2012. december 3., hétfő

Virginia Woolf: Saját szoba



Ha megkérdezik, melyik a kedvenc könyvem, egyértelműen rávágom, hogy a Mrs. Dalloway; ha azt kérdezik, melyiket tartom Woolf legjobb regényének, hosszas gondolkodás után A világítótorony mellett teszem le a voksom; viszont ha az a kérdés, melyik könyv gyakorolta rám a legnagyobb hatást életemben, egyértelmű a válasz: a Saját szoba. Elsőéves szociológushallgatóként olvastam először, hamvas húszévesként (de rég is volt…), egy szemináriumra készülve. Akkor kezdtük az egyetemet, jóformán semmit sem tudtam a szociológiáról, alig valamit a feminizmusról, Woolfról ugyan hallottam már (hiszen akkoriban mutatták be az Órák című filmet, és vele egyidőben olvastam Cunningham regényét), de nem olvastam tőle semmit. A feladat mindössze annyi volt, hogy valamilyen szociológiai témájú irodalmi művet olvassunk és elemezzünk, és hogy őszinte legyek, ma már fogalmam sincs, miért épp a Saját szoba kívánkozott a kezembe az egyetemi könyvtárban.

De belekívánkozott, aztán jól bele is ragadt – no persze nem az a példány, jóformán azonnal lett saját, de tény: hosszú ideig ötször-hatszor is elolvastam évente. Szerintem ha nagyon akarom, jó néhány oldalát kívülről tudnám citálni, ahogy a róla szóló cikkek és tanulmányok közül is nem egynek beleégtek a fejembe a mondatai. A saját szemináriumi dolgozatom róla kiválóan sikerült, emlékszem, meglehetősen provokatívra vettem a hangvételét (tanáromat kevés dologgal lehetett olyan jóízűen provokálni, mint a feminizmussal), csak azt sajnálom, hogy az évek, költözések és gépcserék közepette nyoma veszett. Érdekes lenne most újraolvasni, egyrészt biztos szörnyülködnék a saját iskolás fogalmazásomon, másrészt, akkor azért elsősorban szociológiai szempontból vizsgáltam a műveket, ma meg már ha tehetném, a  telefonkönyvet is irodalmi szempontból vizsgálnám, izgalmas lenne ütköztetni a kettőt.

Visszatérve a könyvre: az első évek lelkesedése után az utóbbi időben már nem olvastam újra (meg újra, meg újra…). Számos oka van annak, miért szoktam le a kedvencek újraolvasásáról, időm is kevesebb van dolgozóként, mint naplopó egyetemistaként volt, a recikorszak beköszöntével rengeteg újdonsághoz jutok hozzá, és ezek elsőbbséget élveznek, a költözés után időbe telt, mire hozzáférhetővé váltak a könyveink, és nem utolsósorban: új élményekre vágytam inkább. Meggyőződésem, hogy ez ciklikus, és minden ember életében másként váltakozik, én olykor évekig nem tudok kézbe venni már olvasott könyvet, nem ülök le már látott film elé, aztán egyszer csak fordul a kocka, és semmi másra nem vágyom, csak az otthonos, jól ismert élmények újraélésére. Idén nyáron beköszöntött ez az időszak: hirtelen olyan intenzitással vágytam Woolf szövegeire, hogy szinte fájt, és a Mrs. Dalloway újraolvasásakor szó szerint sírtam a  gyönyörűségtől.

A Saját szoba olvasásakor meg vigyorogtam, mint a tejbetök, annyira jó érzés volt ezeket az unalomig ismert sorokat újrarágni. Ez a röpke százhatvan oldalas esszé nekem olyan, mint valami ócska gyerekmese, amit kiskorunkban vagy ezerszer meséltek nekünk esténként: simán mesélném együtt az írónővel, ahogy a meséket meséltük együtt a szüleinkkel a sokadik estén, mégis, minden alkalommal ugyanúgy élvezem. Viszont pont mert olyan otthonos, ne várja senki, hogy átgondolt és precíz elemzést adjak róla, vagy megpróbáljak holmi összefogott recenziót írni – ez nem az a könyv. De megpróbálom elmesélni, miért szeretem annyira.

Woolf 1928-ban két előadást tartott Cambridge-ben, „A nők és a regény” témájában. Ekkor már túl volt a Mrs. Dalloway és A világítótorony megjelenésén, ebben az évben jelent meg az Orlando, kora egyik legelismertebb írójának és esszéistájának számított. Szokásához híven az előadásokat hosszas könyvtári kutakodás előzte meg, és a szöveg jóval hosszabb lett, mint amit előadhatott volna. Így jelent meg 1929-ben a Saját szoba, a két előadás kibővített szövege – a kortársak teljes értetlenkedésétől körülvéve. Még a Bloomsbury-kör tagjai sem fogadták kitörő örömmel, feminista elhajlásnak tartották, méltatlannak Woolfhoz, a szépíróhoz. Ami már csak azért is vicces, mert mai szemmel nézve ez a feminizmus nem az a feminizmus. Hol vagyunk még Beavoir-tól és A második nemtől!? Woolf szelíd, humanista feminizmusa a huszadik század második felében szinte avíttnak hathatott – ma viszont épp a szélsőségektől mentes, az embert, és nem a férfit vagy a nőt középpontba helyező gondolkodás alapműveként éledhetne újra (ha például lehetne kapni).

A nők és a regény kapcsán Woolf egyszerű, ám formabontó gondolatkísérletbe kezd: vajon volt-e, van-e (a korban, de akár kivetíthetjük a mára is) egy nőnek annyi lehetősége az alkotásra, mint egy férfinak? Egyértelmű a válasz: nem. Woolf szerint az alkotáshoz mindenekelőtt tér kell („No de hát, szegezhetik nekem a kérdést, arra kértük, hogy a nőkről és a regényről beszéljen, mi köze ehhez egy saját szobának?”) – tér és önálló jövedelem, ami évszázadokig megtagadtatott a nőktől. Erre egy évjáradék ébresztette rá, amit akkoriban örökölt, és ami arra a sokat vitatott kijelentésre sarkallta, hogy ha választania kéne a választójog és az anyagi függetlenség között, ő bizony utóbbit választaná. És jönnek az irodalmi példák, szépen, sorban, Jane Austentől, aki a nappali egy sarkában írta a Büszkeség és balítéletet, a családtagok jövés-menése közepette, mondhatni, suttyomban; a könyvtárakat ellepő számtalan műig, amit nőkről írtak – kivétel nélkül férfiak. És jutunk el az elhíresült epizódig, Shakespeare elképzelt húgáról, Judith-ról, aki a híres drámaíró géniuszával megáldva a kor társadalmi dinamikáját figyelembe véve valószínűleg az árokparton végezte volna tizenhét évesen, egy színigazgató törvénytelen gyermekével a méhében – és sosem jelenhettek volna meg drámái.

http://www.antikvarium.hu/blogverseny-szavazas
Ha tetszett a bejegyzés, szavazz ránk az antikvarium.hu blogversenyén. Katt a képre!
Woolf könnyeden és szabadon fűzi gondolatait, akár csapongónak is mondhatnánk, pedig mindig szigorúan és következetesen szerkeszt: elhajlásait, kitérőit, kikacsintásait gyönyörűen illeszti a fő gondolatmenetbe. Esszéiben általában ilyen, a Három adományban és A pille halála címen megjelent válogatás darabjaiban is megfigyelhető ez a csevegő hangnem, ami a befogadótól is aktivitást követel, együttgondolkodást – Woolf esszéit olvasni olyan, mintha beszélgetnénk az írónővel, és hogy mennyire jó emberismerő volt, azt bizonyítja, hogy így nyolcvan év távolából is azt érzem, a saját, ki nem mondott felvetéseimre riposztol. (Nagy fájdalmam egyébként, hogy magyarul csupán a fent említett válogatás érhető el az angolul több ezer oldalra rúgó esszégyűjteményből…)

Szeretem ezt a könyvet. A könnyedségét, a báját, az apróságokban elvesző leírásait – ahogy a szigorát, a kíméletlenségét és az intelligenciáját is. Életem legmeghatározóbb pillanatai közé tartozik, amikor rátaláltam, és nagyon sokat köszönhetek neki – nem csak egy kedvenc írónőt, hanem egy olyan gondolkodásmódot, amiben otthonra leltem. Jó lenne, ha minél több nyiladozó értelmű fiatal lány kezébe belekéredzkedne. 


Ha valaki e személyesre sikeredett poszt után szívesen olvasna objektív elemzést a könyvről, ajánlom figyelmébe Harkai Daniella írását a Nőkért.hu oldalán. Woolf-fal való mélyebb ismerkedésre pedig Bécsy Ágnes Virginia Woolf világa című könyvét, melyben emlékeim szerint eme esszéről is igen hosszú és alapos elmélkedés olvasható.

A könyv előjegyezhető az antikvarium.hu oldalán.
Kiadó: Európa
Fordító: Bécsy Ágnes
 

6 megjegyzés :

Susannicon írta...

Megint egyetértünk! Le is emelem a polcról, mert én is húszévesen olvastam először. Kíváncsi vagyok, meglesz-e a Dalloway-hatás.

Amadea írta...

Nekem is nagy élmény volt, imádtam a közvetlen, kicsit elnéző, derűs stílusát. Nekem ez a feminizmus, nem a véresszájú hőbörgés.
Tényleg kiadhatnák újra, nekem ugyan sikerült szerezni egy saját példányt (olcsón, nagyon jó állapotban), de nem értem, miért bánnak ilyen rútul Ginny néni esszéivel, miközben az Orlandót és a Mrs. Dallowayt nemrég adták ki megint.

Susannicon írta...

Hát jelentem, újraolvastam. Zseni volt ez a nő, minden szava ül még ma is!
Legkedvencebb mondatom:
"Ha valaki férfi, akkor agyának női fele is meg kell foganjon; ha pedig nő, meg kell termékenyülnie a benne lakozó férfitól. Talán épp erre gondolt Coleridge, amikor azt mondta, hogy a nagy szellem mindig androgün.
Csak ha ez az összeolvadás létrejön, csak akkor működik minden képessége. A tisztán hímnemű szellem talán éppúgy képtelen teremteni, mint a tisztán nőnemű..."
És ez nemcsak az írásra igaz, hanem a képzőművészetben is így működik.

Ilweran írta...

Milyen igaz! Örülök, hogy neked is megadta ezt az élményt sokadszorra is!

Ilweran írta...

Tudod, hogy örültem, amikor láttam, hogy te meg Heloise elkezdtétek olvasni Woolfot? Tök jó érzés volt, hogy felfedezitek, hát még, hogy tetszett is :)

Én írta...

Jó volt olvasni ezt a kis beszámolót, és látni, hogy más is ennyire szereti Woolfot :)
Nekem sajnos a Saját szoba még hiányzik a gyűjteményből, de dolgozom rajta (annyi jót hallani róla) :D
Van egy blog, ha netán valakit érdekelne :D
http://woolfvirginia.freeblog.hu/

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...