2015. november 2., hétfő

Christopher Moore: Bolond

Ebben a bejegyzésben trágár leszek és obszcén, de előre szólok - és számos helyen magát a szerzőt idézem, aki legalább féltucat helyen Shakespeare-t magát idézi, és nem is kizárólag csak fennkölt alkalmakkor (bár például a faszparaszt azt hiszem, nem az angol dráma Istenétől származik…). Úgyhogy lehetséges: az inkriminálható kifejezések egytől egyig idézetek. Erre varrjál gombot! (Az ötletet egyébként Chris „pofátlan ötlettolvaj” Moore-tól loptam.) A két utolsó bekezdésben ráadásul elspoilerezem a végét, tehát csak saját felelősségre…

Ott kezdem, hogy először kicsit mérges voltam, és nagyon kíváncsi. Nem pont azért, mert Christopher Moore seggbegyalázza a Bárdot – legyünk őszinték: miért ne tenné? Az isteni William a darabjai túlnyomó részét jól ismert történetek (mégpedig a maga céljainak megfelelően facsart) újramesélésére alapozta, annak a kornak nem volt kifejezett követelménye az eredetiség. Viszont ennek a kornak igen, és Moore egyetlen elvetemült, ellentmondásos, felszínes, átgondolatlan és ostoba (mindazonáltal piszokul szórakoztató, és letehetetlen) könyvében sem használt sorvezetőt, nem parafra… fraze… basszus! parafadugózta bele a maga mondandóját akárki mesélő segge lukába ennyire nyilvánvalóan (kevésbé nyilvánvalóan igen, de az utalás ugye, azt szeretjük…).

Ott folytatom, hogy a hármas tagolású nézőtérből Moore csak a zsöllyének mesél. A színi hagyományból azt tartja meg, ami máig él: a farbarúgást. Kutyasmaci és Farontúrom semmi-kori Britanniája valójában a jelen szórakoztató történet-nyelv görbe és igen jól sikerült tükre. Bolond-tükör, a király-tükröket már szilánkosra törték a közhelyesítő korok. A fennkölt sárba hengergőzött, az emelkedettnek maximum áll a zászlaja a gatyapőc alatt; mit tagadni. Miközben a mai szórakoztatás mondanivalót deklamál, aközben jó esetben az alig bújtatott szexuális tartalomra, konyultabb variációban a fizetségre gondol – és retteg, hogy ne tépje ki a gigáját senki, aki mindezt ügyesebben, aljasabban, elegánsabban, alfahímebben teszi. Ennyiben Vasembertől James Bondig minden hősünk ugyanilyen bolond: a zsöllyének beszél, akárcsak Moore hősei.

De az író eközben megteszi amit megkövetel a haza: miközben pofátlanul összecsavar, igazi amerikai módra (forgató)könyvesít, Hollywood szellemét (mert mindig van egy kibaszott szellem) minden lólábkilógás nélkül pakolja az ismert történet ismeretlen variációjához, közben szép tisztességgel felépít egy mélyebb réteget is. Persze elsőre csak annyi tűnik fel: ez egy lúzerapoteózis megint. Moore minden könyvében elégtételt mesél a lúzereknek. Miközben bétahím-elmélettől abnormális rajongást kifigurázáson át a kényszer-virággyerekség pompás és megalázó rajzáig számtalan módon üti a lúzer olvasót, aközben díj gyanánt a neki kedves lúzer hősök ölébe ülteti a felajzott buja bestiákat, és a (fele?) királyságot is elnyereti velük a végén. Szóval ez is egy elégtételmese szelíd bolondoknak… (ami annyiban dühített, hogy a Bárdtól lopott bárdolatlan varia megint nem a Biff ösvénye, a vicc vastagja mögött a vaskos mondanivalóval, csak a vaskos vicc…).

Csakhogy ha kicsit jobban utánagondolsz, a bolond (faszparaszt!) szókimondása alatt (mögött, fölött) is egész világok laknak, szándékok és óhajok, vágyak és bosszúvágyak… a történeteink legkisebb királyfija lakik bennük (mert persze naná…), az összes gusztustalan mesei következménnyel. A hősünk halmozottan hátrányos helyzetű, csak helyreütné a nagyok ostobaságait, csak ott és akkor alkalmaz ordas eszközöket, ahol-amikor emberordasokkal viaskodik, a boszik tanácsát csak azért kéri, mert egy (kibaszott) szellem megkérte rá, egyébként ő a jófiú, a legkisebb, naná. (Csak nekem úszkált az agyamban Dinklage - Tyrion arca és gesztusai Tarsoly uram Bolondmeséjének nem egy pillanatában?) Holott játszik ő is, a maga pozíciójából (s a pozíció nem mentség, hölgyeim és uraim!): végtelenül aljas eszközökkel, kockát dob és nyer.

A meséink legkisebb királyfija. Jól nézd meg, szurkoltál neki. Ő lesz a következő zsarnok. (Ó, az a gyönyörűen ironikus félmondat Beauvois sajtvisszaélés okán kiirtott egész falváról…) Jól nézd meg: a küzdelem, a viadal, a mocskos intrikák, árulások, mérgezés, lopódzás, hátba szúrás és tőrdobálás bajnokát (az új Leart, mondanám), akinek szurkoltál. Moore ínycsiklandóan becsomagolja a kommersz mesélés Shakespeare óta ívelődő gyönyörű hagyományát, a jófiút és rosszfiút, oda futtatja ki, ahova a meséink ki szoktak futni, csak ezúttal jól látszik a bolondbáb babakóc szíve is: valójában a győztes (jöjjön bárhonnan) mire győz, szörnyeteggé lesz. De sebaj. Ahogy egy helyütt (egy mindent idézőjelbe helyező függönybeszélgetésben) igen helyénvalóan kifejti a Bolond: az élet megy tovább, nem? Rosszkedvünk tele óhatatlanul egy új kaland tavaszába fordul…


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

2 megjegyzés :

Kergezerge Skar írta...

nyehehe, épp osztogatom szét a régi moore-jaimat, de bezzeg azért elkezdtem olvasni az alexandrában, szerintem ott is fogom folytatni, meg már nem veszem :D

shizoo írta...

Azt én nem tenném! Szeretem, no. Azért is vagyok mérges (is)... mert alapjában tényleg tetszett, főleg mivel tudatosan gondolja tovább a történetkliséinket, amelyek jórészt pl. épp a Bárd mesei technikáin alapulnak. csak tudom, hogy tud ennél többet is (jó, mondjuk a Te Szent Kék Timi szerint inkább a Biff-liga; és azt még csak őáltala közösolvastam...)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...