2012. szeptember 9., vasárnap

Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem



...Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:
de mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.
Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.

Úgy érzem, alig is illusztrálja jobban, számomra miért, hány rétege okán volt székhez szögező élmény 2006-ban – mikor először láttam, a szépemlékű Odeon moziban nagyvásznon – a Ghost in the Shell, mint a helyénvaló módon használt mottó: Pál első, Korinthusiakhoz írt levele 13. fejezetének részlete. Hogy teljes joggal idézhetem ehhez a japán rajzolt akciófilmhez, az animéhez ezt a szöveget: az európai keresztény kultúraalapzat fő pillérei közül pont ezt – avagy inkább növényi hasonlattal – a kultúránk megtartó gyökérzetének e horgony-erővel tartó részletét a filmhez, amely egy elképzelt közeljövő gusztustalan politikai manővereit levezénylő, test-implantokkal, gépi memóriával hálóba csatolt elméjű – vagy akár némi agyszövetet leszámítva teljesen kiborg – kormányzati kommandósok kalandjairól mesél feszesen, fordulatosan.

A kétezres évek közepén történt itt egy próbálkozás, hogy túlnézessenek bennünket a bejáratott sztereotípiákon, miszerint az anime értelmetlenül erőszakos, gyerekagy-betegítő métely. A hivatalosságokat azonban nemigen lehetett meggyőzni – hiába adtak ki néhány elgondolkodtató felnőtt klasszikust (hiszen az anime, akárcsak az általában alapját képező manga többször felnőtt, mint ahányszor nem), hiába jöttek ki Miyazaki szelíden is következetes, mesésebb, mégsem édelgő rajzfilmjei; a szűk szubkultúrát tágítani képes televíziós anime-csatorna azóta is az éjszakai műsorsávban díszeleg. Néző, vásárló nélkül pedig nincs üzlet – a japanimánia érintettjei, a nem is kevés magyarországi otaku (fanatikus rajongó) a neten szervezi magát, évente néhányszor találkozókra jár és persze letölt.

Az 1995-ben bemutatott GiTS nemcsak klasszikus  - a maga módján nemcsak a saját „műfaji al-ketrecében” volt csúcspont -; még most is úgy viszonyul az animekultúra nagy többségét kitevő, aktuális sorozatokhoz, mint mondjuk a jól kitalált sitcomhoz egy ihletett, önmagán a „miért vagyunk” kérdésköre felé túlmutató politikai dráma. Azaz mint e kevert műfajú drámába oltott akcióthriller – merthogy szerkezetében teljesen az. Kusanagi Motoko őrnagy és munkatársai egy összetett politikai manőver részeként, az elűzött Gavel-i diktátor és az új kormányzat támogatása körüli meccs közepette szembesülnek a hírhedt hackerrel, a Bábjátékossal – az alaphelyzet és a bonyolítás is akciófilm-jellegű.

A Bábjátékos Kusanagi számára többszörös kihívás – az emberi elmékben turkáló, emlékimplantok és szimulált élmények segítségével bárkit manipuláló „ellenfél” utáni hajsza közben az őrnagy – a kiborg-testbe: a „kagylóba” zárt szellem – a saját identitását is meg kell kérdőjelezze. „Nincs mit tenni… minden információ, még egy álom is egyszerre fantázia és valóság… az ember személyisége az élményeinek összessége - vajon mi marad belőlünk, ha visszaadjuk géptestünket?” Ezt tessék elképzelni: hogy két invenciózusan rajzolt, akciófilmszerűen pörgő jelenet között ihletetten lassuló, meditatív részek és nem is felszínes ismeretelméleti jellegű viták zajlanak. Mi tesz bennünket emberré – többféleképpen is felteszi a kérdést Kusanagi, főleg miután szembesül a másik „kagylóba zárt” lélekkel. Aki minden biológai kötődés nélkül, úgy „túlságosan is emberi”, hogy nem szülte anya.

A történetről többet nem mondhatok - még… - hátha akad olyan olvasónk, aki nem látta a filmet. Mint általában, ez az anime is egy manga filmfeldolgozása, de a képregényes alapokat csak épp megemlítem itt, hiszen Shirow Masamune tankos-csöcsös mangája csak igen távolról alapanyaga Mamoru Oshii látomásának – csaknem nagyobb a távolság, mint Tarkovszkij Solaris-a esetében, s az író és az alaptörténet rajongóinak reakciója is emlékeztet Stanislav Lem elhatárolódására. A film a rajongói várakozások teljes figyelmen kívül hagyásával lett világsiker. A rendező egyébként csatázó-mechás (óriásrobotos) rajzfilmek direktoraként kezdte, s attitűdje fokozatosan mélyült egy szinte cselekménytelen, filozofikus – ám olykor nehezen követhető, sokak szerint szinte nézhetetlen – irányba; a GiTS e folyamatban nagyjából félúton helyezkedik el: miközben gondolatgazdag, akciódús és könnyen emészthető. 


És épp a szuverén rendezői látomással kerüli el a mangafeldolgozások legkomolyabb hibáját, amibe az Akirától az Almamagon át Miyazaki Nauszikájáig annyi film beleesik: hogy legalább az utalások szintjén beemelje a gyakran több ezer oldalas manga minden apró szálát és mellékmomentumát, a filmre gyakran súlyos feleslegesség-érzettel terhelt lifegő cafrangokat aggatva. A japán mesélők (történeti gyökerekből kiindulva) amúgy is szeretik az önmagába záródó hurkokkal terhes, kócos időkezelésű, vége-nincs történeteket – csak szigorú ollózással lehet ezeket másfél-két órába tömöríteni, s ez nem mindig sikerül jól: nem egy sokrétegű intelligens meséből lett így alig élvezhető gigarobot-piffpuff. Ezzel szemben a Ghost in the Shell feszes, szinte nyugati módon összerakott, elemeiben szikárra komponált – miközben rétegeltségében hozza a mangavilág sokszínűségét, filmes ritmusában szinte nem japánul mesél.

A rajzfilm technikailag a cell-animáció nagy időszakának végén, és a formálódó CGI-technika hajnalán született. Szerintem az egyik csúcspont. Nem elsősorban azért, mert az adott időszak rajzi megoldásaiból amit csak lehetett, használtak az alkotók, hanem a szemléletért, amely alapvetően filmes és nem rajzfilmes. Elképesztő beállítások, kameraállások, kivágatok, szűrő- és lencseeffektusok, kocsizás, kézikamera-használat, halszemoptika, a „folyadékos képtorzítás” – mindez rajzban. Nem is beszélve az animék egyik fő ismérveként feltűnő, olykor festményi minőségű hátterekről… S a kép „körülöttese”, a kísérőzene- és zajhasználat, Kawai Kenji visszafogott aligzenéi – s a komplementer nagyívű főcímzene! A messze nem rajzfilmes minőségű szinkron… Mindez sokadik nézésre bomlik így, először csak az érzés van: ez technikailag sem a megszokott „tucat”. Ezért is várom igen komoly szorongással a beígért teljesen CG változatot – leginkább azt remélem, szolgaian lemásolják benne a film minden kockáját, az új technika alkalmazásával. Ha már egyáltalán hozzá kellett nyúlni…

A főcím és jó pár szcéna később hollywoodi szuperprodukciókhoz szolgált alapul – ijesztő, mennyit inspirálódtak (kevésbé elegánsan: mennyit nyúltak le) belőle például Wachovsky-ék a Mátrixhoz. A lassítás helyett a „körrúgás háromszor különböző nézőpontokból” nyomatékosításától a „tetőre érkezem – behorpad alattam” komplett jelenetsoráig (egyik esetben a nehézsúlyú kiborgtest, a másik esetben a „szabályokat megkerülő” illúziótest ugye, de a beállítások szintjéig azonos a két jelenet – ha leszámítjuk, a szereplő honnan érkezik). Persze a legdurvább a főcím ötletének átparentálása – mintha ez volna az egyik magonc, amiből a Mátrix ötlete megfogant. Nem véletlen, hogy ezt a filmet említem, itt a legnyilvánvalóbbak a párhuzamok – mert amióta a filmipar egyre szélesebb felületen támaszkodik a kép számítógépes átalakítására, a japán rajzfilmes technika rengeteg elemét adaptálták nyugaton. S nemcsak képi megoldásokat – úgy érzem, hogy az „úgy teremtek feszültséget, hogy akciójeleneteket fűzök fel lassú, meditatív, Ennio Morricone hangulatait idéző western jellegű zenére” komponálási metódusai jelentősen hozzájárulhattak például Tarantino kísérőzene-mániájához – a módhoz, ahogyan ő használja a zenét.

Ez a film klasszikus. Ez a film rajzfilm. Ez egy akció sci-fi. Elgondolkodtató utazás önmagunkba, költői képek által. Négy állítás, amely nem zárja ki egymást.


Hajtás után a szokásos nyúlka-piszka jön. Ha nem láttad a filmet, nyomatékosan kérlek, hogy csak a megtekintését követően olvasd…


I.

Térjünk vissza a mottóhoz. Ami az első korinthusi levélből ránk, a témánkra vonatkozik: az élet és túlnan látószöge – és a kettő közötti különbség. Az ismeret: a tudás és a „prófétálás”: a látomás csak innen, az „élet”-ből értelmezhető külön; a túlnanban – mondja Pál – e különbségtételnek nincs értelme és jelentősége. Gyermeki gondolkodás: az elnevezések általi különbségekből épített rendszer, és a rendszerről mit sem tudó, tehát abba beilleszthetetlen látomás összeilleszthetetlensége. Ez a látás „tükör által homályosan”, míg a túlnan – mondjuk ki: az isteni, a „felnőtt” – színről színre lát, ugyanúgy mindent, ahogy időn kívüli, teljes érzettel teremtő istene az „ént”; vállalásaival, cselekedeteivel, azok szövevényes következményeivel: mindent együtt.

Lehet, hogy merész a feltételezés, de szerintem a Bábjátékos, a 2501-es program egy példája az általunk teremthető istennek. A hálózatokban létre támadó, az emberi tevékenység nem kívánt melléktermékeként létrejövő tudatok fantáziabirodalma tág: a 2001 – Űrodisszea gondolatvezérétől Asimov robotjaiig, Gibson Neurománcának egyesülni (öntudatra ébredni) vágyó manipulátorától a Terminátor időhurki intelligenciáján át a Mátrix totális uralmú gépi tudatáig erre számtalan példa van – mondanám: a félelmünkre akad számtalan példa, a teremtő rettegésére teremtményétől. Mélyen belénk kódolt félelem ez: a mitológiák teremtő apák nemzedékét felzabáló istenfiai, a Zeuszok és Odinok jelzik, mennyire mélyen.

Viszont itt egyfajta megváltástörténettel találkozunk. Nem puszta „szuperlogikájú” tudattal, hanem a hálózatokban fogant lélekkel, aki megtestesül és mártírhalált hal. Még ha egy másik olvasatban „isteni evolúciója” következő lépése is ez a halál: a vágyott „info-genetikai” sokszínűség alapfeltétele. Mégis, ez számomra a „szuper-tudattal” szemben a kvázi isten-jelleg legfőbb bizonyítéka – a 2501-es program „leszületése a testbe” és önként vállalt önfeláldozása. Ez az olvasati többlet hiányzik a bennünket mikroszekundumok alatt „kikalkuláló” félelem szülte hálózati rémképekből – s azok például soha nem lesznek szerelmesek. Milyen fura – szinte egyetlen gépi tudatot ismerek, amely e tekintetben (persze minden isten-jellegtől mentesen) rokon „lélek”: s ez a kis szemetes-robot: Wall-E. (eltekintve a fantasztikus novellák tengerétől, ahol ilyesmiről is szó van – ez a megállapítás csak a „fősodorra” igaz…)


II.

A film belső logikája szerint az isteni, a „színről-színre látás” a 2501-es programnak megadatott. Emlékszem a pillanatra, amikor rájöttem, hogy a főcímet megelőző epilógus alatt, az induló térkép nézet való-képpé alakulásáig a program „szemével” látunk. S bizony számtalanszor még; amikor a szereplők a hálózatból adatokat hívnak le, térképeket, pozíciókat, jellemzőket – s hogy minden hálóba kötött hangos avagy gondolatban lefolytatott kommunikációjuk a 2501-es „füle hallatára” történik. Hogy a manipuláció mögé rejtett manipuláció, mögött meghúzódó megvezető gesztus a programé – hogy minden konspiráció az ő szolgája.

Mint ahogy sokkoló volt szinte legelőször szembesülni vele, hogy főcím gyanánt Kusanagi Motoko, a „főhős mint kiborg” álmát látjuk saját „létrejöttéről”. Hogy az ébredés előtti félálom „idézi fel” a tudatra ébredés előtti folyamat képeit, amit az álmodó – akárcsak mi – mintegy testen kívüli élményként kívülről lát. A lélek látja a testet, pont úgy, ahogy a túlélők idézik fel annyi halálközeli műtős élmény elmeséltekor. Ezek a látomás pillanatai; így látunk mi: tükör által, homályosan. Vagy így: az álom, hol pedig az éber tudatunk képei által. Ezért vagyunk megvezethetők, ahogy a Bábjátékos minden áldozata, a szerencsétlen szemetes például. „…hogy értik azt, hogy szimulált élmény? Emlékei a családjáról képzeletek, akár egy álom. Önt manipulálták és kihasználták…

Kusanagi éberen az egyik legszebb, meditativ szcénában szembesül ezzel a legkézzelfoghatóbban. „A városban” a jelenet címe, lehetne az is: „kik vagyunk”. A kiborgtestbe zárt lélek a „hajóvillamoson” utazik, a csatornarendszeren át – aztán az egyik irodaépület ablakában meglátja a kifelé tekintő „önmagát”, egy másik lelket az azonos sorozatú testben. Ahogy „arccal a kamera felé fordul” (mögötte elkúszó perspektívában a város), az elkeseredettség az arcán… aztán a szalon, ahol látja „önmagát”, a modellt, ezúttal lélek nélkül. Esni kezd az eső, az anime-szimbolika „illúzióktól tisztító” jelleggel ruházza fel: amikor egy japán rajzfilmben az eső esik, a világ a valódi arcát mutatja. Például hirdetőtáblán a reklámozott kiborg-modelleket. S végül az üres ruhaszalonban a meztelen próbababákat. Ennyi volna a test? Ennyi volna a jelentősége?

S az utazás közben egy pillanatra látjuk a hídról vízbe bámuló szemetes-embert, a „bábot”, a bassethoundjával. Amíg „tükör által homályosan” látunk, a dolgok jelentőségére voltaképp vakon, addig idegen akaratok, vágyak, kényszerek bábjaiként vergődünk? Mi a miénk abból, amire vágyunk, és mi a belénk manipulált? Miért akar Kusanagi kényszeresen a 2501-es programba hatolni?


III.

Tényleg érdemes lenne sokkal több szót vesztegetni a film technikai megvalósítására, csak sajnos ehhez valójában nincs meg az apparátusom. A főcím nekem egy folyamatos képorgia arra a borzongató zenére, egészen a végéig. A felébredés pillanata után ellenfényben, a „felhúzott redőnyű ablakon át a város” megvilágításában látjuk a főhőst kimenni az oldalajtón, árnyékot vetni közben az ajtó nyitotta fénynégyszögben, a sziluettjét, ahogy elhagyja a helyiséget – kép és zene hallatlan művészi színvonalon „közöl”; erre a szcénára hasonlító eszközökkel, az árnyék ilyen kifinomult használatával talán csak az európai művészfilm egyes alkotói éltek, s néha a noir.


S ugyanígy az említett esős, meditatív képsorok, megint csak a főcímzenére. Egy akciórajzfilm kellős közepén – ahol akció van, fegyverek dörögnek, pattognak a szikrák, vér és testnedvek folynak – egyszer csak mintha egy teljesen más műfaj szimbólum-gazdag utaláshálóját öntenék rám költői képek egész során át. S nemhogy kivenne a film hangulatából, de még mélyebbre ránt.

Nem is mertem megnézni még a folytatást. Valahogy nem kívánom. Ezt innen szinte csak elrontani lehet. Nincs ennél erősebb érvem a film mellett. Magaddal szúrsz ki, ha kihagyod.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...