2013. február 2., szombat

Ernest Cline: Ready Player One


Tisztázzuk rögtön az elején: én nem vagyok kocka. Egy egészen rövid epizód erejéig zuhantam bele anno az Újvárosi 108. számú italmérés egyetlen elektronikus játékgépének bűvöletébe, emlékszem, űrkaland volt (akkoriban nagy szó: vízszintesen manőverező pixelhajóval, akadályokkal, aknákkal meg felszedhető bónusszal pakolt pályán). Ahol is egy darabig vezettük a listát – amíg a többiek csalást nem kiáltottak: merthogy Zoli barátom volt a navigátor és én a tüzér. Ő a jobb, és én a bal kéz; hát persze, hogy könnyen bírtuk mi a legtovább… nem vagyok kocka, és így talán ideális tesztalany a „mit kezd velem a könyv” kérdéséhez. Mert az nem kérdés, hogy a gyíkok, kockák, pixelvitézek és háromdés örököseik ezt a könyvet kajálni fogják – az inkább, hogy mit kezd vele, aki legfeljebb csak ült már olyan mellett, aki négy éjszaka csinálta a Doom-on a harmadik pályát, vagy… vagy mit tudom én, mit játszanak a mai gamerek…

Először is: értettem. Ha nem is vagyok addikciós szempontból érintett, szerintem egészen jól sikerült követni a különböző játékformák, trükkök, egyebek menetét – a kaland értelmezéséhez elég volt ennyi leírás; sőt, szerintem fogékony korban, hajlam birtokában akár ennyitől is lehet bárki játékdrogos. S ami ennél több: jól is szórakoztam. Kicsit saját magunkon, mivel ez a virtuális világba: OASIS-ba menekült társadalom csak amolyan vernegyulai módon van mélyebben a miénknél – néhány eszköz még, haptikus kesztyű, szemüveg, és ott leszünk. A hajlam máris megvolna rá: van nem is egy játék virtuális személyiséggel, multiplayer módban, ismerek is olyat, akinek már szinte csak ott van élete. És ha jó helyről nézem, ami a közösségi oldalakon folyik, az is csak ilyen játék: szűrt, fényezett (akárhogy, de) élhetőbb valóságképpel. A kézzel fogható valóság meg már most is elég sokaknak trágya. Az előszobájában toporgunk ennek a disztópiának, és Ernest Cline víziója pontosan érezteti a megvalósuláshoz szükséges néhány társadalmi lépcsőt is.

Persze ez a vízió a játékon nyugszik. James Halliday (szerintem nemcsak az én fejemben néz ki úgy, mint Steve Jobs…), a zseniális játékfejlesztő öröksége egy megnyerhető játék, több lépcsős küldetés: szerezz meg három kulcsot, és tiéd az OASIS, a teljes virtuális valóság. Egyszerre a legnagyobb vagyon és a szinte-teljhatalom. Persze ha nyerni akarsz, ismerned kell a játék atyja mániáit, egy igazi, popkultúrába szédült kocka minden szenvedélyét a nyolcvanas évek zenéjétől az animékon át a Monthy Pytonig. És persze, hogy vannak, akik visszaélnek a szabályokkal, akik csalnak, az Innovative Online Industries céges mindenhatói, multinacionális játék-hekkerei, a Hatosok, élükön a gátlástalan Nolan Sorrentoval.

Nemcsak a vízió nyugszik a játékon, de a sztori is. Kicsit olyan mintha az időszak popkult filmjeinek és kamaszkönyveinek lenne az esszenciakivonata – a cselekményvezetése, a feszültségkeltése, a fordulatai egy kicsi Vissza a jövőbe…, egy kicsi  Godzilla, egy icipici Star Wars, és játékok, játékok, játékok ezerrel – és kamaszálmok vágyteljesülései lapról lapra. Ha nem lenne ezerszer vastagabb az alapja, ízesebb a tálalás, több a töltelék, akkor azt mondanám, amolyan Gamer-Alkonyat. De nem bántom ezzel, akkor se, ha tényleg amolyan „egyszerű recepttel ötven perc alatt finomat” könyves konyhaművészeti egytálétele ez a könyv, olykor annyira kiszámítható, hogy már nem is fáj.

Mert a vízió és a játék mellé végtelen természetességgel potyog laponként átlag öt alkalommal valamilyen elképesztően szellemes pop-kulturális utalás. Amikor a két OASIS-on belüli avatár: Parzival és Art3mis chat-elnek, elhangzik ez a párbeszéd: 

P: Miután kielemeztem az elérhető adatokat, arra a következtetésre jutottam, hogy csak nőnemű lehetsz.
A: Miért csak az lehetek?
P: Mert nem akarom, hogy kiderüljön, hogy belezúgtam egy Chuck nevű, 150 kilós csávóba, aki az anyja lakásának alagsorában él Detroit külvárosában...

Na most szerintem nemcsak nekem úszik be ennyitől a Die Hard 4-ből Kevin Smith, meg a parancsnoki központja anyuci alagsorában… a könyv tele van ezekkel. Ha majd valaki akarja, némi munka árán csinálhat belőle egy „miért rajong Ernest Cline” szótárt… Legutoljára a Scott Pilgrim filmbe jutott képenként ennyi többletinfó, na, akinek az a film tetszett, annak ez a könyve.

Csak gratulálni tudok az Agavénak hogy lemondtak az egyébként tisztességgel vállalt arculatról és formátumról – ennek a könyvnek az alakja is kocka, pont mint egy nagyra pumpált pixel valamelyik korai játékból. Jó, hogy kijött. Kultusz-szaga van. És én szurkolok neki...


Kiadó: Agave
Fordító: Roboz Gábor


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...