Octavia E. Butler: Hajnal

Évek óta hallom innen-onnan Octavia E. Butler nevét, az esetek nagy többségében a magyar sci-fi kiadás legnagyobb hiányosságainak összefüggésében. Ha valamit ennyire sulykolnak, ráadásul olyan beszélgetőpartnerek, akiknek a véleményére adok, ha az SF zsáneréről van szó, akkor óhatatlanul elvárások tömkelege épül fel. Nem csoda, hogy amikor kézbe vettem a Hajnal hiánypótló kiadását, a legerősebb érzés nem a kíváncsiság volt, hanem a félelem – leginkább attól, hogy az eredeti megjelenés óta eltelt harminc év rányomja a bélyegét a befogadásra. Legnagyobb szerencsénkre nem így lett, és abban a pillanatban, hogy ez kikristályosodott előttem (úgy nagyjából a harmincadik oldal tájékán), Butler pestiesen szólva megvett kilóra.

A Xenogenezis-trilógia e felütése elképesztően mai. Nem csak abban az értelemben, hogy a mondanivaló, az idegenekhez (még a megmentő idegenekhez is) ösztönös xenofóbiával forduló, hatalommániás, a kipusztulás árnyékában is dominanciaharcokba menekülő emberiség kritikája napjainkban tán érvényesebb, mint valaha – megfogalmazásában, stílusában, az emberi és idegen faj közötti interakciók ábrázolásában is. Okos könyv, ami a legkevésbé sem törekszik arra, hogy olvasói igényeket szolgáljon ki: egyfelől elgondolkodtató, filozófiai vitákat indukáló, saját hibáinkkal szembesítő kritika; másfelől hátborzongató történet arról, hogy mivel szembesülünk, ha minket, embereket egy nálunk jóval fejlettebb faj épp úgy kezel, ahogy mi a laboratóriumi állatainkat. És nem, Butler nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy egyszerűsítsen, elkenjen dilemmákat, szépítse a szépíthetetlent. Magyarán: aki az idegengyűlölet pajzsa mögül áll neki olvasni a könyvet (vajon nekiáll?), az könnyen találhat benne igazolást is saját meggyőződésére. Valahol ez a szép Butlerben (jó, ebben az egy művében – várjunk még azzal, hogy a szerzőről alkossak képet), és ez az, amit a legtöbb irodalmi műben (zsánertől függetlenül) keresek: hogy kész válaszok helyett dilemmák tömkelegét rakja elém, és rám bízza a végiggondolásukat.

Vigyázat! A továbbiakban lesznek kisebb-nagyobb spoilerek, aki erre érzékeny, inkább olvassa el a könyvet!

Lilith a semmiben ébred. Egy túl steril, túl személytelen, túlságosan más űrhajó fedélzetén. Persze Lilith a hidegháború Amerikájából jön: űrhajó helyett naná, hogy a szovjetekre gyanakszik. Míg meg nem jelenik cellájában egy medúzaszerű idegen, aki azt állítja, az oankáli faj képviselője, és kétszázötven év mélyalvás után ébresztette fel a nőt, kit az emberiség által kis híján sikerrel elpusztított Föld újra benépesítése élharcosának szánnak. Lilith lesz az, akinek az emberiség maradékából - vagyis az oankáli űrhajón alvó néhányszázból - ki kell választania azokat, akik majd újra meghódítják az elődeik által számtalanszor meggyalázott bolygót. Akik a romokon új emberiséget indítanak útjára. Hogy mennyire újat, az fokozatosan derül ki Lilith és az olvasó számára – az oankálik ugyanis nagy árat kérnek a segítségért cserébe.

Egy faj, mely az évezredek során úgy élt túl, hogy folyamatosan tökéletesítette önmagát, a meghódított-megmentett-leigázott fajoktól „átvett” képességeket sikerrel építve be saját géntérképébe, s szórva szét saját tökéletesített utódait szerte a galaxisokban. Az oankálik géncserét kérnek: megadják az emberiségnek a rák ellenszerét, ellenállóvá teszik a megmaradtakat a legtöbb halálos fertőzéssel szemben, kissé még fel is turbózzák őket a túlélés érdekében – mindezért „csupán” annyit kérnek, hogy az emberek utódai kissé (majd a generációk során egyre jobban) hasonlítsanak az oankálikra. Márpedig az oankálik mások. Nagyon mások. Mintha egy medúzát és egy majmot akarnánk keresztezni. Nem csoda, hogy a másságot még egy fokkal sötétebb bőrszín formájában is mereven elutasító emberiség legérzékenyebb pontjára tapintanak.

Lilith persze tiltakozik, dilemmázik, vitázik önmagával, dacolna az elkerülhetetlennel, miközben pontosan tudja, hogy megmentői (?) mennyivel erősebbek, okosabbak, hatékonyabbak nála. Esélye sincs, de ember, így kapaszkodna a végsőkig. Belemegy, hogy felébresszen egy csapatot, akik a Földre visszatérő emberi civilizáció magját alkotnák – számol is meg nem is azzal, hogy akiket felébreszt, pont ugyanazt a játékot fogják játszani, mint amit maguk mögött hagytak a pusztuló Földön: a dominanciaharcét. Lilith lesz a megtestesült gonosz, az oankálik csatlósa, az emberi faj árulója – hogy a megmentésük is az ő kezükben van, nem számít. Alapvető emberi tulajdonság, hogy mindig beleharapunk a minket etető kézbe. Hogy a fajfenntartó ösztön odáig tart, amíg fajunkat makulátlanul őrizhetjük meg az utókornak. Hogy nem lesz utókor? Kitérdekel… Közben Lilith is elkövet minden hibát, amit az ő helyzetében el lehet: az oankáliktól kapott plusz erejével demonstrál, az őt befogadó oankáli családba „beleszeret”, számtalanszor rosszul választ a „kit ébresszünk fel és milyen szerepet szánjunk neki” szerencsejátékban. Mert ez egy szerencsejáték. Emberek vagyunk, kiszámíthatatlanok, gyarlók, tele előítélettel, sérelmekkel, gonoszsággal, felsőbbrendűségtudattal, ostobasággal. A szó szoros értelmében el sem tudjuk képzelni, mi, a teremtés királyai, hogyan reagálnánk, ha egy nálunknál ennyivel fejlettebb faj kezdene kísérletezni rajtunk – úgy, ahogy mi tesszük fajok ezreivel évszázadok óta.

Megérdemelnénk? Hogy végre szembesítsenek saját tökéletlenségünkkel, sebezhetőségünkkel, befolyásolhatóságunkkal? Hogy letörjék a kis szarvunkat végre? Hát persze. Kell-e ekkora árat fizetnünk az önismeretért? Fogalmam sincs. Butler olyan kérdéseket tesz fel, amiken baromira nem esik jól gondolkodni – persze ezek a kérdések azok, amiken általában érdemes gondolkodni. (Hogy itt, most ez mennyire fájóan aktuális, arról ne is beszéljünk – bár ne lenne az!) Csak egyet emelnék ki: vajon mennyire képes együtt élni az ember a saját biológiai vezéreltségével? Mi, akik oly nagyra tartjuk az intellektus, a személyiség, a gondolkodás mindenekfelettiségét, akik jószerével kiöltük életünkből az ösztönöknek való engedelmeskedést, el tudjuk-e fogadni, hogy néhány neuronunk megfelelő stimulálásával olyan érzéki kötődés érhető el a kis agyacskánkban, ami felülír minden kulturális konnotációt? Persze hogy nem. Még csak az kéne… Hisz akkor mégis, mi különböztetne meg minket a kísérleti patkányoktól?

Oldalakon át lehetne vesézni ezt a könyvet. Hogy vajon a főhős neve mit vetít előre (ismereteim a témában maximum felületesek, szóval nem megyek bele: akit érdekel, nézzen utána a kánonból kimaradt Lilith történetének – egyébként milyen érdekes, a Melmoth után másodszor találkozom vele rövid időn belül); hogy miért csúszott le a fajok közötti szexualitás ábrázolása a zsé kategóriába és miért számít még ma is jóformán tabunak a komolyan vehető zsánerirodalomban; hogy van-e, lehet-e jó válasz a fajmentésre – legyen szó akár állatról, akár emberről; hogy mekkora hülyeség a „tiszta vér” mítosza úgy általában; hogy mi választja el a leigázást a megmentéstől és hogy van-e bármi etikai különbség, ha ember vagy egy idegen faj követi el. És mindenekelőtt: hogy miért ágálunk ily hevesen minden változás ellen, miért hisszük, hogy a jelenleg érvényes normáink örökérvényűek? Hogy amiben élünk, a létező világok legjobbika? Tán mert ha elismernénk, hogy nem, azt is el kéne ismernünk, hogy inkább megalkuszunk a kevésbé jóval, mint hogy szembe kelljen néznünk az ismeretlennel…

Mondom, oldalakon át lehetne még vesézni. De inkább mindenki olvassa el maga. Remélem, a folytatásokra sem kell sokáig várnunk!

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András