Susanna Clarke: Piranesi

 

„…muszáj lennie egy átjárónak valahol, egy ajtónak a mi világunk és az eltűnt varázslat között. Talán egészen apró. Lehet, hogy nem teljesen stabil. Mint egy föld alatti barlang bejárata, aminél fennáll a beomlás veszélye. De ott kell lennie. És ha ott van, akkor rá is lehet találni.”
 
Piranesi háza végeérhetetlen labirintus, melyben szobrok ezrei tarkítják a falakat, csarnokok százai közt dübörög egy bebörtönzött óceán, saját időjárása, szabályrendszere, apálya és dagálya van, időnként feltűnnek benne különböző állatok, fészket raknak, élelmet biztosítanak, majd eltűnnek; olykor mintha emberek árnyát s hangjuk visszhangját lehetne hallani, egykori lakók holt maradványai hevernek ravatalukon, de állandó lakója, ismerője, krónikása, gondozója csupán egy van. Piranesi. A saját világára folyvást rácsodálkozó, gyermeki, naiv, egyszerre kiszolgáltatott és végtelenül bölcs Piranesi. Akinek egész világa a labirintus falai közt terül el, aki álmában sem gondolná, hogy e falakon túl létezik egy másik világ, hogy a tizenhárom halottján és világa egyetlen általa ismert másik lakóján - a Másikon - kívül élhetnek még emberek… Piranesi maga is be van börtönözve, miként a csarnokok közt dühöngő óceán. De vajon egy mágikus világba, egy alternatív valóságba, vagy a saját elméjébe? Akarjuk egyáltalán tudni? S ő akarja tudni? Számít egyáltalán? Nem lenne jobb nekünk, olvasóknak, s Piranesinek, a fogolynak, ha megmaradhatnánk naiv hitünkben, hogy elmepalotánk legalább a sajátunk s nem holmi okkult varázslat börtönében senyvedünk? Nem lenne jobb hinni a csodában, gyermekmódra rácsodálkozni a világ ajándékaira, elveszni a labirintusban és nem keresni állandóan kiutat? Vajon boldogabbak vagyunk az állandó válaszkeresésünkkel? Vajon Piranesi boldogabb, ha megtudja, mi valójában szeretett labirintusa? Boldogabb, ha maga mögött hagyhatja?
 
Susanna Clarke másfél évtizeddel a csodálatos A Hollókirály után jelentkezett új regénnyel – akik azt várták, hogy egykori sikerét fogja megismételni, lehet, keservesen csalódnak: a Piranesi egészen más világ. Míg A Hollókirály súlyos (nem csak a szó fizikai értelmében), lassú, filozofikus, ám humort sem nélkülöző történelmi fantasy, mely egyszerre idézi Dickens-t és teremt saját mágikus univerzumot; a Piranesi légies, könnyed költemény, lírai szépségű mese, valahol a szépirodalom és az okkult fantasy határmezsgyéjén. Clarke állítólag betegség miatt hallgatott ennyi ideig – ennek részleteit nem ismerem, nem is akarom megismerni, épp elég az a baljós színezet, ami e regényt áthatja. Egy olyan ember élményei, aki elveszett saját magában. Akit elárult az elméje vagy a teste – aki nem tudja, mit keres ezen a világon, nem tudja, hogyan szabadulhatna belőle, nem tudja, akar-e egyáltalán szabadulni. Piranesi a mentális betegek archetípusa is lehetne – mint egy trauma elől fantáziavilágba menekülő gyermek, úgy építi, gondozza, szeretgeti saját kis univerzumát.
 
Melybe betör a külvilág – hisz mindig betör. Piranesi házában megjelenik a rejtélyes Tizenhat, jeleket hagyva maga után, baljós jeleket, egy másik világ ígéretét. Megjelenik a Próféta, aki tán a Másikra vadászik – vagy épp fordítva? Megjelennek emlékek, zavarba ejtő foszlányok, melyek elültetik Piranesiben az őrülettől való rettegést. S megjelennek tárgyak, oda nem illő, gonosz tárgyak; naplók, olyan információkkal, melyek kiforgatják sarkaiból a valóságot; fegyverek, melyekről nem is kéne tudni, hogy fegyverek. És nevek, nevek mindenütt. Ki valójában Piranesi?
 
Clarke regénye egy csoda. Lassan szippantott be, tán mert napjaim most ezer szállal kötnek a realitáshoz, a rációhoz, a valós félelmekhez – nehéz volt átadni magam egy ennyire éteri személyiségnek, egy ennyire mesei helynek. Ám amikor sikerült, szinte fájt, hogy kiszakítottak belőle. Jó száz oldalon keresztül hihetjük, hogy mindez egy bomlott elme álomvilága, elveszünk Piranesi fejében, vele menekülünk, magunk mögött hagynánk a valóságunkat. Már-már sokként ér, amikor megjelennek új szereplők, amikor körvonalazódik a mágikus krimi, amikor kikövetkeztetjük, ki Piranesi és hol van, hogy került oda, mi is a ház valójában. Nem akarjuk, hogy kiderüljön. Nem akarjuk, hogy kiszabadítsák. Nem akarjuk, hogy kiszakítsanak minket álomvilágunkból.
 
Gyönyörű, kegyetlen mese ez. A tudomány határainak mániás feszegetéséről, a mágia természetéről, hitről és embertelenségről. És a valóság illékonyságáról. Piranesi egy elveszett gyermek, ki saját valóságot teremt magának, saját Paradicsomot épít börtönéből. Elveszettnek lenni, kiszakítva a világból, elszakítva a többi embertől, bebörtönözve saját elménkbe – a legnagyobb borzalom. Ám kiszakíttatni saját álomvilágunkból, az egyetlen helyről, melyet bensőségesen ismerünk, mely mi magunk vagyunk – ugyanakkora szörnyűség. S vajon melyik világ a valódi? Amit mindenki más annak mond, vagy amit mi magunk annak érzünk? Mit súg a szorítás a szívünk környékén az utolsó oldalak olvastán? Miért fáj annyira a lehetőség, hogy kiragadnak minket a mesénkből?
 
„…egy kép jelenik meg a szemeim előtt. Egy szobor emléke, mely a tizenkilencedik északnyugati csarnokban áll. Egy térdelő férfi szobra; egy kard fekszik mellette, pengéje öt darabra tört. Körülötte mindenféle széthasadt darabok hevernek, egy gömb maradványai. A férfi a kardjával törte össze a gömböt, mert meg akarta érteni, de rá kellett jönnie, hogy a kardot és a gömböt is elpusztította. Ezen tépelődik, de közben egy része nem hajlandó elfogadni, hogy a gömb törött és használhatatlan. Felvett néhány darabot, és áthatóan mered rájuk, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb elhozzák számára a tudást.”

Kiadó: Agave

Fordító: Molnár Berta Eleonóra