2020. október 1., csütörtök

Ian McDonald: Luna - Ordashold

Továbbra sem könnyű olvasnom McDonald Luna-sorozatát, mert továbbra is következetesen erőszakos és kíméletlen; és mivel az életem mostanában gyakran kínál a saját világom erőszakosságával, meg kíméletlenségével, nem igazán alkalmas menekülés előle. Mintha ennek a koboldalkatú írónak két eléggé eltérő arca volna: az egyik írta
A dervisház látomását, sok humorral és empátiával (miközben amúgy ott se túl gyengéd a hőseivel, de komolyan sajnálom, hogy a közelmúlt török politikai közege tényleg utópia-világba száműzte ezt az alternatívát), míg a másik minden illúzió nélkül álmodik egy Hold-megszállást, mocskosat és véreset, logikus lépések fetöltőbe (hold-felszíni ruhába) táncoltatott torokszorítását. Olykor szinte fizikai fájdalmat okozott együtt fuldokolni a szereplőkkel, még ha a második könyvben vigyázott is a hőseire, még nem adta a kedvenceim a halálnak. Nem kétlem, hullni fognak - csak várnunk kell rá még egy picit.

Lenyűgöz a látomás logikája. Vannak analógiák, amik mentén könnyen érthető; ezt a határvidéket, ezt a gyarmatot most a levert Sárkány haláljárója kínálta vissza a gyarmatosítónak - aki kicsit is érdeklődött például az amerikai Függetlenségi Háború körülményvilága iránt, az kényelmes sorvezetőhöz juthat. Persze ennél összetettebb, már most összetettebb ez a közeljövőnkbe rémálmodott móka, és az biztos, hogy nem úgy folytatódik, ahogy várom - Ian McDonald tényleg jobb író, mint a fantáziám. Eddig is elment a saját álomvilága széléig, szerintem eztán sem áll meg ott, ahol a jövő-történetek általában. Ezúton gratulálok a kötet szélén (hátlapján) található fülszöveg írójának, mert sikerült alig valamit elárulnia abból a szövevényes hálóból, amit az író sző a figyelmünkért. És nehéz dolgom van, mert én se szeretnék ennél többet elárulni - ezt a mesét tényleg akkor fogod a legjobban élvezni, ha az írói szándék mentén bomlik benned (és kizárólag az első kötet, az Újhold ismeretében, ez valójában eddig egyetlen történet).
 
Nehéz dolgom van, mert McDonald soha nem úgy tapasztja a világa látványába a cselekményt, ahogy várnád. Az előző kötetben elhelyezett aknára már az Ordashold legelején rálépteti a hőseit (meg voltam győződve róla, hogy ez lesz úgymond a második könyv "nagy durranása" - hát nem). A kirobbanó nyílt háború szereplői nem azok, és nem úgy azok, ahogy az alapozás után gondolhattuk, ez a sztori az összes "klánok egymás ellen" jellegű, zárt hatalom- és bosszútörténet kritikája is; a legfontosabb tanulsága, hogy a világ mindig nagyobb a helyi kisszerű érdek-feszüléseinknél, a velünk történtek valódi indokrendszere általában a látóhatárunkba nemigen fér bele. Ez akkor is igaz, ha a holdfelszínről farkas-mód felpillanthatsz a fogyatkozó-növekvő Földre. Amit eltakarhatsz a hüvelykujjaddal, a perspektíva ajándékával, az a gesztus valóságos perspektívákat pont, hogy eltakarja előled. Ebben a mesében a legrafináltabb mozgató is bábu valaki más játéktábláján - ettől nő ez a történet sokkal nagyobbra önmagánál.
 
Lenyűgöz a látomás logikája, mert megmutatja: a nagy vágyakozásainkért gátlás nélkül ejtett lépések leginkább lebontják azt, ami után vágyakozunk. Például keserű szájízt hagy bennem, mikor Lucas Corta e történetben bárkinek kijelenti: az első a család. Amit a családjáért, a klánjáért megtenne (minden gátlás nélkül, hideg számítással és nem kevés gőggel), azzal épp elveszíti a családtagjait. Szépen, egyenként, alaposan megindokolva, hogyan és miért. Visszaszerezheti Boa Vistát - az újjáépülő magán-birodalomszívben alvadt csomókban gyűlik majd a kiontott Corta-vér. Látjátok, mégis elárultam valamit, amit talán nem kellett volna. De nehéz erről a csavaros, gonosz, és mégis annyira helyén való meséről egyfolytában rébuszokban beszélni. Pont mert szókimondó, mert nem leplez, mert valójában minden (jövendőbeli) fordulata ott lifeg az orrunk előtt - mégsem számítunk rá. Ian McDonald úgy vettem észre, utópista alkat - szerintem kihozza a történet végét valamiféle előremutatás-szerűségig; de ezzel a folytatással nagyon megnehezítette a saját dolgát.
 
Természetesen mindezt szépirodalmi igényű, de igen gördülékeny tálalásban. És továbbra is abban a bonyolult, sokszövetű mintázatban, ami egyre inkább egyeduralkodóvá lesz a kalandos történetekben - ahol nincs kimondott főszereplő, hanem olykor tucatnyi, motivációk szintjén is kiválóan feltárt, teljesen személy-érzetű figura csetlik-botlik a maga akarásaival a többiek akaratából kifeszített hálókon. Továbbra is nehezen adom magam ennek a könyvnek, de továbbra is úgy érzem: amit olvasok, (nemcsak a maga nemében) remekmű. Kíváncsi leszek, lezárja-e tényleg, trilógia lesz-e tényleg, mert van benne bőven patron - benne van ebben a világban a befejezhetetlenség (Asimov-i méretű) lehetősége is...

Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...