2015. szeptember 11., péntek

William Gibson: Virtuálfény

Philip K. Dick után igen rövid időn belül a második sci-fi istenséggel volt szerencsém megismerkedni – William Gibson legalább akkora ikonja a műfajnak, mint Dick, ha nem is rakódott rá annyi értelmezési kísérlet és olvasóriasztó sallang (még). Viszont hasonlóan mélyen eresztett gyökeret a popkultúrába a Mátrix-trilógiával (melynek ugye részben Gibson Sprawl-trilógiája szolgáltatta az alapját) – amivel azért könnyen elriaszthatja a túlfeszített technológiai agymenésektől ódzkodó olvasót (engem). Persze amennyire riaszt a Mátrix (nyugi, ettől még előbb-utóbb előkapom a Neurománcot is), annyira izgat, hogy Gibson esetében (is) sokan többet emlegetik a posztmodernt, mint a zsánert. Ja és ki ne felejtsem, hogy Lauren Beukes cyberpunknak mondott Moxylandje óta azért igencsak kíváncsi voltam, mit tud a cyberpunk „teremtője”…

Szóval kíváncsiság, távolságtartás, izgatottság, félsz – még jó, hogy Gibson van annyira jó író, hogy tizenegynéhány oldal után ezeket mind félresöpörje, és ne maradjon más, csak a szöveg. Ahogy Dick esetében (ígérem, utoljára példálózok vele), itt is elsőre ledöbbentett, hogy mennyire könnyen olvasható, laza szövetű, szórakoztató prózát olvasok. Vaskos prekoncepció (ámde létezik), hogy az elborult sztorikat kitaláló sci-fi nagyurak érthetetlenül is írnak – megérné, hogy valamiféle kampányt indítsunk ellene. Persze a kalandos akció-sci-fi felszíne alatt ott a vaskos társadalomkritika, a jövővízió és a technológiai fejlődés prognózisa, de egy percre sem éreztem azt, hogy a „sztori” sodrását akadályozná – ami bizonyos tekintetben (számomra, de hát újszülöttnek minden vicc új) egyedülálló. Na, nekem így kell akcióközpontú spekulatív fikciót írni – ilyen egyensúllyal.

A nagyjából napjainkba vetített történet egyébként egyszerűbb nem is lehetne: Chevette, a biciklis futár egy balul sikerült bulin (amibe nem csupán véletlen, de tök illegálisan csöppent) ellopja egy csúcskategóriás tahó szemüvegét – amely szemüvegről elég hamar kiderül, hogy nem jó pénzért passzolható napszemcsi, hanem high-tech-ebb a Google Glass-nál is, és sokan szeretnék visszaszerezni, akik ölni is hajlandóak érte. Futás (bocs, tekerés) indul… Chevette gyorsan összefut a magánzsaru Rydell-lel, akit épp (megint) kirúgtak, és épp nagyon örül, hogy akadt valami alkalmi meló – tojik ő a szemüvegre, meg a csajra, csak fizessenek. Persze amint kiderül, hogy a zsaruk korruptak, a csajra egy gyilkos is vadászik, a cucc pedig tuti egy világméretű összeesküvés része, feltör benne a lelkiismeret, és inkább fut a futárlánnyal együtt. Semmi fakszni, egyenes vonalú, kiszámítható, ámde meglehetősen sodró és humorral bőven átitatott menekülés-sztori, kellemesen nyitott véggel.

Ami elemeli, az a világ, amiből (amiben) hőseink menekülnek. A technológiai fejlődés által végképp kettészakított társadalom, a high-tech felhőkarcolókban éldegélő kevesek, a számítógépek vezérelte életek, a virtuálfény, a maguktól növő műpálmák és a mindent uraló média egyfelől – leszakadt tömegek, utcákat lepő mocsok, nyomor, bűn, kilátástalanság másfelől. Az AIDS ellenszerét megtaláltuk ugyan, de az emberiségre ráférne egy szép kis járvány, ami megtizedeli a lakosságot. Kezdve mondjuk a kezüket a társadalom ütőerén tartó médiamunkásokkal – Gibson ebben elképesztően nagyot dobott, el se hiszem, hogy könyve a kilencvenes évek elején íródott, annyira mai a bajbajutott zsarukat „felkaroló” producer, vagy az „új messiás” (az AIDS elleni harcban kulcsszerepet játszó egykori elítélt) köré kultuszt emelő gépezet. Nem is beszélve a világtól elvonulva egy lakókocsitáborban élő, a „Nézz tévét” parancsolatát követő videó-szektáról, amely az antikrisztust a Videodrome-ban látja…


És persze a Híd. A Híd, amely immáron nem összeköt, hanem végérvényesen elszigetel – a földrengés következtében használhatatlanná vált San Francisco Bay Bridge, többemeletnyi illegálisan, tervezés nélkül felhúzott kalyibájával, saját törvényeivel, üzleteivel, törvényeken kívüli lakóival. Egy saját kis mikrokozmosz, ahova ha egyszer belépsz, nem ereszt.

„Ahogy megpillantotta, szokás szerint megdobbant a szíve. A reggeli fény ferdén tűzött át a bonyolult másodlagos szerkezeten.
Hibátlan íve éppoly precíz volt, mint maga a modern program, ám e köré egy másik valóság nőtt, amelynek megvolt a maga célja. Ez fokozatosan történt, előzetes terv híján felhasználva minden elképzelhető technikát és anyagot. Az eredmény egy amorf, megdöbbentően organikus valami lett. Éjjelente, amikor megvilágították a karácsonyfaégők, az újrafelhasznált neonok és fáklyák, kísértetiesen középkori jellegűnek hatott. Nappal, távolról az angliai Brighton Pier mólójának romjaira emlékeztetett, mintha repedt, helyi kaleidoszkópon keresztül látná.
A híd acélcsontjait, sodort inait elnyelték a rárakódott álmok: tetoválószalonok, játéktermek, rohadó magazinokat áruló félhomályos standok, petárdaárusok, fogadóirodák, szusikajáldák, zugzálogosok, gyógynövényárusok, borbélyok, csapszékek. Kereskedelmi álmok, melyek helye általában egybeesett azokkal a szintekkel, ahol valaha járműforgalom haladt; felettük egészen a kábeltornyok tetejéig emelkedett a bonyolult struktúrájú lakónegyed, számolatlan lakosával és intimebb fantáziazónáival.”

A Híd ejti rabul a japán szociológus hallgatót, Jamazakit is, akit követve előttünk is feltárul, hogyan foglalták el San Francisco kisemmizettjei a használatlan híd-romot, hogyan építették be, hogyan szabták saját képükre, hogyan töltötték meg legendákkal – hogyan lett a Híd és a mögötte elterülő „szürke zóna” a San Francisco technológiai társadalmában élő kivételezett kevesek rettegésének, undorának és tiltott vágyainak tárgya. E regény főszereplője számomra a Híd – és a rárakódott álmok. Baromira kíváncsi vagyok, mit rejteget még a trilógiája (remélem, nem derül ki, hogy a másik két résznek semmi köze a Hídhoz – elég nagy pofára esés lenne). Persze így is, úgy is elolvasom…


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...