2016. június 20., hétfő

Christopher Moore: A velencei sárkány

Számomra nem kérdés, hogy ez a könyv csak a Bolond elolvasása után élvezhető, mivel én előbb olvastam azt és aztán élveztem ezt. Szerintem tény, hogy ennyi közvetlen bizonyíték után ez esetben nem árt sorozatként gondolni Tarsoly mester (többszörös ex, királyi szerető és bolond, bőséggel felszerszámozott nőcsábász, késdobáló, tolvaj és örökös törpe) kalandjaira, és szépen sorban olvasni őket. Megteheted, hogy nem így teszel – az én lelkiismeretem nyugodt, mivel szóltam. Nem érted. Akkor mondom egyszerűbben. Menj és olvasd el a Bolondot, ezt a saját véres levébe facsart Lear-király átiratot, aztán olvasd el A velencei sárkányt... A Viharba oltott Szeget szeggelt még ne olvasd el, mivel az még nem jelent meg (szívatlak olvasó – bár szerintem úgy különben tényleg az jön).

…elsőre csak annyi tűnik fel: ez egy lúzerapoteózis megint. Moore minden könyvében elégtételt mesél a lúzereknek. Miközben bétahím-elmélettől abnormális rajongást kifigurázáson át a kényszer-virággyerekség pompás és megalázó rajzáig számtalan módon üti a lúzer olvasót, aközben díj gyanánt a neki kedves lúzer hősök ölébe ülteti a felajzott buja bestiákat, és a (fele?) királyságot is elnyereti velük a végén. Szóval ez is egy elégtételmese szelíd bolondoknak… (ami annyiban dühített, hogy a Bárdtól lopott bárdolatlan varia megint nem a Biff ösvénye, a vicc vastagja mögött a vaskos mondanivalóval, csak a vaskos vicc…)…

Ezt így egy az egyben átmásoltam a Bolond ismertetőjéből – valahol öröm és bosszúság, hogy erre a könyvre is ugyanúgy érvényes. Öröm, mert a játék minőségi még mindig, a pofátlansági faktor ha lehet, még nagyobb – hiszen ezúttal két történet mixelődik egybe az isteni William szövegvilágaiból (kis Poe-vérhabbal a tetején…), A velencei kalmár és az Othello, a velencei mór. Öröm, hogy a történet-tolvaj írókedv ilyen precízen és hiánytalanul fércel mesét, kihagy, összefésül és pótol úgy, hogy a klasszikus alapok ismerőit is elismerő csettintésre készteti – miközben persze kiforgat. Ebben a többfenekű előadásban kiforgatja a meggyökeresedett mesélés-módjainkat, nevetségessé és pitiánerré teszi atavisztikus gonoszainkat, de tovább mélyíti a bárd által gúny tárgyává tett emberi gyarlóságok csatornabűzét is – öröm, hogy szerintem ez a fajta gátlástalan tiszteletlenség szerintem a Bárdnak is tetszene. És bosszúság, hogy mindehhez a folytatások leggennyesebb kézenfekvő húzásával oldja fel az előző rész „boldogan éltek míg” befejezését – bár ugye a történetbe mindig kell egy kibaszott szellem… Bosszúság, hogy egyre inkább megszokom Moore fűszereinek ízeit – ami nem jelenti azt, hogy nem röhögtet… de róla is elmondható: tud ennél sokkal extrémebb, nemcsak szájban, de (hatásában, visszatérő eszembe-jutásaival) agyban robbanó főzetet is – és e tekintetben ez a (tétjeit mesében felejtő) vihogtatás biza első pillantásra kevés. Szerencsére tovább nézegettem…

Mert bár a játékszín, Velence pont annyira (olasz és vizes) sztereotip kulissza, mint amennyire Shakespeare-nél – de jó volt felfigyelni rá, hogy pont annyira másképp az, mint a kor, amihez a megidéző író beszél. A Bárd egyik legnagyobb erénye volt a bárhová helyezett mesékbe csomagolt erős költői nyelven megejtett ki- és beszólás: a közönségnek, és a hatalomnak – Moore ezt legalább ilyen magas szinten műveli a mai közönségnek és hatalomnak. Azért az gyönyörű, ha minden technikai segédlet nélkül kapja meg a szelfi-megosztó net-nemzedék a maga pofonjait (nemtől függetlenül); ha a pénz igényei szerint csavargatott törvénykezés gúnyrajza a történelmi sorvezetés nélkül is tökéletesen érthető bohócbábot nyom a Wall Street farkasainak arcába. Ahogy a Bolond gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz” meseeffektjeivel: a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett cseréptöréseken, csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család bohócruhás, törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője mentén ez a történet a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel. Figyeljetek oda erre – sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb testnedves) jó poén mellett magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések) által jobbára (meg)vezetett önmagán.

Van néhány ötlet ebben a könyvben, amit irigylek. A kórus, akit nemcsak a közönség, de a szereplők is hallanak, s akit főhősünk, Tarsoly így jellemez: csak egy nagyképű dinka, aki nem tudja megállni, hogy ne törje át a történetmesélés negyedik falát, akár egy nagy, tompa agyú faltörő kos. Jól példázza e kis részlet, hogy rétegez Chris Moore: hisz e jellemzéssel épp Tarsoly ragadja meg és használja a mesélés „negyedik falának” áttörésére faltörő kos gyanánt a kórust, mintegy mellékesen elismerve: színész a kedvünkért és szórakoztatásunkra, nekünk és miattunk szív, avagy élvez. Adott esetben akár egy sárkánnyal (valaki azért nézesse meg előbb vagy utóbb egy terapeutával a szerzőt, ez a nemi gigahüllő-fétis A Melankólia-öböl buja bestiája óta kelt bennem gyanút és nincs megmagyarázva kedves Christopher, egy utolsó utáni, sunyi lábjegyzettel – bár Timi szerint egyszerűen csak ráizgultál sráckorodban Arielre…).

A végére egészen megszerettem ezt a könyvet. Sőt. A második fele olvasását csak biztonságos magányban javaslom – főleg azoknak, akik (ahogy én) gyereknövés-akasztó, közbotrány-okozó módon, teli pofával, nyerítve röhögnek.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...