvek) alig-ismeretében is simán kiszúrod. Persze közben számos dolog van, amit csak ő tud így: pofátlanul pol-inkorrekt (a regény érdekében... persze), több fejezetét a kígyó narrálja (beszél - naná, az ő népe ugyanis tud dolgokat), a világsors-döntő elit komplett szabadkőműves-paródia... S eközben az író megidézi a jövendő popkultúrájából a Sötét zsarukat (történetük elképzelt hajnalán!) és a Kill Billt (mert ugyan miért ne), beköszön a Támad a Mars - és ki tudja mi még...

Ja és közben jó érzékkel korba illesztett, kegyetlenül eltalált tükröt tart a faji kérdésnek - mintegy mellesleg. Ahogy Sammy (a "hópihe") bekerül egy full színes bőrű hegesztőbrigádba a hajógyári első munkanapján, és ahogy az első estét átéli ebben a közegben (egy tapló munkavezető kedves segedelmével), az fenomenális; pont attól pontos, hogy mélyen árnyalatlan, nyers, és kíméletlen. Az külön bravúr, hogy még ezen is lehet röhögni. Meg persze azon, hogy legalább ennyire nyersen és árnyalatlanul bánik a kínaiakkal, meg úgy bárkivel, aki a szeme elé kerül (és természetesen lehet rajta röhögni). Hogy ki mindenkivel bánik még így el, azt nem sorolom, nem akarom lelődözni a poénjait, de higgyétek el, mindegyiken lehet röhögni - sőt, a jókedved akkor is megmarad, ha egy ponton észreveszed: valójában magadon röhögsz megint, kedves lúzer olvasó. Egy vágybeteljesítő mesén, ami (ugye, hogy) veled is megeshetne - elvégre te is alkalmatlan vagy arra, hogy megvédd magad, valójában te is legalul vagy ebben a társadalmi táplálékláncban... A játékos elégtétel, amit Chris Moore kitalál a végére, azért baromi aranyos, mert a végletekig facsarja a műfaj összes kliséjét - de annyira kézenfekvő, hogy elcsodálkozol, eddig miért nem jutott senkinek az eszébe.

Egyszer már szóba hoztam vele kapcsolatban: bírnám, ha ez a dilis alternatív Amerika, amit a köteteiben összegyűrt (halálkereskedőstül, vámpírostul, kétméteres pasztellöltönyös feka jazz-mániásostul - s most már egy taxissal megfejelve, aki végsőkig őrzi a parkolóhelyét és egy férfifrakkot előszeretettel viselő vagány leszbi részvételével) tényleg egy bájos, kikerekedő egésszé állna össze. Mondjuk lehetne Sammy Tiffin Charlie Asher (a kedvenc béta-hímem Moore tollából) valamelyik nagyapja. Pont azért nem zavar, amiért Rejtő sajátos, köteteken át vonszolt hősei se idegesítenek - ez az egész pont annyira valószínűtlen, mint a mi nagy kacagtatónknál. És pont ugyanígy van egy kiszálazható társadalomkritikus éle is - amit ha kiszálazol is, nem keseríti meg a szád ízét. Már nemigen várom tőle, hogy újra akkorát gurítson, mint a Biff evangéliuma esetében - mondjuk nincs még egy Bibliánk se, hogy legyen mire úgy fintorogni. Sebaj. Most ugyanúgy, mint eddig általában, megköszönöm amit kaptam. Hiába van a Noirban jobbára éjszaka, amíg olvastam, a nap is kisütött.

Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán