2022. január 17., hétfő

Frank Herbert: Dűne - könyv és film (2021)

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén. Sokáig csak az első könyvet voltam hajlandó szeretni – és akkoriban ezzel nem voltam egyedül. Hősöket szerettünk volna, mert a világunk változásaiban is hinni akartunk a hőseinkben. Hogy milyen kijózanító pofonok értek azóta, nem sorolom – de mára, ha ezt a történetfolyamot kézbe veszem, számomra a mottója és egyben vezérfonala Pardot Kynes, az Arrakis egykori császári planetológusának mondata (a fia, Liet-Kynes látomásában „beszél” így, a haldoklóhoz): Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének.

Amikor megjelent ez a regényfolyam, nagyon sok tekintetben jelentett a szemléletében újat. Nagyon bátran távolodik a jövőbe: az elképzelt múltja, amire alig tesznek a szereplői pár utalást, bonyolult és sokrétegű. Amire eljutunk Herbert hőseinek korába, az emberiség túl van egy kirajzáson a világegyetembe, egy kiterjedt gép- és mesterséges intelligencia-romboláson (ez a Butleri Dzsihad), egy alapvető és mélyre ható vallási reformon (aminek terméke az Orániai Katolikus Biblia). Egy csomó válságon, háborún és egyéb hatalmi machináción, amit az ábrázolt viszonyok sejtetnek a történet múltjának (azóta születtek előzmény-regények, szerintem egyik sem üti meg Herbert sejtetett jövő-múltjának színvonalát). Ez egy nagyon távoli jövő álma, nagyon másképp markolva szokott irodalmi toposzokat, s ahol visszabeszél a születése korába, ott sem (nagyon nem) direkten megfeleltethető, és nem is allegorikus.

Az ökológiai szemlélet, ami megjelenik benne, úttörő volt a maga idején – hiszen ebben az időszakban kezdték így nyilvánosan rendszernek tekinteni a bolygónk, ez a környezetvédelem (média-béli) születésének időszaka, amikor még Attenborough is fiatal volt. Mondhatnám: ahogy Herbert gondolkodik a planetológusai fejével, később nagyon komolyan hatással volt arra, ahogy a tudományos szemlélet beszédmódja átalakult a „problémákat generálunk a fejlődéssel, de megoldjuk”, „nem szabhatunk gátat a fejlődésnek” optimizmusából a „fenntarthatóság” kényszerű oximoronja felé. De inkább arról van szó, hogy az elsők között tapintott rá és fogalmazta irodalomba ezt a sajátos csapdát – az ökológiai szemlélete ennek a csapdahelyzetnek a pontos felismerése és ábrázolása: amikor szükségünk van valamilyen nyersanyagra a struktúráink fenntartásához, akkor a kinyerésével a teljes rendszert formáljuk át, jobbára az élhetetlenségig. Herbert Arrakisa egy ilyen élhetetlenségbe taszított végeredmény – ahol Kynes és öko-tudatos fremenjei ezt a folyamatot fordítanák egy olyan egyensúlyba, amely élhetőbb. A modellje ennyiben tényleg eléggé laboratóriumi (képtelenül bonyolult kölcsönhatásokat szűkít alig tucatnyi tényezőre), de valóban modellál: a Fűszer a mi életünkben behelyettesíthető nemcsak az olajra, de bármelyik nyersanyagra, ami alapvetően szükséges hozzá, hogy fenntartsuk a technikai civilizációt. E téren a Dűne megkerülhetetlen, minimum remek vitaalap, és iskolát (iskolákat) teremtett.

Sajátos, úttörő (és igen beteg) módon gondolja tovább a fajjal kapcsolatos evolúciós játéklehetőségeket, mondjuk ki: az emberfeletti ember, az übermensch gondolatát. A Mentát, az emberi számítógép (a nyilván uralomra törő, és ezért elpusztított mesterséges intelligencia helyett) egyszerre végtelenül tudatosított intuíció-használó, és kábítószer-használó tech-sámán. Ez a gesztus ismét játékba hívja a mágiát (értelemszerűen hatalmi tényezőt formálva egy boszorkány-rendből), de rettenetesen ironikus felhangokkal. Egyfelől a komplett tudat (mondjuk ki: a személyiség) válik itt átadható, kezelhető információs csomaggá (például egy Bene Gesserit Anya számára), másfelől minden információ azonnal struktúrába kerül, folyamatosan finomítva magát a struktúrát (egy Mentát számára). A két dolog megint csak ugyanarra tör, de különböző, férfi- és női utakon; a kettő origójában álló kivételességgel, akiről a könyv szól – aki mindkét aspektus teljesét birtokolja. Hiszen ha az időben az eshetőségek teljeséig előre látsz, a múltba is ugyanilyen élességgel nézhetsz vissza, a nézőpontok torzítása nélkül, amit az egyéni emlékezés jelent, de az átéltség (az újra átélhetőség) hitelesítésével. Ennyiben ez a könyv pre-gender witcher-látomás, és poszt-patriarchális megistenülés-maradvány látomás egyszerre, a nagyon távoli jövőbe hajítva.

És alapvetően gonosz, ahogy játszik a hatalom-struktúrákkal, és a szokott hős-toposzokkal e keretekben. Ennek a könyvnek mostanra ez a legfontosabb mondandója nekem. Miközben ebben is laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ezért mottó és vezérfonal a planetológus szava: Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének. A teljes regényfolyam ennek a rettenetes szerencsétlenségnek a története.


***


Mindezekhez vonjuk ide most ezt a friss filmet. Ami egyébként jól sikerült, a médium jelen filmnyelvi határait tiszteletben tartva minden kompozíciójával a könyvet tiszteli. A film így is megteszi, amit lehet ezzel az irdatlan történettel, fogalmaz Uzseka Norbi az ekultura.hu-n, és tulajdonképpen igaza van. Találó szavakkal szereti a filmet, amit én is szerettem amúgy – miközben megint úgy érzem, csak egy vállalható kompromisszum, amit látok, a regény rétegeiből alig több, mint a legcsillogóbb, mázas felszín. Érzésem szerint Dennis Villeneuve-nek nem sikerült az a bravúr újra, ami az Érkezésben, ahol Ted Chiang novelláját a szellemében át tudta menteni egy kvázi inváziós akciófilm keretei közé. Talán mert ez a történet alapból inváziós akció is, nem volt mit beletömni, hozzáadni - a látomást a nem olvasóknak is kellőre tágító mellékösvények értelemnövelő, magyarázó horizontja helyett itt csak a szűkítés maradt, a jól elhelyezett fókusz, ami viszont kihagyja a látomás látványának egészét. Egyszerűen nem tehet mást. Sokat javíthat ezen majd a második film – ennek az adaptációnak azért kijár, hogy minimum ígéretes, akkor is, ha sokkal inkább látvány- és nem látomás-film. Amilyen minden hibája ellenére David Lynch adaptációja volt (hozzá kell tennem, hogy egyedül e tekintetben marad felül...).

Nagyon szerettem a színészeket, mert ők is nagyon szerették magukat ebben a filmben. Mindenkire nem térnék ki – csak a legfontosabbra mutatnék. Timothée Chalamet tényleg emberfeletti és emberi-esendő egyszerre, azt hiszem, valahol ijesztő, hogy az ő „messiása” fényében a többit ábrázoló filmek (és most nagyon széles spektrumra gondoljunk) mennyire naivak e téren. Tény, ez a srác képes érzékeltetni azt a hallatlanul összetett, önmagától olykor kifejezetten zavarodott figurát – kíváncsi leszek, végig tud-e menni ezen az ösvényen az önkény hideg, uralkodói őrületéig. Hiszen ebben az első félben egy maradék nélkül szimpatikus, szerethető figura, akinek szurkolsz. Holott tényleg egy rettenetes szerencsétlenség-sorozat katalizátora: Dzsihádot indít el, egy bolygónyi fanatizált hívővel az oldalán, akik nem tanultak könyörületet – mert könyörtelen volt velük a bolygó, ahol felnőttek, szerettek, sokasodtak és haltak. Nagyon kíváncsi vagyok, ez a könyörtelenség megjelenik e később a figurájában (hiszen a regény fejlődés-történetében bizony hangsúlyos elem).

Az atmoszférája tényleg zseniális, Arrakis minden porcikája látomás-szerűen a könyvé, és elhiszed az ebben a keretben létező embereket is. Viszont a köztük kialakuló dinamikák rengeteget vékonyodtak. A legnagyobbat a Nagy Házak közti mélységükben összetett, sok-indokú és nagyon sok rétegű kavarások csorbultak; a filmen alig érzékeljük, mennyire tudatos volt (mennyire indokolt) az Atreides klán csapdába sétálása például – nem kapja meg a mélységet, hogyan téved a számításaiban egy mentát. S nem kapja meg a herceg ágyasa, az örökös anyja, Jessica sem a maga teljes körű bemutatását. És valóban elég óvatosan távolították az esetleges áthallásoktól a fremeneket is. Erről egy elég fontos írást olvastam a Válasz felületén, Székely Mártontól – bár nagyon sok dologban nem értünk egyet, ami a következtetéseit illeti (az utat, amit a gondolatmenete bejár, én máshogy járnám), a filmet, és a jelen pop-kulturális környezet filmnyelvi megkötöttségeit lényegében ugyanolyannak látjuk.

Úgy is, hogy szerintem Frank Herbert egy pillanatra sem eszményítette a gerillát. A fremenjei minden előttünk megélt idilli pillanatukban is elsősorban gátlástalan gyilkosok. Hogy e köré vallást, életrendet körítettek, hogy küldetéstudatot fogadtak el a jövő kedvéért, szóval ez az ábrázolás valóban hasonló szerkezetű ahhoz, ahogy bizonyos okból bármilyen politikai erő szimpatikusnak, forradalmárnak láttatta a gerillát a regény keletkezése környékén. Ez ma így tényleg nem fogalmazható már meg, de Herbert sem így fogalmazta meg, minden látszat ellenére. Azt pedig csak egy a műfajt túlságos mélységig nem ismerő bölcsész írhatta le, hogy a Dűne bölcsész-sci-fi, idézem: ...az első kötet, bár semmiképp nem magasirodalom, kiemelkedik a zsánerből... azzal, hogy itt jövőbeli technológiák helyett a hangsúly a jövőbeli vallásosságra, ideológiára és politikára, más szóval, az emberre kerül. Azért igen sokáig tartana, amíg felsorolnám, hogy ez a meghatározás hány akkori kortárs műre igaz (sokáig tartana felsorolni csak azokat, amiket olvastam). Példának álljon itt a Frank Herberttel egyszerre Hugo-díjat nyert Roger Zelazny, meg A fény ura. Mégis, a gondolatmenet egésze, amely az aktuális álomgyári beszédmódot boncolja, szerintem is helyénvaló, és valamilyen szinten tényleg meghatározta, hogy Herbert regényéből milyen film születhetett.

Látjátok. És mégis szerettem. Mert tényleg kreatívan változtattak az alkotói, mert minden változtatásukon ott az eredeti mű iránt érzett szeretetük bélyege. Meg fogom nézni még néhányszor, és nagyon várom a második filmet. De leginkább azt remélem, hogy sokakat provokál majd a könyv elolvasására. Annyival több a könyv a filmhez képest (hangsúlyozom még egyszer: egy jó filmhez képest!), hogy remek kapudrogja lehet az olvasás megszerettetésének. Várom a folytatást. 


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...