2008. június 2., hétfő

Christopher Moore: Mocskos meló

A fekete humor alapja, hogy a halál vicces. Leginkább a másoké persze, és az sem baj, ha nem kedveljük az elhunytat – a káröröm-faktor, ugye -, illetve a magunké, ha szellemileg jelen maradunk például. De mi van akkor, ha egy könyv úgy indul, hogy a számunkra legkedvesebbet ragadja el a kaszás? Christopher Moore a maga féktelen módján ad választ e kérdésre: a fájdalom valódi, de a humorérzék is az. Érzékeny-pontosan indul a könyv, nem bagatellizálva – viccelve el – a fájdalmat, a tehetetlenséget, de aztán a gyász folyamatában már megleli a humort. Egy idétlen ötlet árán: főhőse „halálkereskedő” lesz. Többet a történetről talán nem is mondanék, mert ez a leginkább fordulataiban működő Moore-mese az eddig olvasottak közül. Azaz eléggé függ a történetvezetésen a könyv, az adagolt információk – elhallgatások – sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, mint az előzőekben. Hogy miért működik sokadik olvasásra is? Elsősorban a – megint – szerethetően buggyant hősök okán. Legelső példának ott van könyvünk hőse, Charlie Asher, a használt-holmi kereskedő, a friss özvegy, a friss apa, de leginkább a bétahím.

„Míg az alfahímek gyakran kitűnő fizikai tulajdonságokkal vannak megáldva – termet, erő, gyorsaság, szépség -, s az evolúció választotta ki őket eónok során azon az alapon, hogy a legerősebb éli túl és kapja meg az összes bigét, a bétahím génje nem úgy maradt fenn, hogy találkozott az ellenséggel és legyőzte, hanem hogy számított rá, és nagy ívben elkerülte. Tehát amikor az alfahím masztodonra vadászott, a bétahím elképzelte, hogy megtámadni egy dühös, szőrös bulldózert pusztán hegyes botokkal nem túl nyerő stratégia, így otthon maradt a táborban megvigasztalni a gyászoló özvegyeket. Amikor az alfahím elment más törzsek leigázására, dicsőséget és skalpokat gyűjteni, a bétahím előre látta, hogy a győzelem esetén a rabszolganők bősége azt jelenti, hogy sok pár nélküli nőnek nem lesz más dolga, mint besózni a skalpokat, s néhányuk a bétahím karjaiban keres majd vigaszt, aki elég okos volt, hogy túlélje. Vereség esetén meg hát megint ott vannak az özvegyek, ugye. A bétahím ritkán a legerősebb, vagy a leggyorsabb, de mert számít a veszélyre, számban messze felülmúlja az alfahím vetélytársakat. A világot az alfahímek vezetik, de a világ gépezete a bétahímek csapágyán forog.

A probléma (mármint Charlie-é) abban rejlett, hogy a bétahím képzelete a modern társadalomban feleslegessé vált. Akárcsak a kardfogú tigris agyara, vagy az alfahím tesztoszteronja, a bétahím képzelete is jóval több annál, mint amit használni lehet. Következésképpen sok bétahím lesz hipochondriás, neurotikus, paranoiás, netán szokik rá a pornóra, vagy a videojátékokra.

Ugyanis míg a képzelet segít a bétahímnek elkerülni a veszélyt, mellékhatásként képzeletbeli utat jelent hatalomhoz, pénzhez és hosszú lábú, fotómodellféle női egyedekhez, akik a valóságban még azért sem rúgnák vesén, hogy lerázzák a cipőjükre került bogarat. A bétahím gazdag fantáziaélete gyakran átfolyik a valóságba, és szinte zseniális önáltatás formájában jelentkezik. Sőt, a bétahím az empirikus bizonyítékokat módszeresen figyelmen kívül hagyva azt hiszi magáról, hogy ő alfahím, és a teremtés megáldotta minőségi, titkos karizmával, ami bár elméletben elképesztő, teljesen észrevehetetlen minden nő számára, aki nem polimerből készült. Ahányszor egy szupermodell elválik rocksztár férjétől, a bétahím titokban ujjong (pontosabban alaptalan reményhullám temeti maga alá), és ahányszor egy gyönyörű filmsztár férjhez megy, a bétahím elmulasztott alkalomként éli meg. Las Vegas egész városa – plasztik fényűzés, felmarkolásra váró kincs, vulgáris tornyok, koktélpincérnők valószínűtlen mellekkel – a bétahím önáltatására alapozva épült.”

Nos, elnézést a hosszú idézetért, de ezért szeretem az írót, ezekért a bájosan felszínes, de ennek ellenére találó leírásokért. Amelyekkel előszeretettel illeti kedvenc Kaliforniáját, San Franciscót, ahol a történet játszódik, az elkülönülő negyedek – főleg a kínai negyed – sajátosságait. És ezekkel a betétekkel tesz élővé minden mellékszereplőt is, az „ázsiai nagyhatalmak”-tól – Mrs. Korjev és Mrs. Ling, a két alkalmi bébiszitter Charlie lánya, Sophie mellett – Menta Frissig, a kétméteres feka zeneárusig, aki heteró létére szereti a pasztell öltönyöket, s nem mellesleg ő vezeti be Ashert a „halálkereskedői” lét rejtelmeibe. Külön személyes kedvencem Lily, a kiskorú bolti kisegítő. Apró mellékszerep, kisöblű mellékszál, de más egész regényt fecsegett volna tele róla. Ezért szeretem az írót, sziporkás ötletekkel teli a könyv, nem spórol velük, nem dekázza őket.

És azért is szeretem Chsristopher Moore-t, mert amikor Charlie egy haldokló öregasszony ágya mellett figyeli, majd a saját anyja halálakor újra átéli a gyászt, azzal a legjobb értelemben tanít bennünket megélni-elviselni azt, amire nem is gondolunk szívesen, holott elkerülhetetlen része az életünknek. Mindezt anélkül, hogy egy percre is didaktikus lenne, a hősei szemén át figyel, ha kell, akár alpári, de nem álszent, meghat, de nem hatásos. És nem bölcsebb, mint a hősei, a narráló hang ilyenkor hallgat. Egy alapból szituációs és verbális humorra építő könyvben úgy ülnek ezek a részek, olyan természetességgel, mint saját életünkben egynémely bizarr izék – tehát szervesen benne, minden mesterkéltség nélkül, hogy a megfelelő pillanatban aztán feloldódjanak megint a – nemritkán morbid - humorban.

Hogy végre mondjak rosszat is: az első könyve az általam olvasottak közül, amibe mintha túl sokat is tömött volna szerzőnk cselekményszálból, és nem mind van egyensúlyban. Kissé túlbonyolít mindent, ráadásul a könyvvégi „nagy fordulat” olyannyira alá van alapozva a cselekmény vezetése közben elpötyögtetett infók által, hogy krimin edzett olvasónak meglepetést nehezen okozhat. Ajánlom mégis bárkinek, azzal az apró megjegyzéssel, hogy utazás közben olvasó embertársaink csak akkor válasszák, ha nem szégyellnek az utastársi megrökönyödés keretében hangosan, térdet csapkodva röhögni.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...