Simon Stålenhag: A Labirintus

Ezt a könyvet jó eséllyel fél óra alatt végiglapozod, de jó eséllyel aztán órákon át nem enged el. Velem ez történt, ezt mesélném, hogy min járt a fejem órákon át, úgyhogy ez az írás megint azoknak szól elsősorban, akik már betévedtek ebbe A Labirintusba. Ha kényes vagy arra, hogy ízelítők nélkül hasson rád, amit ez a zseniális skandináv (rém)álmodott nekünk, ne olvasd tovább!

Simon Stålenhag előző, magyarul megjelent könyve, a Mesék a hurokból kapcsán arra jutottam, ha át akarod neki engedni magad, akkor jársz a legjobban, ha szabadjára engeded magadban a benned nosztalgiába göngyölt gyereket. Most arra kérlek, zárd el magadban jó mélyre, adj a kezébe egy jó könyvet, végső esetben ültesd egy képernyő pixelei elé - de ne engedd közel A Labirintushoz. Ez a könyv érettséget követel, még az Elektronikus állam hasadásokból süvöltő jövőálmánál is jóval többet. Aminek amúgy egyfajta komplementere – hiszen igazi vége-mese, csalások nélkül, remény, utolsó esélyek menedéke, túlélők, hullahegyeken jövőbe pillantó kivételek nélkül. Mert pont azt meséli, hogyan bomlik semmivé egy ilyen utolsó esély menedéke. Hogyan fertőződik a kivételek menekítő hangyabolya.

Megint a képek és a szöveg elfogó egységében. A Kungshall, a menedék egyik felszíni állomásának, Granhammarnak oka-fogyott, steril üressége. A kozmikus fekete gömbök által megsemmisített külvilág ammóniától szennyes üressége. Minden képe eszelős reménytelenséget sugall. Ahogy a narrátor minden szava. Ez egy visszatekintés, a történtek után, ahol a mesélője teljes mélységében képtelen szembenézni azzal, amire visszatekintene. Nem állja a múltja tekintetét – így sokkal lényegesebb az, amit nem mesél el, de ott van a sorok között, mint a kevés szóval, lassú, elvékonyodott női hangon előadott történet. Hiszen gondoljunk bele ebbe az ürességbe, ami nemcsak a teljesen elpusztult, csak védőruhában túlélhető külvilágra, de a menedékekre is jellemző. Ebben az űrben a megmentettek, az elit, és válogatott kiszolgálóik lézengenek – és semmi nem vádolhat teljesebben, mint a képeken kongó, hideg, kiszámított, minden személyességet, magunkkal cipelt kabaláink feleslegességeit nélkülöző üresség. Az embertelen üresség.

A kiszámított létszám, amit el tud tartani egy hermetikusan zárt rendszer. Mert amikor eljön a katasztrófa, azok, akik tűzközelben léteznek, értesülnek róla, hol a „mentőcsónak”. Viszont nyilván híre terjed, és a bolygónkon nagy többségben élő „harmadosztályú utasok” megrohannák. Ezt diktálja az életösztön. Az én apokaliptikus, elképzelt menedékeim zsúfoltak, szennyesek, izzadtságszagúak; Zion, a Metró-állomások, a Skynet elől óvóhelyre zsúfolt túlélők fészkei a szívemnek kedves menedékek. Ahol a ments meg, akit csak tudsz túlzásba esése kódolja a tragédiát előre – a hiányt, amit a létfenntartás rendszerei aztán nem bírnak betölteni. Ez a „mentőcsónak” viszont a jelen elitjéé. Ez egy másféle kannibalizmus. Tényleg. A pragmatikus empátiahiány produktuma. A világot vezető hozzáállás erőforrás-szemlélete ide vezetne, ebbe a vádoló űrbe, ahova nem juthattak be a tömegek. Látod a képeken, milyen barbár, Timur Lenk módszereit idéző, de ipari módon steril, zsákolt koponyahegyek riasztó gúlái kellettek hozzá, hogy átmenjen az üzenet: Bármilyen szörnyűség elől menekültök is, itt valami sokkal rosszabb vár rátok. És látod a képeken az űrt, ami a „csónakban” ülőket vádolja – s ha valaki minden hideg számítás ellenére fogékony a bűntudatra, ez az űr menthetetlenül beszivárog a lelkébe.

Sigrid és Matt ilyenek. Minden józan számítás ellenére megmentenek egy gyereket. Akinek a lázadók jelképét a dzsekijén viselő bátyját viszont értelemszerűen nem. Értelemszerűen – ez ebben a látomásban a legdurvább, ahogy átalakul a szó jelentése, és lefoszlanak róla a sallangok. Nagyon sokan, főleg az értelem hívői közül képtelenek belátni, hogy minden eddigi történelmi tervszerű megsemmisítés alatt ez van, legvastagabban ez: a hideg, kiszámított értelem, minden empátia nélkül. Matt ezzel képtelen szembenézni, Sigrid tehetetlensége helyett a gyónást választva. Csakhogy Charlie nem bocsáthat meg. Már tudja, mi volt a zsákokban. Kinek a feje. Ez történik egy felszíni megfigyelőállomáson, Granhammarban, miközben a menedék körül, Kungshall óvóhelye körül a külvilág is fellázad. Hiba csúszott a számításainkba, valahol a víz és az ammónia arányának meghatározásánál... ...az állomáson kívüli táj oldódásnak indult. Ez Stålenhag másik, pontos észrevétele az értelemről: nem fér bele a világ. Eddig minden számításunkba hiba csúszott, a modelljeink soha nem teljesek. Az emberiség elitjének mentőcsónakja előbb vagy utóbb elmerül az ismeretlen mocsarába.

Adja magát a kérdés: miért Labirintus. Mint a fejezetnyitó képek, az egyre nehezebb pályák – a pixelek (számítógépes múltba helyezett, épp ettől időtlen) labirintusa, aminek el kell érned a közepét. Azaz pont fordítva: ahonnan ki kell találnod. Erre nem képes egyik szereplő sem, Charlie sem, Matt sem, és ahogy olvashatjuk a szavait, Sigrid sem. Azaz pont fordítva? Arctalan szereplők, mindegy-kik ők tényleg, egy labirintusban, ahonnan nincs kijárat – ha mégis találnál, magadra maradsz, a bosszúvággyal, a bűntudattal, a tehetetlenséggel? Kijutottak? A képek ezt sugallják. Egyedül maradtak, egy szem pixelként egy végképp ellenséges, pusztító világban, akkor is, ha bosszú-angyala, egyáltalán nem vétlen áldozata, vagy puszta, utólagos narrátora voltak ennek az eltévedésnek.

Súlyosan reménytelen könyv ez, feloldozás nélkül. Egy borítók közé kötött ciánkapszula. Mégis, a végiglapozása után merengéssel töltött órák végén elfogott, ami hiányzik belőle: a remény. Ez a kamaradráma néhány rendszerhibától alakul ki, de valójában mi sem reménykedhetünk másban, a számítás sajátságos világában, minthogy valamit a számítók kifelejtenek a számításból. A rendszerhibában reménykedhetünk – még. Két ammóniamentes lélegzetvétel között. A mentőcsónakban, ami a napja körül kering a dermedt semmi űrébe vetve.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Beáta Eleonóra