William Gibson: Neuromancer

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén – akárcsak a Dűnét. Van amúgy egy olyan olvasat a fejemben, hogy ez a történetfolyam lehetne annak a távoli múltja – hogy ilyen okból, alapon és folyamatában is így születik egy (számító)géprombolás-hullám, egy (Butleri) dzsihád a mesterséges értelem ellen; az így születő mesterséges értelem ellen. Szerintem nincs olyan sci-fi rajongó, aki így vagy úgy ne játszana el ezzel, hogy összefűződnek benne mesék, pedig amúgy ez a két világ minden szempontból fényévekre van egymástól. Mind a kettő látomás, de mondhatni, egymásnak háttal születtek. Hiszen Gibson világa, ami itt, ebben a könyvben nyílt, amire aztán ráépült egy teljes, kiterjedt al-zsáner, a következő lehetséges lépések bűvöletével jár elektronikus zenére táncot; míg Frank Herbert munkái léptékeikkel tényleg eltaszítják maguktól a megfeleltetést, még az allegóriát is. Mégis, talán nem véletlen, hogy ezen a blogon egymás után kerülnek szóba...

Néhány éve ezt írtam Gibsonról, egy jóval később megjelent műve kapcsán: igazi varázsát, azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

Mert valójában tényleg szinte ugyanaz történik bennük. Az írói attitűd a cselekményvezetést tekintve folyamatosan A piszkos tizenkettő szerkezetét variálja, szépen követve az adott recipét. Akciószagú felütéssel pácba rántott hősök gyűlnek össze, csapat épül, felkészülési szak, szükséges előjáték-akciók után koronáz az igazán ütős, csinbumm finálé. Viszont közben elképesztő könnyedséggel rajzol jól elkapott figurákat, folyamatosan az interakcióikkal jellemezve őket, az egyszerű panelekre gyönyörű, gazdag ornamentikával fest lehetséges jövendőt. És így, beérkezve a regényi jövőidőbe, ijesztő, hogy mennyire prófétaian. Ez az írógépen született regény nemcsak leképezte az utána jövő korokat, a billentyűzet-időkét, de alaposan bele is kavart a kifejlésükbe. Az olvasás közben érzett fémes íz jelenleg ott illan a gyorséttermi szendvicseinkben, s ugyan az al-zsáner is nagyon hamar erre az ízfokozókkal karban tartott frissen készült félkész-étel színvonalra süllyedt, a Sprawl-trilógia nélkül elképzelhetetlen volna a nyolcvanas-kilencvenes évek szubkultúráinak színe-java. És tényleg meghatározta valamilyen szinten az is, hogy egy egész technikai forradalom hogyan gondolt magára; miközben tájfun-erővel felkavarta a média amúgy sem viharoktól mentes vizeit, hogyan alakította át egyszer s mindenkorra az információ fogalmát, s végül az egész életünket, amikor a kezünkbe adta a mobillal az egész felfoghatatlan világot. A szilícium völgy ifjai Gibson-rajongók voltak – nem véletlenül; hitték, hogy a látnok őket írta meg.

Persze, ennél sokkal többet tett, és ezt a többi regénye fényében látni igazán a Neuromancer vonatkozásaiban is. Mindig húsba vágó, létező problémákat lát és láttat, hallatlanul könnyedén, a szereplőin át. A világunk jelenségeit továbbgondolva eléggé kérlelhetetlenül és következetesen kérdez – és a válaszaiban mindig elmegy a maga teremtette lehetőségkör széléig. Erről bővebben majd a folytatások bemutatásakor ejtenék szót – lesz miről. Én nagyon sokra becsülöm a stílusát is – miközben a cselekmény szintjén ponyvát ír, a megfogalmazása szintjén olykor szépirodalmi igényű mondatokat. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben az új fordításban (ami amúgy szerintem ízesre sikerült) meghagyták azt a kezdőmondatot, amire anno felkaptam a fejem. Ma már szinte magyarázatra szorul, mi az adásszünet – és talán volna még, ami magyarázatra szorul. Talán már nem rántja be úgy az ifjakat, ahogy engem akkor, de ha tudják, hogy ez a könyv az alap: hogy e nélkül másképp néztek volna ki a videojátékok, az anime-világ, hogy nem volna Mátrix (és még oldalakon keresztül sorolhatnám), remélem, elkezdik olvasni. Ennek a könyvnek felmérhetetlenek a hatásai az életünkre, akkor is, ha másképp éljük (és ezerféleképpen másképp képzeljük el) ezt a "jövőt". A jelenünk íze furcsa mód valahol olyan, mint ebben a könyvben. Amit az olvasása közben érzek. Fémes, elektromos íz...

Nem volna (vagy nagyon nem így) se Ghost in the Shell, se Mátrix... Van egy film, ami amúgy ízig-vérig Gibson (nemcsak a Sprawl-trilógiából, de például a Virtuálfényből is táplálkozik), a Johnny Mnemotic – A jövő szökevénye. Hát’izé film, a fiatal Keanu Reevessel, az a réteg, az akció, ami filmre vihető volt, a kor filmnyelvén és lehetőségeivel... Én szerettem (kicsit úgy, ahogy a lobotómiát...), hisz egy mozgóképben ficergett Takeshi Kitano és Henry Rollins, meg Ice-T, vidám nyúl(és egyéb-)farknyi szerepekben. Gibson írta, messze a leggyengébb munkája, pont az hiányzik belőle, az a többlet, ami a regényeit túlemeli az akción. A könyveiben ott van a vízió arról, amit ma a zsebünkben hordunk – ami híd lehetne, ember és ember között; de egyre gyakrabban az a gazdagság, ahova, ha belépsz, nem ereszt. A hely, ami elszigetel. Egy önmaga körül forgó kaptár-spirál az űrben. Egy metrónyi ember, ahogy a telefonját bámulja. Ezt a látomást először William Gibson érezte meg, ő tapintott rá. Érdemes a nézőpontjába helyezkedni. Látod a világod benne.

Kiadó: Agave 

Fordította: Farkas Veronika