A két pápa - film

Jó pár napja görgetem magamban ezt a filmet – és elválaszthatatlanul tőle a visszhangot, amit médiában, a barátaimban és fontos, figyelt ismeretlenjeimben keltett. Adta magát, hogy húsvét hétfőn elgondolkodjak róla, nekem mit adott, mit jelentett. Aki régebb óta követi ezt a blogot, láthatta, engem nem egyszer magával ragad a mások látomása egyházról, vallásról, hitről. Szerelmes vagyok a hittel vert szemlélet orosz film-mesterébe, Andrej Tarkovszkijba. Elragadtatott botránkozással lestem, hova jut Sorrentino a pápáival – még mindig rendezgetem magamban az ajándékait. Szemérmetlenül rajongok Enyedi Ildikó Simon mágusáért, ahol a legmélyebb (és mélységesen vallási) kérdésekbe világítva szelíd látásmódjával szerintem megtalálta megfelelő nézőpontot és optikát. De ez a kíváncsiság, ami lehetővé teszi, hogy ezek a művészek és művek elragadjanak, valójában régebb óta gyökeres bennem.

Mindenről a gyermekévek döntenek. Anno vallástól ambivalens környezetben nőttem, a gyermek megfelelésvágyát hol nagyszüleim soha nem végiggondolt, szokásokban megélt paraszti hitéhez, hol a szüleim harcos vallástalanságához igazítva. Érdekes, hogy végül ezt a családban évek alatt lezárhatatlan vitát (menjünk-e templomba vasárnap az öregekkel, járjunk-e hittanra, legyünk-e elsőáldozók) csaknem Tapsi Hapsi és a Gyalogkakukk döntötte el. A mise idején sugárzott mese. Az elragadó, bohókás rajz-köntösbe öltöztetett adrenalin, amihez képest az átélhető templomi áhítat nem volt versenyképes. Hogy aztán mégis mentünk, még hittanra is, és elsőáldozók lettünk a húgommal, az egy igen sajátos vegyüléke volt egyfelől az öregek iránt érzett szeretetnek, empátiának (és lelkiismeret-furdalásnak); másfelől a szüleink újabb, de legalább annyira elvakult szabályai ellen való ágálásnak. Furcsa formákat önthet egy kora-kamaszkori lázadás...

Tény, én is éreztem az életem egy szakaszában azt a hívást, ami meghatározta Jorge Mario Bergoglio életét, s valójában végtelenül örülök, hogy a test „ördögi kísérteteibe” végül e teher nélkül bukhattam bele. Ami elragadó volt, és kétség nélküli, az elhívásának filmíven végighúzódó megragadása. Ahogy a gyónása is – hiszen ő is belebukott, a maga módján ebbe az elhívatásba. Keservesen megfizetve érte, hogy lehetetlen helyzetből megpróbált egyezkedni egy arra képtelen önkénnyel. Ferenc pápa múltja bűn és vezeklés – és ezt valami kegyetlen pontossággal láttatja a film, hogy ezzel a szentatya maga is milyen mélységig tisztában lehet. A filmkészítők ügyesen játszottak el Joseph Ratzinger sokkal árnyaltabb, több réteget hordozó bűnösségével is – még ha nem is sikerült azonos rangon feltárni azt, pont a többrétegűsége miatt, hogy miért jut el az egyházfő a lemondás gondolatáig. Hálás vagyok ezért, végre valaki így mutatta meg azt a szépséges dilemmát, amit szerintem minden elhívatott pápa átél: hogy ez a feladat mindig méltatlanra hárul. Hogy erre egyszerűen nem érezheted magad méltónak.

Persze a film legalább annyira szól egyházi politikáról, mint két emberről, aki a maga módján viselte az elhívást, és a vele járó, rámért (nem akármekkora) terhet. Ráadásul filmes szerkezetben ábrázolva, csalva és tipizálva – a jelen filmnyelvi környezet eszközeivel. Hiszen Benedek emeritus pápa volt az, aki épp hogy nehezen viselte a maga megválaszthatóságának tudatát, önmagát elsősorban hittudósként definiálva – és Ferenc pápa sem olyan (egyértelmű) liberális reformer, amilyennek a film beállítja, sem a homoszexualitás, sem a cölibátus eltörlése témájában nem tartozik a radikális elfogadók közé. Nekem hallatlanul szimpatikus, hiteles pápa, aki tényleg hajlandó meghallani a híveket, a kora kihívásai elől soha nem ugrik el, de annál sok tekintetben konzervatívabb, mint ahogy a filmen megjelenítik. Az egész helyzet bonyolultabb volt annál, mint amennyi a játékidőbe fért (ha valaki kíváncsi rá, olvassa el ezt az alapos és szeretet-teli írást Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes tollából).

Mert végül ez a film nekem két emberről szól, akik ugyanarra az embertelen felelősségű feladatra vállalkoznak, és mindketten felelősséggel akarják megélni: ők a megváltó földi helytartói. Egy szervezet élén, amely (szervezet voltából kifolyólag) saját emésztő- és kiválasztó rendszerrel rendelkezik, viszi a saját tehetetlensége is – a belecsomagolt karrier-ambíciókkal és mohóságokkal, elfojtásokkal és meggyónhatatlanságokkal. Két embert látunk, akik talán nem egészen olyanok, mint ahogy láttatják őket, de a nézetkülönbségeik ellenére képesek egymáshoz hajolni, és meghallani a másikat. Nincs szavam rá, hogy megköszönjem Anthony Hopkinsnak és Jonathan Pryce-nak, és az összes alkotónak, hogy ezt a lényeget tekintve azt a két embert láthattam. És azt a dilemmát, ami jóval kisebb méretben és jelentőséggel, de valójában az enyém is.