Szóval Tarsoly tovább kalandozik
abban a párhuzamos univerzumban, ahol a bárd, Shakespeare életműve úgymond
történeti valóság. A Bolond talán
még bolondabb, mint az első megjelenésekor, továbbra is nagy bottal jár, mint A velencei sárkányban, a nyelvezet arcátlan, a történeteket úgy
erőszakolja benne az írói szándék, hogy közben meg is mutatja: a könnyedre
hangolt játékok mögött ugyanúgy ott ficeregnek a tragédiák. Hiszen a történetek
(és el-tolvajlásuk) Erzsébet-kori mestere csak úgy különböztette meg a
vígjátékait a tragédiáitól, hogy azokban ugyanazok a körülmények nem juttatták
el a hősöket az első vérig se. Bohócsipkás kortársunk csak ezt csavarja ki –
amíg az első két könyvben bohózattá írta a tragédiát, most véres, de ugyanúgy
nevetséges tragédiába csavarja a legszelídebb színművet, Tarsoly mester és az ő
vidám kompániája segítségével.
Hiszen az alap, amit itt most
boncasztalra ránt, a Szentivánéji álom.
Athén, az uralkodó jegyespárral és az esküvőjükön színészkedni igyekvő
kisemberekkel (meg némi erőszakkal); és az erdő mellette, az élő mitológiával:
tündérkirálynővel, koboldkirállyal és alattvalóikkal, akik, hát izé... nem pont
olyanok, ahogy az eredetiben megszoktuk. Vicces amúgy azt írni a bárd bármelyik
darabja kapcsán, hogy eredeti – a Szentivánéji
álomról legfőképpen: kis Chaucer, kis Plutarkhosz, kis Ovidius, kis
Apuleius; szóval nyúlások boldog sorozata Shakespeare által mixelve. Akkoriban
nem volt evvel semmi baj, a színház angol királya a legtöbbször közszájon forgó
történeteket újramesélve fogalmazta meg a maga mondandóját; a kornak nem volt
követelménye az eredetiség, és a másként mesélés sem volt főben járó bűn, sőt.
Úgyhogy Christopher Moore ilyetén a maga agymenésében is egyfajta shakespeare-i
hagyományt őriz – bár tényleg rendre elmenve a falig (meg egy picit azon is
túl, az apró, megfelelően elhelyezett lukon át).
Továbbra is nagyon bírtam, mert a
harmadik kötet is az aktuális mesemódjaink görbe tükre: farom-túró trónok
harca, bárcás és még bárcásabb főribikkel és főbikákkal; továbbra is mindent a
farba rúgós poénokra hegyezett zsöllyének mesélve (azaz rámutatva: gondoljak
bármit magamról, bizonyos szempontból én is csak zsöllyeszökevény vagyok). Számomra mégis elfáradt, annak ellenére,
hogy továbbra is nagyon szórakoztató, mert a Moore által rendre a könyveibe csöpögtetett
többlet-réteg, a lúzerek apoteózisával, a bétahímek megistenülésével ebben a
könyvben a legvékonyabb. Pedig Farhossz, Kondérosz, Gerendakosz, meg a többi
botcsinálta színész adná a lehetőséget. Adná az író alá a lovat, akarom
mondani: a szamarat. Ez a réteg most mégis vérszegény marad: a komikuma
hibátlan, de pontosan markolt mélységek nélküli.
Higgyétek el, nem a sértettség
beszél belőlem, amiért nem a Viharba
oltott Szeget szeggel-t mesélte,
ahogy számítottam rá. A kicsavart történet szereplőgárdáján át Moore most is
kibeszél közönségnek és hatalomnak. De ennek a ki-beszédnek nincs úgy fókusza,
ahogy az előző két könyvben. Ahogy
a Bolond gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz”
meseeffektjeivel: a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett
cseréptöréseken, csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy
degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család bohócruhás,
törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője mentén A Velencei sárkány a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel. Figyeljetek oda erre
– sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb testnedves) jó poén mellett
magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések) által jobbára (meg)vezetett
önmagán - írtam az előző kötet elolvasása után. Most nincs okom ilyesmit írni. Ha rejtettél is bele ilyen
réteget, kedves Chris, számomra elveszett belőle, vagy belekerült a szerkesztőd
által előbb megírni követelt Noirba. Valahol látom a lelki
szemeim előtt (az utószó alapján), milyen lett volna az időutazó Bolond...
Mindazonáltal köszönöm. Kellett ez a
könyv a napjaimba. Kellett a benne tapintható remény, hogy Pukk, a Jópajtás
Robin mágiája nélkül is megúszható a hatalmasok elmebaja. Csak kurázsi kell
hozzá, egy csapat segítőkész lúzer, meg némi szerencse. Az mondjuk szerintem
éppen nagyon ránk férne.
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
 |
| Mondjuk ez a kép inkább a Mocskos meló és folyománya alá illene... |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése