Simon Stålenhag: Elektronikus állam

Azért valami egészen sajátos arcot ölthet a zsenialitás. Leszögezem, Simon Stålenhag Elektronikus állama zseniális. Bele a közepébe, semmi sallang, jó eséllyel háromnegyed óra alatt végigszaladsz rajta, de aztán jó eséllyel még jó pár alkalommal kézbe veszed, olvasó - mert egy teljes világot nyit; egy olyan pusztulat világról hoz képeket és szavakat, ami itt kopogtat az ajtónkon. Hiszen már most is órákat töltünk a képernyők (s egyre inkább a kommunikációs eszközök kézbe illő képernyőinek) bámulásával, az ott történtek, kiterjesztett, egymásnak mutogatott valóságaink már most is igen sok embernek jelentenek jóval többet, mint egy puszta kíváncsiságból lefolytatott beszélgetés bárki idegennel, akit például melléd sodort a véletlen egy hosszabb utazáskor. Elbújunk az ismeretlen (egyre fenyegetőbbnek érzett-gondolt) lehetősége elől a jól szabott véleményketreceinkbe.

És jelen vannak a drónok is - egyre inkább a hétköznapjainkban is. Az új nézőpont, amivel ajándékoznak, hallatlanul izgalmas, így, a hétköznapi használatban - de kétségtelen, számos helyén a világnak aggodalmas tekintetek lesik az égen pilóta nélkül (veszteség kockázata nélkül) suhanó katonai alkalmazásaikat. Tényleg csak egy lépésre vagyunk a legszélesebb körű katonai alkalmazástól. Gondold végig. Ez egyfelől tényleg berántja a videojáték szintjére a valóságot - alkalmazóként elsöpri a maradék gátlást is, félek, nagyon hamar. Másfelől tökéletesen indokolható: politikai értelemben retorika-barát; hiszen így megóvjuk a mieink, és retteghetnek ők; az ellenség, akit (amíg esélyes, hogy súlyos veszteségekbe kerül a csapás) egy teljesebb eszközparkkal: tárgyalással, fenyegetőzéssel, de leginkább üzlettel is megkísért az adott, ellenségképeket dédelgető hatalom. Az a lépés nem biztos, hogy lehetséges, ami ennek a világnak az alapja - hogy egyidejű legyen a kommunikáció, a neuronok hálózatába bevont eszközzel; durván egyszerűsítve a saját kiterjesztett elmédben menjen a móka. De nem is zárható ki, hogy megvalósítható.

A történet valójában karcsú. Mondhatnám úgy is, szokott pimaszság. Kiválasztott, egy szem, utolsó esély-mentés. Nagyon sokszor, nagyon sokféleképpen elmesélt disztópikus alapforma. A maga banális csalásaival, nyilván: az egyetlen, megváltó esély, ami még. Az egyetlen zóna, ami még, a hely, a menedék (nem tudsz meg róla semmit!), amit el kell érni. Az üldöző nyers érdek. Aki a maga hasznát. Szokott módon, az utolsó mentő esélyből is a magáét. Szóval a történet akár bántó is lehetne, annyira leszerelt-lehasznált, találatok és sufnituning szaggatta hideg-ipari alapegység. Egy félredobandó panel, amit kismillió találat ért már mindenféle fantáziavilág mindenféle alkatú, lezuhant drónján.

Csakhogy ezt az agyonhasznált banalitást egy teljesen nyitott, nagyon sokfelé tovább gondolható, épp a kellő mértékig feltárt, eszetlenül pontosan tálalt, komplex művészeti alkotás drótváza gyanánt használja csak a festőművész-író. Képek és szövegek. Azonos rangon mesélő két forma alkot itt úgy "szerves" egységet, ahogy a megalkotott világban a pillanatban történő vezérlésért neuronok szintjén a gépével összekapcsolt drónpilóta. Hogy ennyire nincs agyonmagyarázva semmi, valójában szinte annyi értelmezést nyithat meg, ahány olvasója van a történetnek - ezt tényleg magadnak fejezed be, kedves olvasó, mindabból, amit eddig a világodból megtanultál.

Soha ennyire bevonó mesét. Alkotásra késztetőt. Hogy kitaláld a momentumaiból a magad látomását. A kihagyások... Hiszen a szerző szinte mindent kihagy, ami a hőseinek evidens, természetes, amit mégsem, azt valóban életszerű monológokba szövi. Erről a legeklatánsabban a fekete lapokra fehérrel nyomott, hipnotikus erejű másik nézőpont kapcsán beszélhetek. Valaki még mindig a drótok rendszerét használja a rezgő hullámok helyett. Ez a valaki, Walter, akit a képeken látsz, egy meggyőző másik valaki monológját hallgatja, aki a vonal másik oldalán ül. Walter logikus érvek pókhálójába tapadt személysége nem látszik, csak az autója, a teste, mindig arctalanul, pisztollyal a kézben is háttal (meg az útvonala látszik a térképeken, a képekre rejtett ráutalások segítségével). Nem válaszol annak, aki beszél hozzá. Valamilyen szinten bábu, mint a közös tudat által mozgatott ember-termeszek az óriási drón-isten körül, a parkolóban. Nem ő lép, valaki más lép általa - és ennek a valaki másnak annyi arcot adsz, ahányat csak akarsz. Maradvány kormányzati szerv? Egy utolsó dobására készülő ügynökség? Vagy egy másik elme, ami magára ébredt? Hiszen lehet, a háborúnak nem lett vége, csak új szintre került. Vajon a Konvergencia tényleg egy szervezet? Vagy az is egy ilyen, melléktermékként létrejött, sajátságos tudat? Valójában azt látsz mögé, amit csak akarsz. Hatalmasra nyitott szabadsággal.

Én a magány monológjait láttam benne, a kollektív tudat korában. Hogy nincs kihez beszélni, legfeljebb egy drónhoz. Egy eszközhöz. Hogy monologizálunk a párbeszéd szemernyi esélyével - hogy ezt illenék megmentenünk, mert ez vagyunk: a meghallott beszéd. Ki fogtok röhögni, nekem egy adott ponton eszembe jutott Jézus, aki a kérdésre, hogy kicsoda ő, így válaszolt: az, akihez beszélsz. Ez a könyv olyan helyzetbe taszítja a hőseit, hogy alig is beszélhetnek bárkihez - választ pedig azoktól sem kapnak. Mert a bárki más járványszerűen eltévedt egy súlyos mélységű közös álomban (nem tudsz meg róla semmit!), ahonnan nincs visszaút. Erről eszembe jut, hogy Neil Gaiman és Hamvas Béla szerint is a valóságunk ilyen delírium, ilyen eltévedés, tévelygés; az egyetlen álom, amit közösen álmodunk. A valóságunk álomkonszenzus eredménye...  Ekkora mélységek nyílnak a könyv alatt - egész mélységű mitológiák.

Ez így egy mitologikus történet, mert van egy (több?) megnevezetlen, arctalan gonoszod. Ez egy mitologikus történet, mert a hősei alig tárulnak, és valójában archetípusok - ezért is ismerjük igazából unásig a mesét, ami megesik velük. Ha valaki hideg szívvel nézi, csodálhatja benne a szokvány cselekményvezetés mögé rakott elképesztően innovatív világot, a kétfenekű és azonos rangú művészeti bravúrt - de jóval többen lesznek, akikben borzongás kél tőle, a szavak szintje alatt a valami fontosat tartok a kezemben sajátságos érzetét kapják ettől a könyvtől. Ez a mítosz rétege, benned, amit Simon Stålenhag stimulál éppen a könyve által. Ettől zseniális - hiszen valójában a körülöttünk elterülő valóság sem tárul ennél jellemzően mélyebbre a legtöbbünkben. Ez a könyv azokból a hasadásokból süvölti a maga jövőálmát, amit a valóságunk is folyamatosan eltűr a széleken. És a végét végképp magadnak alkotod meg - a megélt életanyagodból és a képekből. Ez a könyv megengedi magának, hogy nem mutatja a horrort - épp elég horror a valósága. Ez a könyv valójában sokkal valóságosabb, mint hinnéd.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Berta Eleonóra