Meg vagyok lepve, de csak én
tehetek róla, senki más. Ha jobban figyelek, ez a meglepetés A poszthumán döntés alkalmával érhetett
volna; ha kicsit kevésbé jobban, de figyelek, akkor az Isten gépeinek megjelenésekor – sebaj, van két teljesen friss
magyar tudományos fantasztikus regény, amit biztosan el fogok olvasni; ez sem
adatik túl gyakran, még ha az utóbbi években javult is a felhozatal. Meg vagyok
lepve, mert kis túlzással a Zsoldos Péter-könyvek óta nem ragadott úgy magával
magyar sci-fi, ahogyan Az ember könyve
tette – s mindezt egy olyan szerzőtől, akit egészen máshova raktam magamban.
Mert minőség terén Brandon
Hackett szinte új inkarnációt él a valaha volt gyarmatos-halhatatlanos
történetek írójához képest, holott azok sem voltak épp olvashatatlan könyvek. Csak
jelen volt bennük az űroperaiság minden kelléke, az emberfeletti hősöktől és a
sarkítottan brutális és erkölcsbeteg fajoktól az olyan szuperfegyverekig,
amelyek fényében egy Halálcsillag galaktikus-óvodai játékszer. Ezzel szemben
most tudományos elméletek (háttér)ismerete, meg súlyos etikai-filozófiai
kérdések vannak belecsomagolva a jól gördülő, jól formált karaktereket
következetesen vezető, jól dramatizált történetbe. Amely az űroperai írómúlt
minden előnyös tulajdonságát megörökölte: a jól azonosulható ember-hősök
cselekményes, sok szereplőt mozgató közegben, erkölcsi kérdések garmadát
felvető helyzetekben csetlenek-botlanak. Egyszerűbben szólva: ez egy jóízűen
olvasmányos könyv.
Holott a nem emberi
„vonatkozások”, az embert rabló szuperfaj nagy fantáziával álmodott, mélyen
átgondolt saját-dilemmái: a történet „másik pólusának” világa által
folyamatosan felvetett kérdések jókora súllyal nehezednek erre az
olvasmányosságra. Avagy épp a megfelelő súllyal? Alig tudunk meg többet, mi
olvasók a hőseinket saját világukba rántó idegenekről, mint maguk a hősök, de
ez esetben a ritkán alkalmazott narráció által elejtett információk is valóban
bolygóméretű távlatokat sejtetnek. Ezt lehetett a legnehezebb, Brandon Hackett
(Markovics Botond) érett íróságának ez a legfontosabb bizonyítéka ebben a
könyvben: hogy képes volt annyit „árnyékban hagyni” ebből a hallatlanul
izgalmas gondolatok garmadát rejtő világból, ahova lecsöppenti a maga emberi
kényszer-kolóniáját.
Hiszen e könyvben az emberi lét
„kvázi-evolúciós határ-helyzetisége” (mert mintha az utóbbi időben még
meztelenebbül ez érdekelné a szerzőt) nem katasztrófa, avagy (bio)technikai „robbanás”
következménye. Hőseink egyszer csak egy szemlátomást élő „űrbálna” gyomrában
találják magukat, egy kaotikus, soknemzetiségű társaságban: néhány ezer
hasonlóan elrabolt „Jónás” közt egyként. Összezsúfolva társadalom és szabályok
nélkül – amelyek – társadalom és szabályok – persze kialakulnak igen hamar
újra. Hogy aztán boruljon minden megint, amikor ez a „mikroemberiség” a
szagnyelvvel kommunikáló, génvágy-vezérelt idegenek anyabolygójára érve
szembesül vele: egy, az emberi identitás számára szinte értelmezhetetlen
társadalmi-művészeti-divatjátszma aduiként hevernek egy nyugtalanító színű „kártyaasztalon”:
egy olyan játszmában, aminek se a szabályait, se a tétjeit nem ismerik.
Azaz néhányan igen – hisz másképp
hogy is vonódnánk be mi, olvasók. Attila, az elrabolt magyar kamasz és Aurora,
egy orosz menedzser, Jurij nyughatatlan, kotnyeles kislánya kerül a legközelebb
ahhoz, hogy felfogja elrablójuk: „Menta” létének sajátosságait, az elrablásuk
okát és jelentőségét – nemcsak a kis emberkolónia léte szempontjából. De egy
olyan világban, ahol a változás rendszeresen elmossa a határokat fajok,
létformák között, ahol az identitás nem kötődik megjelenéshez, a „lassú”
evolúciós folyamatok helyett a képességek a genetikai alapok változtatásával
azonnal módosíthatók – ez a közelkerülés az „önmódosítás” csábításával jár, s
ez önmagában is elég veszély.
Nem akarok többet mondani erről –
már így is lehet, hogy túl sokat árultam el. Minden szavammal csak tovább
rombolnám a nem kevés munkával szerkesztett, több szálon is hitelesen motivált
szereplők cselekvéseinek hálójába rejtett, ízléssel adagolt információk „beérkezésének”
hatását. Szívesebben beszélnék inkább az idegen világ „látványáról”, amely a
plasztikus ábrázolás okán könnyen képiesült a fejemben – s ami azt illeti,
nekem leginkább a japán mangák és animék sajátságos képi világára hasonlít.
Lehet, hogy a szerzőnek is „mintát adtak” ott ábrázolt szellemek, démonok,
szörnyetegek, Satosi Kon, vagy Miyazaki rajzolt „idegenjei”; lehet, hogy csak
nekem segítettek „képbe tenni” ezt a regényt – mivel nagyon szeretem az animék
rajzvilágát (s még jobban a szellemiségét), bőven lehet, hogy ezek csak a saját
elfogultságaim. Mindenesetre a növesztett, tudattal ajándékozott „halhajók”
(hogy csak egy példát mondjak), elférnének bármelyik zseniális japán képkockáin
is…
Szeretem ezt a könyvet. Az
emberét. Hírlik, folytatás jön hozzá – nagyon remélem, hogy az író, aki egykor
fantáziabirodalmakat épített, majd (nem tudom, mennyi szívfájdalommal, de)
odahagyta őket ezúttal nagyobb sikerrel őrzi meg szimpatikus története
léptékeit és arányait, s a fantasztikum tudományos színvonalát. Merthogy
magasra tette a lécet. És higgyétek el – magyar fantasztikus íróról, regényről
lévén szó – ezt nagyon jó érzés leírni.
Kiadó: Agave
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése