A
fekete humor alapja, hogy a halál vicces. Leginkább a másoké persze, és
az sem baj, ha nem kedveljük az elhunytat – a káröröm-faktor, ugye -,
illetve a magunké, ha szellemileg jelen maradunk például. De mi van
akkor, ha egy könyv úgy indul, hogy a számunkra legkedvesebbet ragadja
el a kaszás? Christopher Moore a maga féktelen módján ad választ e
kérdésre: a fájdalom valódi, de a humorérzék is az. Érzékeny-pontosan
indul a könyv, nem bagatellizálva – viccelve el – a fájdalmat, a
tehetetlenséget, de aztán a gyász folyamatában már megleli a humort. Egy
idétlen ötlet árán: főhőse „halálkereskedő” lesz. Többet a történetről
talán nem is mondanék, mert ez a leginkább fordulataiban működő
Moore-mese az eddig olvasottak közül. Azaz eléggé függ a
történetvezetésen a könyv, az adagolt információk – elhallgatások –
sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, mint az előzőekben. Hogy miért működik
sokadik olvasásra is? Elsősorban a – megint – szerethetően buggyant
hősök okán. Legelső példának ott van könyvünk hőse, Charlie Asher, a
használt-holmi kereskedő, a friss özvegy, a friss apa, de leginkább a
bétahím.
„Míg
az alfahímek gyakran kitűnő fizikai tulajdonságokkal vannak megáldva –
termet, erő, gyorsaság, szépség -, s az evolúció választotta ki őket
eónok során azon az alapon, hogy a legerősebb éli túl és kapja meg az
összes bigét, a bétahím génje nem úgy maradt fenn, hogy találkozott az
ellenséggel és legyőzte, hanem hogy számított rá, és nagy ívben
elkerülte. Tehát amikor az alfahím masztodonra vadászott, a bétahím
elképzelte, hogy megtámadni egy dühös, szőrös bulldózert pusztán hegyes
botokkal nem túl nyerő stratégia, így otthon maradt a táborban
megvigasztalni a gyászoló özvegyeket. Amikor az alfahím elment más
törzsek leigázására, dicsőséget és skalpokat gyűjteni, a bétahím előre
látta, hogy a győzelem esetén a rabszolganők bősége azt jelenti, hogy
sok pár nélküli nőnek nem lesz más dolga, mint besózni a skalpokat, s
néhányuk a bétahím karjaiban keres majd vigaszt, aki elég okos volt,
hogy túlélje. Vereség esetén meg hát megint ott vannak az özvegyek,
ugye. A bétahím ritkán a legerősebb, vagy a leggyorsabb, de mert számít a
veszélyre, számban messze felülmúlja az alfahím vetélytársakat. A
világot az alfahímek vezetik, de a világ gépezete a bétahímek csapágyán
forog.
A probléma (mármint Charlie-é) abban rejlett, hogy a bétahím képzelete a
modern társadalomban feleslegessé vált. Akárcsak a kardfogú tigris
agyara, vagy az alfahím tesztoszteronja, a bétahím képzelete is jóval
több annál, mint amit használni lehet. Következésképpen sok bétahím lesz
hipochondriás, neurotikus, paranoiás, netán szokik rá a pornóra, vagy a
videojátékokra.
Ugyanis míg a képzelet segít a bétahímnek elkerülni a veszélyt,
mellékhatásként képzeletbeli utat jelent hatalomhoz, pénzhez és hosszú
lábú, fotómodellféle női egyedekhez, akik a valóságban még azért sem
rúgnák vesén, hogy lerázzák a cipőjükre került bogarat. A bétahím gazdag
fantáziaélete gyakran átfolyik a valóságba, és szinte zseniális
önáltatás formájában jelentkezik. Sőt, a bétahím az empirikus
bizonyítékokat módszeresen figyelmen kívül hagyva azt hiszi magáról,
hogy ő alfahím, és a teremtés megáldotta minőségi, titkos karizmával,
ami bár elméletben elképesztő, teljesen észrevehetetlen minden nő
számára, aki nem polimerből készült. Ahányszor egy szupermodell elválik
rocksztár férjétől, a bétahím titokban ujjong (pontosabban alaptalan
reményhullám temeti maga alá), és ahányszor egy gyönyörű filmsztár
férjhez megy, a bétahím elmulasztott alkalomként éli meg. Las Vegas
egész városa – plasztik fényűzés, felmarkolásra váró kincs, vulgáris
tornyok, koktélpincérnők valószínűtlen mellekkel – a bétahím
önáltatására alapozva épült.”
Nos,
elnézést a hosszú idézetért, de ezért szeretem az írót, ezekért a
bájosan felszínes, de ennek ellenére találó leírásokért. Amelyekkel
előszeretettel illeti kedvenc Kaliforniáját, San Franciscót, ahol a
történet játszódik, az elkülönülő negyedek – főleg a kínai negyed –
sajátosságait. És ezekkel a betétekkel tesz élővé minden mellékszereplőt
is, az „ázsiai nagyhatalmak”-tól – Mrs. Korjev és Mrs. Ling, a két
alkalmi bébiszitter Charlie lánya, Sophie mellett – Menta Frissig, a
kétméteres feka zeneárusig, aki heteró létére szereti a pasztell
öltönyöket, s nem mellesleg ő vezeti be Ashert a „halálkereskedői” lét
rejtelmeibe. Külön személyes kedvencem Lily, a kiskorú bolti kisegítő.
Apró mellékszerep, kisöblű mellékszál, de más egész regényt fecsegett
volna tele róla. Ezért szeretem az írót, sziporkás ötletekkel teli a
könyv, nem spórol velük, nem dekázza őket.
És
azért is szeretem Chsristopher Moore-t, mert amikor Charlie egy
haldokló öregasszony ágya mellett figyeli, majd a saját anyja halálakor
újra átéli a gyászt, azzal a legjobb értelemben tanít bennünket
megélni-elviselni azt, amire nem is gondolunk szívesen, holott
elkerülhetetlen része az életünknek. Mindezt anélkül, hogy egy percre is
didaktikus lenne, a hősei szemén át figyel, ha kell, akár alpári, de
nem álszent, meghat, de nem hatásos. És nem bölcsebb, mint a hősei, a
narráló hang ilyenkor hallgat. Egy alapból szituációs és verbális
humorra építő könyvben úgy ülnek ezek a részek, olyan természetességgel,
mint saját életünkben egynémely bizarr izék – tehát szervesen benne,
minden mesterkéltség nélkül, hogy a megfelelő pillanatban aztán
feloldódjanak megint a – nemritkán morbid - humorban.
Hogy
végre mondjak rosszat is: az első könyve az általam olvasottak közül,
amibe mintha túl sokat is tömött volna szerzőnk cselekményszálból, és
nem mind van egyensúlyban. Kissé túlbonyolít mindent, ráadásul a
könyvvégi „nagy fordulat” olyannyira alá van alapozva a cselekmény
vezetése közben elpötyögtetett infók által, hogy krimin edzett olvasónak
meglepetést nehezen okozhat. Ajánlom mégis bárkinek, azzal az apró
megjegyzéssel, hogy utazás közben olvasó embertársaink csak akkor
válasszák, ha nem szégyellnek az utastársi megrökönyödés keretében
hangosan, térdet csapkodva röhögni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése