2012. július 21., szombat

Brandon Hackett: Az ember könyve


Meg vagyok lepve, de csak én tehetek róla, senki más. Ha jobban figyelek, ez a meglepetés A poszthumán döntés alkalmával érhetett volna; ha kicsit kevésbé jobban, de figyelek, akkor az Isten gépeinek megjelenésekor – sebaj, van két teljesen friss magyar tudományos fantasztikus regény, amit biztosan el fogok olvasni; ez sem adatik túl gyakran, még ha az utóbbi években javult is a felhozatal. Meg vagyok lepve, mert kis túlzással a Zsoldos Péter-könyvek óta nem ragadott úgy magával magyar sci-fi, ahogyan Az ember könyve tette – s mindezt egy olyan szerzőtől, akit egészen máshova raktam magamban.

Mert minőség terén Brandon Hackett szinte új inkarnációt él a valaha volt gyarmatos-halhatatlanos történetek írójához képest, holott azok sem voltak épp olvashatatlan könyvek. Csak jelen volt bennük az űroperaiság minden kelléke, az emberfeletti hősöktől és a sarkítottan brutális és erkölcsbeteg fajoktól az olyan szuperfegyverekig, amelyek fényében egy Halálcsillag galaktikus-óvodai játékszer. Ezzel szemben most tudományos elméletek (háttér)ismerete, meg súlyos etikai-filozófiai kérdések vannak belecsomagolva a jól gördülő, jól formált karaktereket következetesen vezető, jól dramatizált történetbe. Amely az űroperai írómúlt minden előnyös tulajdonságát megörökölte: a jól azonosulható ember-hősök cselekményes, sok szereplőt mozgató közegben, erkölcsi kérdések garmadát felvető helyzetekben csetlenek-botlanak. Egyszerűbben szólva: ez egy jóízűen olvasmányos könyv.

Holott a nem emberi „vonatkozások”, az embert rabló szuperfaj nagy fantáziával álmodott, mélyen átgondolt saját-dilemmái: a történet „másik pólusának” világa által folyamatosan felvetett kérdések jókora súllyal nehezednek erre az olvasmányosságra. Avagy épp a megfelelő súllyal? Alig tudunk meg többet, mi olvasók a hőseinket saját világukba rántó idegenekről, mint maguk a hősök, de ez esetben a ritkán alkalmazott narráció által elejtett információk is valóban bolygóméretű távlatokat sejtetnek. Ezt lehetett a legnehezebb, Brandon Hackett (Markovics Botond) érett íróságának ez a legfontosabb bizonyítéka ebben a könyvben: hogy képes volt annyit „árnyékban hagyni” ebből a hallatlanul izgalmas gondolatok garmadát rejtő világból, ahova lecsöppenti a maga emberi kényszer-kolóniáját.

Hiszen e könyvben az emberi lét „kvázi-evolúciós határ-helyzetisége” (mert mintha az utóbbi időben még meztelenebbül ez érdekelné a szerzőt) nem katasztrófa, avagy (bio)technikai „robbanás” következménye. Hőseink egyszer csak egy szemlátomást élő „űrbálna” gyomrában találják magukat, egy kaotikus, soknemzetiségű társaságban: néhány ezer hasonlóan elrabolt „Jónás” közt egyként. Összezsúfolva társadalom és szabályok nélkül – amelyek – társadalom és szabályok – persze kialakulnak igen hamar újra. Hogy aztán boruljon minden megint, amikor ez a „mikroemberiség” a szagnyelvvel kommunikáló, génvágy-vezérelt idegenek anyabolygójára érve szembesül vele: egy, az emberi identitás számára szinte értelmezhetetlen társadalmi-művészeti-divatjátszma aduiként hevernek egy nyugtalanító színű „kártyaasztalon”: egy olyan játszmában, aminek se a szabályait, se a tétjeit nem ismerik.

Azaz néhányan igen – hisz másképp hogy is vonódnánk be mi, olvasók. Attila, az elrabolt magyar kamasz és Aurora, egy orosz menedzser, Jurij nyughatatlan, kotnyeles kislánya kerül a legközelebb ahhoz, hogy felfogja elrablójuk: „Menta” létének sajátosságait, az elrablásuk okát és jelentőségét – nemcsak a kis emberkolónia léte szempontjából. De egy olyan világban, ahol a változás rendszeresen elmossa a határokat fajok, létformák között, ahol az identitás nem kötődik megjelenéshez, a „lassú” evolúciós folyamatok helyett a képességek a genetikai alapok változtatásával azonnal módosíthatók – ez a közelkerülés az „önmódosítás” csábításával jár, s ez önmagában is elég veszély.

Nem akarok többet mondani erről – már így is lehet, hogy túl sokat árultam el. Minden szavammal csak tovább rombolnám a nem kevés munkával szerkesztett, több szálon is hitelesen motivált szereplők cselekvéseinek hálójába rejtett, ízléssel adagolt információk „beérkezésének” hatását. Szívesebben beszélnék inkább az idegen világ „látványáról”, amely a plasztikus ábrázolás okán könnyen képiesült a fejemben – s ami azt illeti, nekem leginkább a japán mangák és animék sajátságos képi világára hasonlít. Lehet, hogy a szerzőnek is „mintát adtak” ott ábrázolt szellemek, démonok, szörnyetegek, Satosi Kon, vagy Miyazaki rajzolt „idegenjei”; lehet, hogy csak nekem segítettek „képbe tenni” ezt a regényt – mivel nagyon szeretem az animék rajzvilágát (s még jobban a szellemiségét), bőven lehet, hogy ezek csak a saját elfogultságaim. Mindenesetre a növesztett, tudattal ajándékozott „halhajók” (hogy csak egy példát mondjak), elférnének bármelyik zseniális japán képkockáin is…

Szeretem ezt a könyvet. Az emberét. Hírlik, folytatás jön hozzá – nagyon remélem, hogy az író, aki egykor fantáziabirodalmakat épített, majd (nem tudom, mennyi szívfájdalommal, de) odahagyta őket ezúttal nagyobb sikerrel őrzi meg szimpatikus története léptékeit és arányait, s a fantasztikum tudományos színvonalát. Merthogy magasra tette a lécet. És higgyétek el – magyar fantasztikus íróról, regényről lévén szó – ezt nagyon jó érzés leírni.


Kiadó: Agave

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...