Karl May, és a fantázia ellentmodásos "múltja"

Nem árt, ha tudjuk, hogy német nyelvterületen az ő könyveiből adtak el a legtöbbet - ha az eladások örökös állócsillagát, a Bibliát nem számítom. Nemzedékek romantikus vadnyugat-képének ágyazott - ahogy Onagy Zoltán fogalmaz: ...holt szókincsem jelentős része: wigwam, tomahawk, sápadt arcú, préri, skalp, békepipa tőle való, a messzi gyerekkorból. Nekem is viszonylag hosszan tartó liezonom volt vele kiskamaszként, de mivel kíváncsi gyerekként átbóklásztam akkoriban már a felnőtt könyvtárba is, hamar ráébredhettem, a könyvei által sugallt kép mennyire hamis. Hiszen valójában semmi nem úgy volt - valójában ez az egzaltált, összeférhetetlen, meglehetősen kivagyi úriember, az író soha nem járt komolyan annak az elmesélt, nézetben elcsalt világnak a közelében, amellyel a hírnevét megalapozta. Az egészet ő találta ki, mások beszámolói, újságcikkek, s a saját fantáziája segedelmével. Például Manitut, úgymond a fő-fő természetistent, aki szelíd és semmilyen szinten nem alapozott analógiája a mi egyistenhitünknek. Más, és mégsem más - de valóságalapja, az bizony deka nincs neki... Ilyen deka-nincs-nekikből áll az egész, érdekes módon az olvasói kapcsolat mégsem ért véget ezzel a ráébredéssel. Kellett hozzá, hogy a kezembe kerüljön az eredeti teljes szövegekből pár, szép, régi kiadásokban - hogy eltávolítson tőle (nem az ifjúságnak átdolgozott verzióban) a kenetessége például, a nehézkesség, az oda nem illő, korából nevelt és abban maradt szóvirágok az indián szájakból. És James Fenimore Cooper... ő is nagyon kellett hozzá, hogy kiszeressek belőle. (Ami azért jelzi azt is, van egy hajlamom ellakni különböző, pátoszos álomországokban.)

Soha nem látott, képzelt világához kapcsolódik egy bájos magyar vonatkozás - egyik legfontosabb visszatérő hőse, Old Satterhand mintaadója a mi észak-amerikai utazónk, Xántus János volt, már ami a hősök kalandjait, a cselekményt illeti... Hiszen amúgy maga a szerző írta bele "szuperhős" maga-magát a könyveibe, s ezt voltaképp sose tagadta (igazi fan fiction alkotó volt, egy hamis képzetekben bőven lubickoló korban). A mintaadó Xántus János tényleg sok időt eltöltött Amerikában. Többek között az új vasútvonal felmérésénél segédkezett, mint rajzoló - akárcsak a róla mintázott regényfigura (ha belegondolunk, a nevükben is pacifikáló vasutak építési versenye volt a fehér embernek az a beavatkozása, aminek hatására a civilizáció mindenhová eljutott, és az indiánokat végképp a rezervátumokba szorították vissza). De vezetett tudományos expedíciót is a Smithsonian Museum felkérésére. A vadonban átélt élményeiről és tudományos felfedezéseiről nem csupán leveleiből értesülhetett a nagyérdemű, hazatérése után több tudományos turnét is tartott Európa nagyvárosaiban. Karl May minden bizonnyal élőben hallotta - s ismerhette a megjelentetett beszámolókat. Hiszen az Old Satterhandot körülkalandozó mellékszereplők egy része kísértetiesen hasonlít Xántus beszámolóiban bemutatott munkatársaira. May Károly nem szégyellt akár ilyen mélységig hozott anyagból dolgozni...

Mint tudjuk, Winnetou kalandjai abban a négy kötetes műben remekül bekeretezik Old Satterhand vadnyugati pályafutását - de ezt a sikeres párost az író nem engedhette el csak úgy. Ha összeszámolnánk, mennyi időbe telt közös kalandjaik teljes sora, természetesen az "alapmű" adta időkeretbe többszörösen sem férne bele. May Károly e téren az egyik első az irodalmainkban, aki nem volt hajlandó elengedni a bevett karaktert... Aztán a könnyű műfajokban számos követője akadt és akad ma is (ha meggondolom, például a krimin belül a műfaj alapozóitól a műfaj királynőjén, Agatha Christin át a kortársainkig ér ez a sor), hiszen úgymond az olvasók újabb és újabb kalandokat követeltek-követelnek a megszeretett figurákkal (s a lusta írónak sem kell újabb hőst megalapozni és megfesteni...). Az író fiatal korában bizonyos kis gazemberségekért négy évet húzott le börtönben - mégpedig a börtön könyvtárosaként. Imádta az útleírásokat - s a hézagokat már akkor a fantáziája segítségével töltötte ki. Ez elvitathatatlan tőle: a fantáziája. De minden mást érdemes fenntartásokkal kezelni - regényei (fordítóink által átdolgozva) tipikusan azok az izgalmas ifjúsági regények, aminek az elolvasta után a fiatal olvasóval érdemes egy jót beszélgetni róluk; mert igazodási pontként, s információs forrásként is használhatatlanok. Tény viszont, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást.

Utólag kimutatták, hogy valószínűleg narcisztikus személyiségzavarral küzdött - amit aztán a sikerben meglehetősen sajátosan élt meg. Az elképzelthez hozzágyártatta a tárgyi relikviákat, az általa elképzelt "vadnyugati" fegyverekkel és ruházatban pózol a fentebb látható fotókon is. Tudatosan építette a legendát, ami amúgy igen jót tett az eladásoknak. Más kérdés, hogy (mint ahogy a tehetséges hazugokban általában) benne is összekeveredett a valóság és a fikció; öreg korára kiszálazhatatlanul a saját mítoszát élte. 1908-ban, a legfontosabb regények megírása után jut el aztán Észak-Amerikába - de nemigen merészkedik a partvidéknél beljebb. Aki ennyire erősen képzel, azt valójában nem is érdekli a "modellje". Milyen érdekes - a mítosz fenntartásában sokat segített, hogy amíg számos világnyelven olvasható, angolszász nyelvterületen (a modell gyanánt szolgáló világban úgymond) szinte teljesen ismeretlen. Kritikai visszhangja szinte nincs - s ami van, megsemmisítő. De gondoljunk bele, a nevével több mint kétszázmillió könyvet adtak el...

Ha volna kamasz fiam, a kezébe adnám. De mint írtam, biztosan beszélgetnénk utána egy jót, a fantáziáról, a vágyról, a magát hősnek regénybe író (mondjuk ki) gyávaságról... Az olvasás ma is megszerethető általa. De érdemes fejben tartani: Karl May íróként az a ritka madár, aki egyszerre volt Albert Einstein és Adolf Hitler kedvence; nem árt elgondolkodni rajta, miért lehetett az elme nagyjainak és elmebeteg diktátoroknak is (nyilván nem ugyanazért, de) ugyanúgy szerethető...

Rejtő Jenő, avagy a detektív, a cowboy és a légió - egy kávéházban.

Ez a bejegyzés a Hernádi Antikvárium blogján jelent meg eredetileg, de más a közönségünk, úgyhogy időszerűnek éreztem, hogy itt is olvashatóvá váljon. Nagyon szeretem Rejtőt, ez csak egy tartozás első törlesztőrészlete, mondjuk úgy, egy előszó.

Mindenkiben él egy kép Rejtőről, aki valaha olvasott tőle. Természetesen nem csoda, ha mindenkiben más kép. Hiszen már életében legendák sora övezte. A könyvtöredékekkel, megfogalmazott ívekkel kifizetett kávék legendája. A csavargásaié - hogy valóban megjárta Észak-Afrikát is. Hogy egy időben a Lipóton lakott, s mikor egyszer elkártyázta az időt és zárt kapu várta: dörömbölni kezdett rajta: engedjetek be! Ne hagyjatok itt kint a bolondok között! A műgondról nem szólnak a legendák, arról az alázatról, ahogy ezt a habkönnyű műfajt, a szórakoztatás korabeli legalját, a filléres regényt művelte. Hiszen amit írt, azért élhet ma is, mert ezzel a műgonddal és szeretettel formálta a humort, csiszolta a végsőkig, hogy tényleg könnyű kézzel odavetett, habkönnyű poénnak látsszon.

– Akar dolgozni? 
– Nem. 
– Miért? 
– Elvesztettem a meggyőződésemet. 
– És ez mitől jön? 
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom. 
– Azelőtt dolgozott? 
– Nem, de hiányzott az elhatározás.
 
Nagyon sokan gyártották akkoriban szakmányban ezt a zsánert - mert nagyon sokan olvasták akkoriban ezeket a ponyvákat. Érdekes ez, a vesztő helyzetben, reménytelen valóságokban fuldokló idők olvasója szívesen menekül ebbe a pátoszba. Ahol a makulátlan jellemű, sivatagban sem izzadó hősök felülemelkednek a bornírt, szőrős és büdös valóságon, csibész létükre megtalálják az órába karcolt titkos útvonalat a tisztességhez, és a végén az ölükbe omlik a NŐ. Rejtő álomország pátoszának sajátosan hiteles krónikása. Mert amíg a regényei szerkezetükben szigorúan kiszolgálták az olvasói várakozást, a hősei szelíd kisrealizmussal maradtak esendő, szerethető, olykor meglepően valóságízű figurák.
 
– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják? 
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket. 
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán. 
– Hm… mintha már hallottam volna magáról. 
– Festő vagyok. 
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön? 
– Cinquecentóból. 
– Az valahol Savoiában van? 
– Kis község. Avignon és Toulon között. 
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem? 
– De igen. Quattrocento. 
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt. 
– Aha! Ismerem!! A Petrarca? 
– B-vel kezdődik a neve… 
– Botticelli. 
– Azt hiszem… 
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg? 
– Tajtékpipákat…
 
Rémületes, ahogy közben mindennel játszik, a kultúrával, a vágyott és soha el nem ért céllal: hogy befogadja és komolyan vegye az Irodalom (így, nagy betűvel). Karinthy nagyra becsülte - de az irodalom Karinthynak is elnézte inkább azt, amit nagyra becsülhetett benne: a kiváló szituációs érzéket, a zsigeri szinten ható humort, a jellemábrázolást a zsáner elcsalt keretében. És az ötletet, amit minden gátlás nélkül, akármikor, akármilyen szövegbe fon. Rejtő Jenő a pillanat örömét jelentette a könnyed, filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak - nem sokra értékelt irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át, míg ma a varázsát mindezen túl finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló ponyva kettős beszédébe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó, ironikus felhangjai jelentik.
 
Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.
 
A ponyva hőse különös állatfaj. A ponyva hőse megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak "egy nap a világ", eljátszhat az olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.
 
- Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos. 

– Tán kiüsse a szemed? Itt áll. Ez csak megfelel? Olyan száz mérföldet megy óránként, mint a pinty. Egy évre való szén, olaj és pókerkártya van benne. Csak gyerünk már, mert lopott hadihajóval nem jó ácsorogni…
 
…Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell… Írja szintén A detektív, a cowboy és a légióban. Ide nyakék kell - vagy légió és sivatag. A valóság kietlen sivatagában, ahol a cselédből sose lett úriasszony, se a kintornásból milliomos. Rejtő olvasása közben jutott az eszembe: nem kell izgulnom. A zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben épp lakozom. Itt nincs izgulni való, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan például Fülig Jimmy kalandjain, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs.
 
A vörös bor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz.
 
Hogy aztán olvassam például a Csontbrigádot - és megrémítsen, valójában ez mekkora tévedés. A zsáner összes szabályát betartva, világunk valósága mégis, komolyan ki van fejtve, és próbára van téve. P. Howard valójában rémületesen jól látta, hova menetel a világa. A maga eszközeivel szólt - sajnos csak nevettek rajta. De legalább nevettek. Úgy hozta a sors, hogy az időszakba, amikor élt, a kultúra szinte kortársi közelségű tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába ma is legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szeretek pillantani. Mert közben nevethetek. És észre sem veszem: tanulok is esendő, vágyakozó, ostobaságok tengerét cselekvő, mégis szeretni való embertársaimról. Köszönöm, Rejtő Jenő!

Tőrbe ejtve - film

A sikerlistás vén krimiíró a 85. születésnapjára rendezett családi parti után igen teátrális módon öngyilkosságot követ el – ami amúgy az összes családtagnak kapóra jönne, hiszen ott vannak a milliókat fialó kiadási jogok (végre el lehetne adni a filmeseknek), ott az „ősi családi fészek” a maga morbid amerikai kastély-mivoltával, a vaskos megtakarítások... Csakhogy nincs mindenki meggyőződve róla, hogy tényleg öngyilkosság történt, hiszen valaki felbérelte a legendás magánnyomozót, Benoit Blanc urat, hogy szimatoljon körül. Persze mindenki hazudik, persze mindenkinek volna indítéka – talán egyedül az ápolónőnek, Marta Cabrerának nem, akit a család szinte családtagnak tekint (szinte...), hiába bevándorlók leszármazottja (ahogy amúgy az Egyesült Államokban szinte mindenki...). A nyomozó persze nem hiába szimatol – van minek kiderülnie, a szokott, csavaros, utolsó pillanatokig meglepetéseket tartalmazó módon. Amit persze mi, nézők folyamatosan látunk (vagy azt hisszük, hogy látjuk), hiszen ez klasszikus krimi, ami a napjainkban játszódik ugyan, de minden ízében maga a zsáner – szerencsére kizárólag a legjobb pillanataiból összegyúrva.

Valahol természetes, hogy erről a filmről mindenkinek Agatha Christie jut az eszébe, mert az alaphelyzete és az egész szerkezete olyan, mint a krimi koronásának bármelyik könyve – csak nagyon amerikai módon. Azaz van benne enyhe akcióparódia, az utóbbi idők leg-kacagtatóbb autós üldözése, meg Chris Evans (aki szerintem pokolira élvezte, hogy immár nem Kapi); de nekem fontosabb, hogy fanyar társadalomkritika is (nem fekszi meg a gyomrot, de ül), olyan, mint amivel anno Poirot megálmodója fűszerezte a maga detektívtörténeteit. Mert ez a család igazi önmegvalósító, „saját lábon álló” gazdaggyerekek gyülekezete, akik egytől egyig függnek aputól. Mert minden oda nem illő arcunkba tolás nélkül kap közben pofont a Trump-éra, a polkorrektség, az elidegenedés; ez a habkönnyű szövet néhol (olykor csak odavetett félmondatokban, de) nagyon súlyos dolgokat is elcipel magán. Mert azért könnyű és könnyen emészthető, teli ízléssel markolt (és ritkán, de indokoltan direkt, és szó szerint gyomorforgató) vígjátéki elemekkel.

A legnagyobb erénye a forgatókönyv – és én egyáltalán nem csodálom, hogy Rian Johnson nem engedte ki kezéből a rendezést. Minden kockája, a legapróbb kis képi momentuma végiggondolt, odabeszél a történéshez, vagy épp ellenpontozza azt; abszolút megéri újranézni, mert ellentétben annyi klasszikus krimitörténettel, nemcsak a csavarok tartják. Ennek a szórakoztatásunkra összevarázsolt, a tucat korában kézműves jegyeket hordozó kis filmnek lelke lett ettől a precíz odafigyeléstől. Lubickolhattak benne a színészei, mert volt hol, volt miben – és nem akármilyen gárda üti le itt a felkínált magas labdát, szívvel-lélekkel hozzátéve a magáét. Nem sorolom fel őket egyenként – de hogy mennyi ésszel lettek kiválasztva, azt Christopher Plummer példája mutatja a legjobban (akinek sajnos ez lett az egyik utolsó filmje – béke vele, igen szerettem), mert a vén író, Harlan Trombey szerepében még az „ölébe hullt” Paul Getty figurájára is visszakacsinthat, A világ összes pénzéből. Így játszhat egykori szerepekkel, meg az egész színész mivolttal Jamie Lee Curtis is, miközben igazán parádésan hozza a nagy író „sikeres” (sikeresen, félelmetesen árnyaltan újgazdag) lányát, Lindát... A film igazi súlyát persze Ana de Armas viseli, Marta szerepében – szerencse, hogy nem roskadt össze alatta.

Nagyon örülnék neki, ha tényleg széria lenne belőle, már csak Daniel Craig miatt is, mert piszok jól áll neki ez a „Maybe” Blenoit Blanc figura. Remek élet lenne Bond utánra. Tényleg nagyon örülnék neki, mert ez a film odakerül a nehéz napok után felüdítő újranézendők közé – és jó volna ezekből még néhány. Persze meg kellene tartani hozzá ezt a filmes igényességet, az önreflexióra és iróniára való hajlamot, és meg kéne írni hozzá még legalább egy tucat ilyen minőségű forgatókönyvet; hogy belejátszhasson az amerikai színjátszás java, jutalomjátékul... Szerintem tülekednének. Talán visszahathatna a befogadói ízlésre is, valami emberibb helyre pakolva az ingerküszöböt. Sokan akarják, Rian Johnson biztosan. Szurkolok nekik.

Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére

Van egy barátom, aki makacs bátorsággal építi a saját, tizenhét szótagos verskertjét, miközben végre ott lakhat egy valódiban. Az első könyvében, az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből-ben felmérte azt a sajátos csődöt, ami a létünk fosztó körülményeiből következett, egy más kulturális közegben megidézve a haiku szemléletmódját. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb kételyekkel áldott belvilágból végre kifelé. A második, a Térzene így figyelt kifelé, a kertbe, a pozícióban, amiben a haiku tényleg megszülethet, évek, évszakok ritmusában. Az első kötet zaklatott szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után a harmadik, a Félig szelídített istenek látószöge innen tárult a kultúránkra, valóban bejárható úttá görbült benne a ez a japán szemlélettől gyökeresen különböző teljesség-vágy, ahogy az európai keresné –naplózva megistenülés-vágyunk gyermeteg tévútjait. Hogy aztán ennek, a tévutak lehetőségének is a rémületes mélyére nézzen a Káosz tejszínhabbal* kötetében... Most itt tartom a kezemben a következő könyvét, a társasutazást, amire elhívott engem, az olvasóját. Közép-Mámor földjére, ahol mintegy szerzet nélküli szerzetesként vezet körbe, a maga nap mint napi szentélyében.
 
Ismerős nekem ez az attitűd, Lénard Sándor mutatta meg, az Egy nap a láthatatlan házban lapjain. Ha valaki jó helyen van, annak egy napja elmeséli az életét. Nem a kaland-faktora, bár minden észrevételednek ugyanúgy van, hanem az elmesélhető ritmus, ami tartalmaz téged is, hiszen te alakítottad ki, azaz te fontad hozzá a napod tőled függetlenül, egyébként is létező gyönyörű ritmusához. Ez a könyv, ha innen nézem, hogyan valósul meg benne ez a hozzáállás, szerkezeti etalon. A lapszámozás mechanikus gesztusa helyett az idő múlása látszik a lap alján, félóránkénti osztásban. Minden fél órához két vers, köztük a Térzenében alkalmazott évszakjelzéshez hasonló, kivilágosodó, elsötétülő gömb elválasztó csillag gyanánt – a csillag ebben a relációban egyértelműen a Nap. Mi más volna, mi más szabná a napod ritmusát, ha megszabadultál az egyéb kényszerektől? Ez itt Közép-Mámor földje, ahol megszabadultál az egyéb kényszerektől. Ráérsz figyelni, és hagyhatod, hogy a figyelem kibontsa benned a látványt.
 
Ki nevezett ki?
Akárhogy is, a kert
fűszerkesztője lettem.
 
Így a mottó. A ritka pillanatok egyike, amikor a fűszerkesztő beleláttatja magát a látványba. A ritka alkalmak egyike, amikor a figyelő is helyet követel a figyelmének – a látvánnyal való önkéntelen hatást keltő azonosulások helyett. Az éber figyelem állapota nem követeli a magadra figyelést. Az egyetlen alkalom, ahol főszövegként a költő látszik a látványban – ha eztán mégis beleszőné magát, lapszéli jegyzetben teszi. Az önreflexió jellegzetes európai haiku-téma, de ebben a kötetben csak a lapszélen van helye. Ennyiben ez a könyv tényleg a Térzenében megnyílt ösvényen jár, csak az idő egy másik, intimebb, és mégis általánosabbra nyitható ritmusában.
 
A világ vége –
ér ágvégre a hangya.
Tavaly rövidebb volt.
 
Tízórai vers. Vers-tízórai. Érdekelne, hogyan válogatta, mire figyelt Zoli, amikor napszakhoz rendelte a haikuit. Vagy egyszerűen rögzítette a megírás időpontját? Valóban akkor született a rácsodálkozásból csorduló szófűzés, abban a tartamban, amit az idő ritmusos változásának legszembetűnőbb jele szabott? Egyszerűen a Nap járásának ritmusában születő versek kerültek a helyükre? Nem tudhatom, de valójában nem is fontos. Ennek a versnek délelőtt-íze van, és nekem ennyi elég.
 
Meggy rágásába
feledkezett a darázs –
együtt hull vele.
 
Ahogy ez a vers igazi ebéd utáni pillanat – a tartalmában is. Ez a nap, ahova a szerző társasutazni hív, tele van ilyen közép-mámorokkal. A megfigyelések markáns többsége tapinthatóan valódi, de valójában a belenyíló többlethez olykor kell a szavaink több-értelme, vagy csak az a tény, hogy olykor az először valójában utoljára:
 
Fáról levél hull,
száll s átfordul – fonákja
néz fel – először.
 
Mert ez a követelés a haikuban alapvető. A megkülönböztethető látványban, ha szavakba rakod, mindig a megkülönböztethetetlen a fűszer. Szerintem a haiku igazi izgalma ez – hogy benne rezeg a világegyetem, ahogy a pillanatban, ami a verset megszülte. A klasszikus haiku természeti képből, „érdekes látványból” való, önmagán túlmutató szószirom-bomlás, amely egyszerre tartalmazza a látványt és jelentését, a kifelé figyelést és a benned rezonálást. Így, az ötödik kötetére Kállay Kotász Zoltán csaknem egészen klassszicizálódott** – még ha úgy is érzi, széljegyzeteket kell fűznie a feltáruláshoz, oda kell mormognia a maga megjegyzéseit ezen a társasutazáson.
 
Az esteledés
támaszt szelet, vagy a szél
sodor ránk estét?
 
Miközben persze, hogy játszik a kultúránkkal, a haiku hagyományával, a mások klasszikusaival. A ténnyel, hogy ritkán vagyunk tisztában vele: a szemlélődő szemlélete alapjában határozza meg, hogy a látványból mi szálazódhat a számára. Ez az esti vers nekem fülembe csalja az ismert kóan kérdését: Mester, a szél lengeti a zászlót? És a választ is: Nincs szél, nincs zászló. Csak az elmétek mozog. Miközben megértem ezt és azt, vagy csak beleérzem magam egyfajta diffúz megértés-szerűségbe, nem győzöm megköszönni Zolinak, hogy megint megmutatta: ha nincs is szél, ha nincs is zászló, milyen gyönyörűen nincs szél, nincs zászló.
 
 
 
* A Káosz tejszínhabbal kötetéről nem írtam – egyszer még szeretnék.
 
**A leggazdagabb magyar haiku-portálra, a Terebess Online felületére Zolinak felkerült jó pár haikuja, amihez itt is szívből gratulálok! Kóstolónak megteszi...
 
 

A szavak ereje – Atwood-láz

Az egymás után fűzött szavak hatalma. Aki régóta követ minket, annak nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy különleges viszony fűz Margaret Atwoodhoz. Amióta először olvastam A szolgálólány meséjét, azóta rajongok érte – még úgy is, hogy magát a szóban forgó művet utána jó tíz évig kézbe sem bírtam venni, annyira élénken élt bennem az első olvasás okozta sokk. Ugyanezért kerültem éveken át a sorozatverziót, ami szupersztárt csinált a szerzőből. A regényt végül a folytatás megjelenése adta újra a kezembe, a sorozathoz pedig a szerzőről szóló dokumentumfilm vezetett el – aminek végülis nagyjából ez lenne a dolga.
 
Mennyire gyakori vajon, hogy kortárs szépírókról dokumentumfilm szülessen, amit aztán a legnagyobb streaming platformok egyikén sugároznak? Nem nagyon. Persze nyilvánvaló, hogy Nancy Lang és Peter Raymont filmjének elsődleges célja még egy kis hírverés A szolgálólány meséje hamarosan érkező negyedik évadához, de ettől függetlenül örvendezhetünk mi, irodalomrajongók, mert ha valaki, hát Atwood megérdemli a figyelmet (többet is ennél a másfél óránál), a doksi pedig elég jól sikerült. Nem formabontó, nem fogja megújítani a dokumentumfilm műfaját, de tisztes és okos portréfilm, ami remekül állítja párhuzamba a szerző életét a művekkel, pont fogyasztható mennyiségben tálal irodalomról vallott nézeteket, életrajzi érdekességeket, feminizmust, aktivizmust, családot, iróniát. És láthatóan nagyon tiszteli alanyát. Akiről a film végére egyértelműen kiderül, hogy amellett, hogy már-már ijesztően látnoki író, roppant jó humorú, érzékeny megfigyelő is. Aki sosem fordítja el a fejét.
 
Azt hiszem, ez a soha el nem fordulás teszi annyira ijesztővé a legtöbb művét. Ahol minden „jóérzésű” író hátrébb lépne és azt mondaná, na, szabjuk ezt egy kicsit fogyaszthatóbbra, ott ő még tovább megy. Ahogy a Guvatkák létrehozásánál, vagy a Ráhel és Lea központ kegyetlenkedéseinél. Tovább megy, de sosem öncélúan – többször leírták már Atwoodról (szerintem magam is) és ő is sokszor nyilatkozta, hogy disztópiáinak alapját mindig valahol, valamikor már megtörtént események, megfigyelt jelenségek adják, vagy olyan technológiai felfedezések, melyeknek már megvan az alapja. Ez a soha el nem fordulás jellemzi a saját magához és íráshoz való viszonyát is. Halj meg drágám, hogy írhassak róla – idézi a film egy korai költeményét. Magával szemben is legalább olyan kíméletlen, mint az olvasóival. Az írás nem mentség, mégis a legjobb mentségünk. Nade, humort ígértem, nem tragédiát – roppant tanulságos, ahogy Atwood enged belesni írói módszere kialakulásába: egyszer próbálkozott valamiféle modern kreatív írásnak nevezhető technikával, szépen megtervezett cselekményt, kis kártyákra felírta a szereplők jellemzőit, volt is már kétszáz oldala, aztán rájött, hogy ebből regény aztán sose lesz. Maradt hát inkább az ösztönös írásnál. Jobban is áll neki. 

       

Írás mellett kapunk némi hagyományos életutat is: az entomológus apa munkája révén az észak-kanadai erdőkben töltött gyermekkortól a lefojtott iskolás éveken át (okosan beszerkesztett Macskaszem-idézetekkel) a Harvardig, ahol az akkor már díjnyertes költő Peggy ki volt zárva a csak férfiak által látogatható költészeti könyvtárból. Kevesen vették észre, hogy Gileád valójában a Harvard angol tanszéke – mondja Atwood már nyolcvan felé, és mi persze kuncogunk, de azért ott motoszkál bennünk, hogy mi változott s mi nem változott az azóta eltelt bő hatvan évben (és persze eszünkbe jut Woolf meg a Saját szoba, ami Atwood harvardi élményei előtt bő harminc évvel mesélt ugyanerről…). Vannak dolgok, melyek soha nem változnak. Az írói találkozókon rendre feltett kérdésre – Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni? – a válasz egyszerű: Mert megöregedtem. Úgy is mondhatná, rajtatok, fiatalokon a sor, hogy változtassatok, menjetek szavazni, menjetek utcára, vegyétek észre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Persze kor ide vagy oda, van, amihez sosem lehet túl öreg: Trump megválasztásakor nem csak kiment tüntetni rózsaszín kalapban a Women’s March-ra de írt is gyorsan egy folytatást az anno a Reagan-éra szülte A szolgálólány meséjéhez. Ő így küzd.

 

Ahogy küzdött a Harvard után is. A kanadai irodalomért, mely akkoriban gyakorlatilag alig létezett (a kanadaiak amerikai irodalmat olvastak, a kanadai írók meg külföldre költöztek), és amelynek férjével, Graeme Gibsonnal újjászervezői lettek; a női jogokért, melyeket a hetvenes évek feminista mozgalmai után a nyolcvanas évek ismét visszavetettek; a környezetvédelemért, melynek legambíciózusabb látomását szentelte. Mindebből itt csak villanásokat kapunk, de kárpótolhat a számos családi sztori madárlesről, utazásról és a kanadai vadonhoz fűződő viszonyról. No meg egy környezetvédelem ihlette képregény egy részben macska, részben bagoly, részben ember szuperhősről, amelynek bemutatóján a hetvenes, Nobel-esélyes író nem átall cicafüleket és madárszárnyakat ölteni. S miért ne tehetné?
 
Az nyilván nem kérdés, hogy a rajongókat megfogja A szavak ereje, a kérdés mindig az, mennyiben alkalmas egy ilyen portréfilm arra, hogy felkeltse olyanok figyelmét, akik nem olvastak még az írótól? Cseppet sem reprezentatív, ámde sokatmondó kutatásunk eredménye az, hogy alkalmas. Zolit elbűvölte Peggy humora és az íráshoz való hozzáállása, úgyhogy évekig tartó hiábavaló unszolásom után végre belevetette magát a MaddAddam-trilógiába. Amit párhuzamosan én is elkezdtem újraolvasni, szóval most kerülgetjük egymást a könyvjelzőinkkel. A film hatására végre rávettem magam A szolgálólány meséje sorozatverziójára is, ami így három évad után brutális, megdöbbentő, nagyon más élmény, de nagyon jó. S hogy hogyan tovább? Áprilisban jön a negyedik évad, amit tűkön ülve várok; majd utána írok hosszabban magáról a sorozatról és arról, miért, hogy minden brutalitása ellenére is sokkal könnyebben emészthető, mint a könyv. MaddAddam után idén mindenképpen szeretném elolvasni A vak bérgyilkost is; amit változatlanul Atwood legjobb művének tartok, még ha az agyonhájpolt szolgálólány és a túl aktuális disztópia (amiből, viszonylag friss infó, szintén sorozatot tervez készíteni a Hulu, bár meg kell mondjam, ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim) mellett kevesebb figyelem is esik rá. Megnézem végre az Alias Grace sorozatot, ha már eddig kimaradt. És be fogom szerezni az Angel Catbird-öt. Szóval a cím nem véletlen, totális Atwood-láz van nálunk mostanában.
 
S ha ez még nem lenne elég, az internet sötét bugyrainak hála rátaláltam Isten Kertészeinek megzenésített himnuszaira. Mondanám, hogy MaddAddam olvasáshoz tökéletes aláfestés, de inkább maradjunk annyiban, hogy ööö… érdekes 😊

A két pápa - film

Jó pár napja görgetem magamban ezt a filmet – és elválaszthatatlanul tőle a visszhangot, amit médiában, a barátaimban és fontos, figyelt ismeretlenjeimben keltett. Adta magát, hogy húsvét hétfőn elgondolkodjak róla, nekem mit adott, mit jelentett. Aki régebb óta követi ezt a blogot, láthatta, engem nem egyszer magával ragad a mások látomása egyházról, vallásról, hitről. Szerelmes vagyok a hittel vert szemlélet orosz film-mesterébe, Andrej Tarkovszkijba. Elragadtatott botránkozással lestem, hova jut Sorrentino a pápáival – még mindig rendezgetem magamban az ajándékait. Szemérmetlenül rajongok Enyedi Ildikó Simon mágusáért, ahol a legmélyebb (és mélységesen vallási) kérdésekbe világítva szelíd látásmódjával szerintem megtalálta megfelelő nézőpontot és optikát. De ez a kíváncsiság, ami lehetővé teszi, hogy ezek a művészek és művek elragadjanak, valójában régebb óta gyökeres bennem.

Mindenről a gyermekévek döntenek. Anno vallástól ambivalens környezetben nőttem, a gyermek megfelelésvágyát hol nagyszüleim soha nem végiggondolt, szokásokban megélt paraszti hitéhez, hol a szüleim harcos vallástalanságához igazítva. Érdekes, hogy végül ezt a családban évek alatt lezárhatatlan vitát (menjünk-e templomba vasárnap az öregekkel, járjunk-e hittanra, legyünk-e elsőáldozók) csaknem Tapsi Hapsi és a Gyalogkakukk döntötte el. A mise idején sugárzott mese. Az elragadó, bohókás rajz-köntösbe öltöztetett adrenalin, amihez képest az átélhető templomi áhítat nem volt versenyképes. Hogy aztán mégis mentünk, még hittanra is, és elsőáldozók lettünk a húgommal, az egy igen sajátos vegyüléke volt egyfelől az öregek iránt érzett szeretetnek, empátiának (és lelkiismeret-furdalásnak); másfelől a szüleink újabb, de legalább annyira elvakult szabályai ellen való ágálásnak. Furcsa formákat önthet egy kora-kamaszkori lázadás...

Tény, én is éreztem az életem egy szakaszában azt a hívást, ami meghatározta Jorge Mario Bergoglio életét, s valójában végtelenül örülök, hogy a test „ördögi kísérteteibe” végül e teher nélkül bukhattam bele. Ami elragadó volt, és kétség nélküli, az elhívásának filmíven végighúzódó megragadása. Ahogy a gyónása is – hiszen ő is belebukott, a maga módján ebbe az elhívatásba. Keservesen megfizetve érte, hogy lehetetlen helyzetből megpróbált egyezkedni egy arra képtelen önkénnyel. Ferenc pápa múltja bűn és vezeklés – és ezt valami kegyetlen pontossággal láttatja a film, hogy ezzel a szentatya maga is milyen mélységig tisztában lehet. A filmkészítők ügyesen játszottak el Joseph Ratzinger sokkal árnyaltabb, több réteget hordozó bűnösségével is – még ha nem is sikerült azonos rangon feltárni azt, pont a többrétegűsége miatt, hogy miért jut el az egyházfő a lemondás gondolatáig. Hálás vagyok ezért, végre valaki így mutatta meg azt a szépséges dilemmát, amit szerintem minden elhívatott pápa átél: hogy ez a feladat mindig méltatlanra hárul. Hogy erre egyszerűen nem érezheted magad méltónak.

Persze a film legalább annyira szól egyházi politikáról, mint két emberről, aki a maga módján viselte az elhívást, és a vele járó, rámért (nem akármekkora) terhet. Ráadásul filmes szerkezetben ábrázolva, csalva és tipizálva – a jelen filmnyelvi környezet eszközeivel. Hiszen Benedek emeritus pápa volt az, aki épp hogy nehezen viselte a maga megválaszthatóságának tudatát, önmagát elsősorban hittudósként definiálva – és Ferenc pápa sem olyan (egyértelmű) liberális reformer, amilyennek a film beállítja, sem a homoszexualitás, sem a cölibátus eltörlése témájában nem tartozik a radikális elfogadók közé. Nekem hallatlanul szimpatikus, hiteles pápa, aki tényleg hajlandó meghallani a híveket, a kora kihívásai elől soha nem ugrik el, de annál sok tekintetben konzervatívabb, mint ahogy a filmen megjelenítik. Az egész helyzet bonyolultabb volt annál, mint amennyi a játékidőbe fért (ha valaki kíváncsi rá, olvassa el ezt az alapos és szeretet-teli írást Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes tollából).

Mert végül ez a film nekem két emberről szól, akik ugyanarra az embertelen felelősségű feladatra vállalkoznak, és mindketten felelősséggel akarják megélni: ők a megváltó földi helytartói. Egy szervezet élén, amely (szervezet voltából kifolyólag) saját emésztő- és kiválasztó rendszerrel rendelkezik, viszi a saját tehetetlensége is – a belecsomagolt karrier-ambíciókkal és mohóságokkal, elfojtásokkal és meggyónhatatlanságokkal. Két embert látunk, akik talán nem egészen olyanok, mint ahogy láttatják őket, de a nézetkülönbségeik ellenére képesek egymáshoz hajolni, és meghallani a másikat. Nincs szavam rá, hogy megköszönjem Anthony Hopkinsnak és Jonathan Pryce-nak, és az összes alkotónak, hogy ezt a lényeget tekintve azt a két embert láthattam. És azt a dilemmát, ami jóval kisebb méretben és jelentőséggel, de valójában az enyém is.

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete

„Én viszont tovasiklottam, elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy történet kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött volna, legfeljebb egy gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.”
 
A Nápolyi regények sikere után a fél (olvasó) világ lélegzetvisszafojtva várta a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante új regényét, ami aztán jött, látott, és nagyjából osztatlan sikert aratott, a Netflix már forgatja a sorozatverziót, Elena, Lila és Nápoly rajongói pedig keblükre ölelték a felnőttek hazug életébe számos gyerekes vakvágányon át belenövő Giovannát is. Ezúttal én leszek az ünneprontó. Mert meg kell mondjam, engem ez a regény nagyrészt teljesen hidegen hagyott. Ami, valljuk be, a legrosszabb, ami egy könyvvel történhet.
 
Ferrante persze még mindig tud írni. A felnőttek hazug élete, akárcsak elődei, olvasmányos, a maga módján szórakoztató, jól megrajzolt szereplőkkel operál, Nápoly kettőssége ott lüktet a lapokon, az apja egy kihallgatott félmondata által megsebzett tizenkét éves kislány minden fájdalma elénk csordul, mégis… Hiányzik belőle az a lüktetés, ami a két, egymás életét módszeresen pokollá tévő barátnő történetét majd’ kétezer oldalon át élővé tette. Giovanna kálváriája egyfelől sajnos az első laptól az utolsóig újrahasznosított ötletek tárházának tűnik, másfelől meg, mintha Elena és Lila történetének kilúgozott változata lenne. A kettészakadt Nápoly problémái meg olyan nagyon már eddig sem érdekeltek, elnézést érte minden nápolyitól és minden, olasz társadalmi mozgásokra szakosodott szociológustól.
 
De az is lehet, hogy nem Ferrantéval van baj, meg nem is Nápollyal, egyszerűen baromira nem tudok már azonosulni a kamaszok problémáival. Itt van ez a kislány, Giovanna (aki kislány, bármennyire szeretné azt hinni magáról, hogy nem), akinek egész élete romba dől azon a napon, amikor imádott apja azt találja mondani, hogy legalább olyan ronda, mint a gyűlölt nagynéni, Vittoria. És ebben a mondatban ott feszül a mindenség: mert Vittoria nem csak ronda (bár Giovanna sose láthatott róla még egy képet se), ő minden, amit a Nápoly szegénytelepéről önmagát kiszakító, a szofisztikált tanárember pózába belemerevedett apa meg akart tagadni: közönséges, ócska, basáskodó, mások életét megnyomorító, gonosz nőszemély. Azzal, hogy azonosítja mindazzal, amit maga mögött akart hagyni, az apa élethosszig tartó megfelelési kényszerre, komplexusokra kárhoztatja a kislányt. Még jó, hogy Giovanna makacs. Nem nyugszik, amíg meg nem ismeri az ördögi Vittoriát. És amikor megismeri, feltárul előtte egy másik Nápoly, egy másik család, egy másik élet.
 
Ezzel párhuzamosan az apa nimbusza is darabokra törik, amikor kiderül, a magára erőltetett tökéletesség álarca alatt mennyi hazugság lappang; gyermekkori barátságok roppannak meg a felnőttek hazugságainak következtében; családi titkok kerülnek újra meg újra más fénytörésbe és a kiskamasz felfedezi a szerelem és a szexualitás rejtelmeit. A képmutató sznobizmusból az obszcén telepre csöppenő, Giovannából Giannivá avanzsáló lány kamaszkori szárnypróbálgatásai, melyeket óhatatlanul beárnyékol az apa családját (s eddigi kis magánvilágát) darabokra zúzó csalfasága, szépen megágyaznak a felismerésnek: a felnőttek mind hazugok, s hazugságaik oka legtöbbször a szex, így hát, ha felnőtt akar lenni (ha felnőttet akar játszani) akkor Gianninak is hazudnia kell a szexről. Zavaros, mint egy átlag kiskamasz fantáziái. Pedig egyébként lehetne ez jó, a traumatizált kislány önmagára ébredése, gyerekes próbálkozásai, alámerülése egy másik lehetséges identitásba annyi lehetőséget rejt magában – de valahogy nem áll össze. Időnként felbukkan egy-egy aranyat érő gondolat, de az összekép belesüpped a mocsokba, ahol minden csak a baszásról és egymás átbaszásáról szól (igen, direkt fogalmazok ilyen Vittoriásan). Még a Giovanna útkeresése során oly sok kézen felbukkanó családi ékszer számos elmesélt története is ezt támasztja alá: az oly kifinomult karkötőre nézve egy idő után senki nem tud másra gondolni (ahogy az olvasó sem) minthogy ki kit vert át, lopott meg, árult el azért, hogy aztán odaadhassa valakinek, akit épp meg akart fektetni. S ahogy a családi örökség számos kerülővel eltalál Giovannához, akinek nagynénje eredetileg szánta (noha nem is az övé volt, ő is csak úgy kapta valakitől, aki valaki mástól lopta, aki…), úgy találnak ismétlődésre családi minták, megcsalások, árulások.
 
Giovanna felnőtté érése kegyetlen és ezer oldalról terhelt, mégsem tudja feledtetni, hogy az amúgy eszes fiatal lány a körülötte lévő összes felnőtt rossz döntéseit majmolva készakarva rohan a vesztébe: ha rendelkeznék is néhány jó tulajdonsággal, gondoltam, azokat saját kezűleg fojtom el magamban, mivel gyűlölöm a jó házból való úrilány patetikus billogát. Lila és Lenu négy vaskos regényen át próbálták maguk mögött hagyni a telep mocskát és újrafogalmazni önmagukat. Gianni most önként ereszkedik vissza a telep nyomorába. És ezt nem tudom megbocsátani Ferranténak, hogy a kamaszos útkeresés leple alatt romantizálja azt, amit oly nagy munkával rombolt le – saját korábbi munkáit hiteltelenítve el ezzel. Lila és Lenu ennél többet érdemeltek volna.

Kiadó: Park

Fordító: Király Kinga Júlia

Monstress 1-3. - Képregény

Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe - gondolja magában Farkasvérű Maika, amikor olyan helyzetbe kerül, amivel el lehet kezdeni ezt a mesét. Marjorie Liu meséjét, amit Sana Takeda rakott eszelős aprólékossággal képbe. A mesét a lányról, akiben bosszúvágy lakik a halott anyja miatt, meg még ki tudja, mi lakik benne – szintén az anyja, s még inkább a vére miatt. Helyzetbe kerül egy világban, ahol Ősök, halhatatlan (de egymást azért előszeretettel gyilkolászó) félisteni lények élnek a háború emelte fal mögött elzárt birodalmaikban, emberek civilizációja keresi rajtuk a fogást, a politika mellett (és ellen) a vallás fegyverével is, a Küméi rend papnőin át. Helyzetbe kerül a világban, ahol emberek és ősök hibridjei, az Arkánok a konfliktus legfontosabb áldozatai, a testükből vegyészeti úton kinyerhető mágikus anyag, a csodás gyógyulásokat (is) lehetővé tevő lilium miatt. A (sokfarkú) Macskáknak e világban saját civilizációja van, és az égen Öreg Istenek sokszemű szellemalakjai imbolyognak. Helyzetbe kerül e bonyolult mintázatú, mégis annyira ismerős világban, mert erre predesztinálja a vére, a származása – mert titkot rejt a félkarú teste.
 

Van valami bájos (és meglehetősen véres) teljessége ennek a mesének – nemcsak azért, mert az elképzelt világ gömbölyű és gurul. Mintha az eddig olvasott mangák és animék összemarkolt, őrült tempójú mixe volna. Van itt széttört szent tárgy, aminek a darabjait le kéne vadászni és össze kellene rakni (vagy az istenek mentsenek tőle, hogy sikerüljön), van ebben a történetben egy származása által kiválasztott antihős hős, elemi kegyetlenség és hentelés, csöpp, ízléssel belefont hentai-ra jellemző (fajközi) szex. Van itt szellemi erővel gerjesztett energiarobbanás, némi poszt-apokaliptikus él a középkor végét idéző fegyvereken, mágiától rémálomszerűen burjánzó idegen hús, és szemek, szemek a lehetetlen helyeken, ahogy téged néznek. Miközben műfaja szerint (ha valamilyen manga-műfajba szuszakolnám) Mahó sódzsó, mágikus képességekkel bíró főszereplő lánnyal, a férfiaknál erősebb, de egyáltalán nem bölcs nők vezette világban. Ez a történet egyszerre gender, és nyers kritikája – olykor tényleg hallatlanul pontosan láttatva a nemi szerepeink a saját kifacsarásaikban. Úgy adagolja a mesét, ahogy a mangák őse, a monogatari, az ősi, sokszólamú, ezer hurkot vető mesélés-módot viszont feszes ritmusban tartja a nyugati dramaturgia. Szóval az olvasása szüneteiben eszembe jutott az Inujasától kezdve Akirán át az Árnybíróig egy halom eddig olvasott élmény abból a birodalomból, ahol így, ezzel az eszközkészlettel mesélnek – de amíg olvastam, nem fért hozzá a figyelmemhez egyéb, mint amit az alkotói a lapokra szántak, és ez nagy dicséret.
 

Igazi World manga, Global manga – volna, ha amúgy a formátuma nem volna szigorúan nyugati. A feszessége. A tény, hogy nem kapunk az összes fontos szereplőhöz kényelmesen elmesélt eredettörténetet és motivációs hálót – sőt, az egymást követő drámai helyzetek közt olykor visszalapozásra ingerlőn pottyan el az, amire egy mangában oldalakon át csodálkozhatnánk. Az arányokon múlik minden, és ebben úgy látom, Majrorie Liu nagymester, hogy megtartsa a mesélés közben adagolt tudás játékos voltát, a történetben, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Amit mégis a tudtunkra kéne adjon valahogy, és nem fér a mesébe, hallatlanul ügyesen adagolja a fejezetek utolsó lapjain, ahol a nagyrabecsült Tam Tam professzor, a macskák Is’hami templomának korábbi első krónikása, a költő Feketekarom Namron kortársa tanítja a kiscicákat (azaz minket) a világa történetére és törvényeire. Ez is mangajellemző – azaz játék egy mangára jellemző fogással. Ahogy a cuki karakterek egy véres történetben, a hatalmasra nyitott szemek ártatlansága, szemben a résnyire nyitott szemekben méricskélő számítással és elemi kegyetlenséggel – nem is beszélve az Öreg Istenek beteg, függőlegesen vágott, mohó szemeiről az eluralt testeken.

Nem mesélem a történetét – mert azt tényleg jobb úgy megismerni, ahogy az alkotók akarják. Három kötetet zabáltam meg gyakorlatilag órák alatt, de makacsul visszatérek hozzá, és erről leginkább Sana Takeda tehet. Rajzban ez a könyv egy perverziókig gyönyörű tobzódás. Az ezer kulturális utalást rejtő hátterek a jól elkapott, apró mimikai finomságokig pontosan ábrázolt hősök mögött. A szentélyek ornamentikája, egy lapon a gőzpunk és a mágia-fény; egy lapon a fogaskerekek a holdfényben és Hokuszai nagy hulláma, amiből vízi zombik kezei nyúlkálnak. A manga gyakorlatilag fekete-fehér, egyrészt mert mindig igen gyorsan készül, másrészt a színes borítóoldalakon bomló látvány segítségével úgyis kiszínezi az olvasó emberi elme. Ez a képregény mintha kizárólag borítóoldalakból állna. Aprólékos, átgondolt, és sokadszori újralapozásra ingerlő. Ennél részletesebben nem mesélnék a képekről sem – nem mesélem a képekbe csomagolt történetet, mert nemcsak ezekért az áradó, gyönyörű rajzi terekért, s a gazdag képzelettel megalkotott, félig ember, félig állat külsejű hősökért érdemes újra meg újra kézbe venni. Megint egy modern kereskedelmi produktumot dicsérek, mert alig korrumpált, tiszteletteljes, ősi módon alkot benne a teremtők képzelete mítoszt. Én kifejezetten szeretek újra meg újra ilyen helyzetbe kerülni, hogy egy popkulturális termék által láthatom egy sajátos, önkényes mitológiai játékban a tiszteletet.

Még két kötete jön – az egész összesen harminc fejezet. A fordító Kleinheincz Csillával beszélgettem róla (akinek itt is megköszönném a munkáját), hogy nagyon sok mindent majd a negyedik gyűjteményes kötetben tárnak fel az alkotók a történtek hátteréről és következményvilágából. Félek kicsit tőle, hogy szűkebb lesz a kikerekülés által, mint amit a fantáziám varázsolt köré – de remélem, hogy tévedek. Izgat, milyen szelek hova terelik benne a képzelet tág levegőjét, milyen viharok kelnek és hogyan csitulnak el. És köszönöm a Fumax csapatának, hogy továbbra sem engednek a megszokott igényességből, hogy kézbe vehettem ezt a műfajából ezer csáppal kinyúlkáló, az életünkre is sajátos ízekkel reflektáló mesét.

Kiadó: Fumax

Fordította: Kleinheincz Csilla

Margaret Atwood: Macskaszem

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak.” (Margaret Atwood: Alias Grace)
 
A tavaly megjelent Az ehető nő után újabb nagy tartozást törlesztett a magyar könyvkiadás: bő harminc év késéssel végre nálunk is olvasható a megjelenésekor Booker-díjra jelölt Macskaszem, mely MaddAddam-trilógia ide, A szolgálólány meséje körüli hype oda, jó eséllyel felkerülhet a dobogóra az életmű legjobbjai, az Alias Grace és A vak bérgyilkos mellé. Atwood a hatvanas években kezdte írni e regényét, de csak a nyolcvanas évek végén fejezte be: szokás megemlíteni, hogy lánya épp akkor élte kamaszéveit, és így a szerző „testközelből” nézhette végig a tizenévesek közti dinamikákat; ám az én értelmezésemben fontosabb, hogy Atwood épp ekkortájt volt abban az életszakaszban, mint a regényben saját gyermekkorára visszatekintő hősnője. Az 1939-ben született szerző a nyolcvanas évek végén töltötte be az ötvenet, és vált országosan ismertből világhírű szerzővé – már A szolgálólány meséjén túl, de még a MaddAddam-trilógián innen. Ahogy főszereplőjét, őt is ekkor csaphatta főbe a hírnév, a művei mögöttes jelentéseiben vájkáló közönség otrombasága, az „intézményesülés” réme és az ez ellen való ágálás. És ezzel együtt, sejthetően, a saját élmények, érzések, gyermek- és fiatal felnőtt kori élmények műveire tett hatásának folytonos analizálása. No lám, magam is az otromba vájkálás bűnébe estem – de nem nehéz elképzelni, hogy a szerző, akinek legfontosabb könyvei egytől egyig az identitáskeresést, a személyiség alakulását, a magunk által választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek közti feszültséget vizsgálják, egy nem is annyira rejtetten önéletrajzi elemekből is táplálkozó regény esetében magát is folytonos önvizsgálat tárgyává teszi.
 
Persze az is lehet, hogy ez csak egy regény…
 
Elaine Risley regénye, aki immáron sikeres festőként tér vissza egy retrospektív kiállítás megnyitására gyermekkora színhelyére, Torontóba. Az egykoron a nyugati partig menekülő, gyermekkori élményei többségét erőszakkal elnyomó Elaine szaggatott visszaemlékezéseiben megelevenedik a negyvenes évek végének háború utáni szürkesége, melyet a kislány az entomológus apa munkája miatt az északi erdőségekben utazgatva egész másképp élt meg, mint kortársai; megelevenedik a váratlan letelepedés a nagyvárosban, az első évek a városi iskolában, az első tapogatózó barátságok, beilleszkedési kísérletek; a ráébredés arra, hogy amit addig természetesnek élt meg, mily messze áll a konvencióktól, hogy szülei mennyire mások, mint a többieké; hogy a társaság által elfogadott viselkedés mennyire nem tűri a természet vadságát. És megelevenedik a terror. És Cordelia. Újra meg újra.
 
A Macskaszem egy gyermekkori barátság története – egy barátságé, melynek toxikus voltához csak Elena Ferrante nápolyi barátnőinek története mérhető. Egy barátságé, mely a szeretet és a gyűlölet közti vékony mezsgyén mozog, mely a jobbító szándék deklarálásával kínoz, mely örökre egy megalázott, gyenge, csúnya, semmit sem érő kilencéves bőrébe zár. Atwood a borzalom határán ír a gyerekkori kegyetlenségről – úgy, hogy kislányai igazából nem bántják egymást. Legalábbis a felnőttek szemében nem. Nincsenek sérülések, nincsenek látható jelek, nem püfölik véresre egymást, mint a fiúk, nem tépik meg egymás vasárnapi ruháját. Csak módszeresen elhitetik a másikkal, hogy semmit nem ér. Hogy csúnya, ostoba, nem felel meg az elvárásoknak. Hogy alacsonyabb rendű, mint a jólnevelt városi lányok. Hogy bármit megtehetnek vele, mert ő más.
 
Elaine pedig elhiszi. Elhiteti magával, hogy semmit nem ér, hogy Cordelia szava szent és hogy egész életében hiába küzd, soha nem érhet fel a „barátnő” mércéjéhez. Még akkor is elhiszi, amikor ő válik erősebbé, amikor nemet mond, amikor Cordelia csúszik lefelé a lejtőn, amikor mindene megvan ahhoz, hogy maga mögött hagyhassa a gyerekkori sérelmeket. Bár meg tudná tenni. Bár meg tudná tenni bármelyikünk…
 
A gyerekkori kínzások persze véget érnek. Jön a kamaszkor a maga másféle megpróbáltatásaival, a fiatal felnőtt kori útkeresés, a menekülés a művészetbe és a hatvanas-hetvenes évek szabadosságába. Elaine férjhez megy, gyereke születik, válik, újra férjhez megy, közben már-már számára is meglepő módon híres festővé válik – és közben elfeledi a gyerekkorát. Eltemeti magában, olyan mélyre, hogy már arra sem emlékszik, hogy eltemette. Ám a művészet nem hazudik. Képein ott van mindaz, ami történt, ott van a szenteskedő iskolatárs anyja, aki barbárnak találta Elaine-t, a rettegett iskolai tanítónő, apja egykori beosztottja – és ott van az a homályos emlékkép egy tóról, egy halálközeli élményről, egy ébredésről. A kiállításra készülő Elaine pedig kénytelen alámerülni – a saját művei jelentésrétegeiben (melyeket oly kitartóan próbálnak felfejteni csapnivaló kritikusok és újságírók), a gyermekkor színhelyeiben és a vágyban, hogy újra láthassa Cordeliát. Hogy megmutathassa neki, hová jutott. Hogy az arcába vághasson kiállítást, képeket, újságcikkeket. Hogy meggyőzze végre, ér valamit.
 
Persze tudjuk jól: Elaine-nek elsősorban önmagát kell meggyőznie. A vágy, hogy Cordelia jöjjön el a megnyitóra, lássa őt sikerei teljében; a félelem, hogy vajon megfelel-e az egykori kínzójának; a mániás rettegés attól, hogy soha nem nyer feloldozást és élete végéig az a kilencéves marad – mindez ott lüktet a regény minden sorában, és ettől válik ez a látszólag eseménytelen, lágyan mesélő, a felszínen semmi különös hatszáz oldal brutális élveboncolássá. Atwood modern pszichológiai irányzatokat meghazudtolóan pontosan ábrázolja a traumatizált személyiség működését, az elnyomott emlékek felszínre törésének sokkját, a megfelelési kényszert, az önkínzást. „Szabadíts ki innét, Cordelia. Be vagyok zárva. Nem akarok mindörökre kilencéves maradni.” Elaine, ahogy mindannyian, a kínzójától várná a szabadon bocsátást. Hogy Cordelia eljön-e, szinte mindegy. Az a Cordelia, akire vár, soha nem jöhet el. A szabadulást hiába várjuk a másiktól – annak kulcsa bennünk van. Mindig is ott volt.
 
Elaine-nek magának kell kiszabadítania a kilencéves gyermeket és meggyőznie arról, már nem bánthatják. Ez a legnehezebb életfeladat minden így vagy úgy traumatizált gyermeknek. Tudja ezt Atwood is, nem is ad feloldozást – sem hősének, sem az olvasónak. Élveboncolás, írtam – mert mind érintettek vagyunk, akár hurcolunk traumákat, akár nem (bár személyes véleményem szerint nincs olyan, hogy nem). Mind lehettünk bántók és megbántottak valaha. És soha nem tudhatjuk, hogy tetteink, tudatos vagy tudattalan gesztusaink, meggondolatlanságaink kinek milyen sérülést okozhattak. És ki tudja, lehet, azzal sem vagyunk tisztában, mi magunk mit nyomunk el magunkban. Élveboncolás, írtam – de nem kell félni tőle. Mert egyébként - ahogy Atwood minden regénye - súlyos témája ellenére roppant szórakoztatóan megírt mű, tele áthallással, fricskával, elmélkedéssel a művészet befogadásáról, művész és közönség viszonyáról, kritikáról és kritikusokról, jelentéskeresésről és mesterségesen gerjesztett jelentőségről. És mert tele van ilyen idézetekkel:
 
„A sorozatnak a Kuktafazék címet adtam. Elkészülésének időpontja és a korabeli események miatt néhányan úgy gondolják, a sorozat témája a földistennő, amin én remekül szórakoztam, tekintve, mennyire nem rajongott anyám a házimunkáért. Mások a nők elnyomását látták bele, megint mások pedig a nők sztereotipikus belekényszerítését a negatív és triviális családi szerepekbe. Pedig a képeken valójában egész egyszerűen csak anyám főzött, azokon a helyeken és úgy, ahogy annak idején, a negyvenes évek végén szokása volt.”
 
Szóval ki tudja, lehet, hogy ez is csak egy regény…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

 

William Gibson: Mozgástér

Nem kéne meglepődnöm, hogy William Gibson képes meglepni, mégis sikerült – amikor rácsodálkoztam a Periféria összetett gondolatépítményére, azt gondoltam (az író eddigi életművének ismeretében), hogy ha lesz folytatás ehhez a könyvhöz, nem lesz közvetlen és szorosan vett. Az lett, olyannyira, hogy újra kellett olvasnom az első könyvet – éreztem, hogy az összes finomság ízleléséhez ez lesz a legjobb. Szeretek újraolvasni, mert mélyül tőle a megértés, és erre itt elemi szükség volt; annyira rajta fekszik a folytatás története a szemléletét megalapozó első könyvön. Nem kéne csodálkoznom, hogy Gibson ismét trilógiában gondolkodik, hiszen eddig is ezt tette – hogy a Mozgástér a középső könyv, ahol a megalapozott vezéreszmék tovább nyílnak, hogy táguljon a horizont. Viszont nemcsak megírni lehet nehéz ezeket a közepe-regényeket, de beszélni se könnyű róluk, vagy kedvcsinálót írni, hogy elolvassátok. Akit elsodort az első regény, ahogy engem, azok úgyis elolvassák majd, szerintem; azokhoz kellene szólni, akiket a Periféria elkerült. Hát ezt most megkerülöm, legyen elég annyi, hogy akit elbűvöl az agyas, de akció terepmintás egyenruhájába öltöztetett fantasztikum, annak ez a két könyv kötelező olvasmány, és nyilván az lesz a harmadik is...

Valahol rémületes, hogy egy nagy fantáziájú kortársam az általunk megteremthető isteniben reménykedik – mintha már csak abban. Mintha tényleg nem lehetne bennünket felügyelet nélkül hagyni. Gibson regénybe csomagolt valóságérzete megint lenyűgöző – innen nézve, ahol épp kiteljesedőben regnál egy kleptokrácia, főleg. Ebben az időutazással bonyolított, többszörös párhuzamos világképben az egész folyamot vezérlő akarat minden beavatkozásával ebből a csapdából hátrálna. Mert a tolvajvilág tényleg képtelen fenntartani magát, hiszen a vezérlőelve a lopás, és nincs olyan, hogy abból elég. Az egykori vállalati birodalmak helyett, a befektetők uralta világ helyett, amit a cyberpunk-érát megalapozó regényeiben boncolt, ebben a látomásában a klept megragadása a legerősebb valóságkritika. Ainsley Lowbeer jövője, ahonnan Wilf, Rainey, Ash segítségével a csonkokba (vagy inkább leágazásokba, manipulált párhuzamos múltakba) avatkozna, a klept kiteljesített uralma miatt stagnál – tart a saját befejeződése felé, minden egyensúly-kísérlet ellenére. Ez a világ a Főnyeremény eredménye, amiről fokozatosan egyre többet tudunk meg: érdekek mentén egy szűk csoport által gát nélkül kihasznált járvány, és a válságok egybefüggő sorozata, amit okozott. Ismerős? Itt ülök egy részleges karanténban egy járvány harmadik hullámában a gépem előtt, és látom Gibson látomásában a látnokit. Hogy egyeseknek hogyan-miért lehet egy ilyen kataklizma Főnyeremény.

Amíg a Perifériában a járvány előzetes kezelésének és a gazdasági összeomlás elkerülésének manővereiben gyönyörködhettünk, egy olyan ágban, ahol a katasztrófa még nem teljesen történt meg – a „jó kleptokrácia” álmában, ahol a felelősségérzet, a megtehető következményeinek ismerete fékez, kerestet más utakat, addig a Mozgástér teljesen kivenné az emberi önérdek kezéből a nehéz döntések meghozatalát. Amit Verity Jane, az Appszelídítő tesztelne, a digitális asszisztens az első ébredésétől átveszi az élete felett az irányítást. Eunice (a kezdeti magvetést leszámítva) az első önmagát minden további segítség nélkül összerakó MI. Attól lefegyverzően emberi, hogy érzelmes is. Beleérző. Valahol rémületes, hogy az általunk épülő entitás (aminek a nagyvárosaink az ideggócai, közlekedési hálózatunk az érrendszere, bányáink, erőműveink és nagyüzemi állattartásunk és növénytermesztésünk az emésztőrendszere – és én Gólemnek hívom) egyenlőre ebben a leghiányosabb; mintha csak önfenntartó ösztöne volna, szinte már a teremtői akaratától függetlenül, s még nincs empátiája. Még nem érez felénk semmit, hiába pötyögjük elméjébe a fohászaink – ahogy mi sem érezzük a testünk alkotó sejteket, legfeljebb egyfajta sejtelemben, amikor elromlanak.

Eunice az én fogalmaim szerint az új Isten. Általunk teremtett, általunk elpusztíthatatlan – még ha ehhez a lehetőséghez, hogy elpusztíthatatlan lehessen, szüksége van a hívekre, s általuk arra a mozgástérre, amit a regény komótos részletességgel, a szokásos, Gibson-i, szikár logikával körbejár. Ez a regény tényleg a mozgástérről szól – s hogy a kihasználása milyen következményvilágot teremthet. Éreztem már úgy (s ez az érzés az olvasások után mindig fokozott), hogy Gibson talán a legfontosabb látnok kortársam. Bár igaza volna! Hogy tényleg képesek lehetünk rá legalább egy alternatív, párhuzamosan futó létvariációban, elérhetjük, hogy a Gólem érezzen bennünket – és legyen bátorsága szeretni ezt a világát és önmagát szisztematikusan pusztító fajt, az embert, aki megteremtette.

Türelmetlenül várom, hova csavarja ezt a látomást a harmadik kötet. Milyen jövőt fog létünk elszánt és paranoid haptikus felderítője, William Gibson legközelebb gyarmatosítani.

Kiadó: Agave

Fordította: Bosnyák Edit

Einar Kárason: Viharmadarak

Aki olvasott már ezt-azt itt, az tudja, a kamaszkorom a tengerészet bűvöletében telt - ezt tanultam a Hajózási Szakközépiskolában, s bár a szakmai gyakorlatokat leszámítva érdemben soha nem gyakoroltam a tanultakat, szerelmese maradtam a gondolatnak, és nagy tisztelője azoknak, akik tettekre is váltották, hogy hajózni kell. Egy-egy ilyen könyv mind a mai napig felébreszti bennem ezt a vágyat, és nemcsak könyvek - ezért néztem belefeledkezve a Halálos fogást a Discoveryn (több évadot, amíg végképp ki nem fogyott belőle a doku-, és maradt a puszta, megrendezett reality), maradtam tisztelője Fa Nándornak például - úgyhogy nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet olvasnom kell. Ráadásul izlandi - márpedig amit az utóbbi időben onnan idefújt az irodalmi szél, az egytől egyig elragadó volt, elragadó és gyönyörű, ahogy Stefánsson Menny és pokol trilógiája, vagy Sjóntól a Macskaróka, elragadó és felkavaró, ahogy például Egil sagája, s még akkor is elragadott, amikor nem éreztem teljesnek, ahogy a LoveStart.
 
Felébreszti bennem a vágyat... Holott egy olyan embert próbáló eseménysor szikár, összemarkolt leírása, aminek átélésére csak egy idióta vágyna. A Viharmadarak könyv-idejében a valódi viharmadarak, a csüllők az eseményektől távol járnak, az Új-Fundland partjai mentén elterülő Csüllő-talapzat felett nem gyülekeznek reggeli halászatra, annál sokkal okosabb, érzékenyebb madarak. Nem úgy, ahogy minden műszere, előrejelző rendszere ellenére az ember. Ahogy a Máfurön dolgozó halászok, ahogy a többi hajón dolgozó társaik. Akik vörös sügérrel degeszre tömött hajójukon nem kerülték idejében a közeledő viharzónát. Akik a halászat, a több napos megfeszített munka összes fáradságával a tagjaikban most szembenéznek az óceán kérlelhetetlen erejével.
 
Ez a kisregény mesteri munka! Ahogy a közepébe vág, ahogy közbevetőleg (visszatekintve) magyaráz, ahogy szemérmesen közelít egy-egy hőséhez - mintha valahol Reykjavík valamelyik kocsmájában hallgatnám, itallal, dohánnyal a kezem ügyében a szikár, kortalan, de érett aurájú, pulóveres alakot, ahogy lassú, jól válogatott szavakkal mesél. Hallani a hangját a mesélőjének. Mesteri munka, mert ebben a szinte tagolatlan szövegtömbben úgy zuhognak egymásra ezek a jól válogatott szavak, a bőven mért mondatokban, ahogy a hullámok verik a viharral szemben, a felszínen maradásért küzdő hajó legénységét. Mert a monotóniája nem unalom: az egyetlen, egyenletesen megtartott, minden dramatizálástól mentes tónus a bőröd alá lopja a fagypont alá hűlt vízpermet hidegét. Érzed, ahogy a frissen megtisztított fémre visszafagy a hajó súlypontját boruláshatárig emelő, súlyos jég. Ülök a fotelemben, olvasom Einar Kárason könyvét, és érzem, hogy a jobb kezemben (amibe a csákányt, a feszítővasat tartanám a jól irányzott, jeget repesztő ütésekhez) lassan görcsig feszül a bicepszem. Ez a hang, ez a jól megtartott szikár férfihang azonosulást követel. Miközben távoli, lassú, jól válogatott szavakkal mesél...

Csak egy példa... (kép:Vento Maritime)

Olyasmiről, amit nagyon sokféleképpen lehet mesélni. Heroikusabbra húzva. Drámaibbra feszítve, vontatókötél-szakasztó csúcspontokkal - hogy betaláljon. Az alig jellemzett hősök helyett indiszkréció szintjéig bontott azonosulás-kényszerekkel. Harsány, filmszerű gesztusokkal. Hanyagsággal, nemtörődömséggel, "én megmondtam"-okkal, egymás hibáztatásával - hogy mást ne mondjak. De itt nincs filmre vihető heroizmus. A fogalmaink szerinti egyetlen hőstett elkövetője nem hérosz, csak egy életből kiábrándult, alkoholista lúzer. Nincs örök hála se, meg elkötelezettség. Nincs könnyen rajzolható erkölcsi, vagy egyéb tanulság. Az összes bevett mesei csapdánk helyett ebben a könyvnyi terjedelmet alig kiadó csodában nincs más, csak ez a jól megtartott hang, ez a valóságérzet, amitől aztán úgy teszed le a végén, hogy nem maradnak gondolatok a fejedben. Csak egy érzés, hogy kaptál valamit, s ugyan legalább egy könyv-árnyit fizettél érte, valójában amit kaptál, az megfizethetetlen.

Kiadó: Magvető

Fordította: Patat Bence

Ian McDonald: Brasyl

A jó ég tudja, miért vártam ezzel a könyvvel ennyit. Olykor elhiszem, hogy akkor talál meg egy olvasmány, amikor ki tudja fordítani egyensúlyukból a vesszőparipáim, hogy rúgkapáljanak, veszettül, a porban. Olykor úgy gondolom, hogy ez marhaság, mert rendező elvet (elmét) képzeleg a véletlenbe. Olykor pedig csak hagyom magam csodálkozni - ez esetben megint Ian McDonald teremtő fantáziájára. Ami (olykor?) tényleg hangyaszorgalommal párosul, nem lehetett akármekkora kaland egy hármas látomás kedvéért elmerülni Brazília múltjában, jelenében (és lehetséges jövőjében); és nem lehetett kis munka. Most már jobban látom, hol gyökeres a Luna-sorozat leginkább fókuszban tartott családja - de egészen érdekes, hogy az a távoli világ és nézete is ennyire beakadt ennek a skót-ír felmenőkkel bíró britnek, aki (úgy látszik) sose a szomszédba megy az ötleteinek teret adó világokért. Jókora munka lehetett, és sokszor egyáltalán nem szívderítő - de szerintem nagyon megérte. Persze, jó volna tudni, mit gondol erről a könyvről egy tősgyökeres brazil...
 
Hármas látomás, három idősík. Egy múlt, az Amazonas vidékén, a gyarmatosítás mocskos, végső szakaszában, ahol egy jezsuita admonitor, ítélőbíró keres egy elbitangolt pásztort, meg a nyáját. Számos minta és előkép kavarog ebben a mesében, ahol Louis Quinn atya és tudós útitársa: Robert Francois St Honoré Falcon utazik a folyón, fel, Goncalves atya és az általa gründolt Isten Városa felé. Joseph Conrad, meg a Sötétség mélyén (pontosabban az idézet idézetének idézeteként egy Apokalipszis most a múltban), komplementere ez a történet a Misszió című (általam igen szeretett) mozi történetének; a mese szerkezete ismerős kifejléstől végkifejletig és mégis, ahogy megtörténik lapról lapra a fejedben, képes meglepni. Mert ez egy sokkal összetettebb, gonoszabb változat, mint amiket mintáz? Vagy, mert a mesélő kétségtelen tehetsége tényleg beránt abba a lassú, növényi világba, ahol épp tanyát ver egyfajta gyorsaság, amolyan gyarmatosító módon, elpusztítva, amit talál?
 
Egy jelen (most már inkább közelmúlt...), Rio de Janeiro, ahol követhetjük Marcelina Hoffman, a televíziós producer, szőke-fehér volta ellenére ígéretes capoerista, valóságshow-alkotó legrettenetesebb napjait. Pedig már azt hitte, ráragyog a Termelési Értékesítős Miasszonyunk napja, amikor eszébe jut, hogy a közönség ítélőszéke elé kéne állítani Moacir Barbosát, a kapust, akin mindenki szerint elúszott az 1950-es világbajnokság. Pedig arra az alkalomra épült a Maracana, a legtöbbet látogatott brazil "templom" - hiszen a futebol Brazíliában szépség és költészet és minimum szent -, hogy otthon ünnepelhesse minden honfi a világverést. Barbosa nyilvános "tárgyalása", ahol a nézők a bírók - mekkora nézettséget jelentene ez, mekkora szakmai sikert?  Csakhogy valaki beleköp a levesébe, Barbosa utáni kutatásával mintha démont idézne magára, akinek a családja se szent - és ez a démon mintha az ikertestvére volna (akár a legostobább brazil teleregényekben...). Rió is Isten Városa, csak időközben tágabbra nyílt az imádat, mint amit a cukorsüveg Krisztusa átfoghat a kezével...
 
És egy jövő, Sao Paulóban, a megfigyelés és kijátszása, ahol Edson Jesus Oliveira de Freitas (favelado, tolvaj, üzletember, a De Freitas Nemzetközi Tehetségkutató Vállalat igazgatója és mindenese) kénytelen idióta bátyja miatt a quantumeirókkal, az illegális kvantumszámítógépeiken illegális szarságokat művelő arcokkal kezdeni. Nem tehet róla, hogy akihez útba igazítják, annyi a jeito, hogy lehetetlen nem próbálkozni nála. És Fia Kisida hajlik arra, hogy kezdjen valamit a sráccal. Ez a történet gyors és beteg, cyber és punk, de nagyon brazil módra (vagy, ahogy én, olvasóként brazilnak képzelem). A szabadságfoka legalább annyira izgatóan beteg, addiktív, amennyire rabságfok valójában - Edson kitörne, ahogy a favela-lakók mindig, s nem rajta múlik, hogy ez a kitörés a saját valóságából is maradéktalanul sikerül.
 
Mert ez a három történet persze, hogy összefonódik, egymásba játszik, és messze nem a szokásos minták (pl. időutazás) mentén. Most van az a pont, hogy semmi egyebet nem mesélhetek róla, hogyan - egyszerűen ezt érdemes látni-olvasni. Csak a három alaphelyzet... a történet horgonyának három ága. Ahogy az író egybeönti őket, az parádés, gonosz, és a maga nemében egyedülálló. Komolyan sajnálom, hogy ezer okból nem úgy és nem akkor olvastam, amikor megjelent itthon, egyre komolyabban sajnálom, hogy az Ad Astra nem tudott megkapaszkodni a magyar fantasztikum kiadói piacán, hogy ez a könyv úgy jutott hozzánk, hogy fillérekért utánunk vágták. Többet érdemel. Minimum rajongótábort. Akkor is, ha rendről és változás utáni vágyról én másképp gondolkodom, mint a szerzője - talán mert annyi értékünk látom eltűnni a kulturális süllyesztőben, mert ezt az egy leélhető életet is a veszteségek rajzolják, egyfajta romlás (Phillip K. Dick szavával: szuvat), s talán mert ezt a könyvet is akkor olvastam, amikor a rendrakás közben rácsodálkoztam, jé, megvan, kezdeni kéne vele valamit. Olykor elhiszem, hogy pont jókor...

Kiadó: Ad Astra

Fordította: Tamás Gábor