Aki olvasott már ezt-azt itt, az
tudja, a kamaszkorom a tengerészet bűvöletében telt - ezt tanultam a Hajózási
Szakközépiskolában, s bár a szakmai gyakorlatokat leszámítva érdemben soha nem
gyakoroltam a tanultakat, szerelmese maradtam a gondolatnak, és nagy tisztelője
azoknak, akik tettekre is váltották, hogy hajózni kell. Egy-egy ilyen könyv mind
a mai napig felébreszti bennem ezt a vágyat, és nemcsak könyvek - ezért néztem
belefeledkezve a
Halálos fogást a
Discoveryn (több évadot, amíg végképp ki nem fogyott belőle a doku-, és maradt
a puszta, megrendezett reality), maradtam tisztelője
Fa Nándornak például - úgyhogy nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet
olvasnom kell. Ráadásul izlandi - márpedig amit az utóbbi időben onnan idefújt
az irodalmi szél, az egytől egyig elragadó volt, elragadó és gyönyörű, ahogy
Stefánsson
Menny és pokol
trilógiája, vagy Sjóntól a
Macskaróka,
elragadó és felkavaró, ahogy például
Egil sagája, s még akkor is elragadott, amikor nem éreztem teljesnek, ahogy a
LoveStart.
Felébreszti bennem a vágyat... Holott
egy olyan embert próbáló eseménysor szikár, összemarkolt leírása, aminek
átélésére csak egy idióta vágyna. A
Viharmadarak
könyv-idejében a valódi viharmadarak, a csüllők az eseményektől távol járnak,
az Új-Fundland partjai mentén elterülő Csüllő-talapzat felett nem gyülekeznek
reggeli halászatra, annál sokkal okosabb, érzékenyebb madarak. Nem úgy, ahogy
minden műszere, előrejelző rendszere ellenére az ember. Ahogy a
Máfurön dolgozó halászok, ahogy a többi
hajón dolgozó társaik. Akik vörös sügérrel degeszre tömött hajójukon nem
kerülték idejében a közeledő viharzónát. Akik a halászat, a több napos
megfeszített munka összes fáradságával a tagjaikban most szembenéznek az óceán
kérlelhetetlen erejével.
Ez a kisregény mesteri munka!
Ahogy a közepébe vág, ahogy közbevetőleg (visszatekintve) magyaráz, ahogy
szemérmesen közelít egy-egy hőséhez - mintha valahol Reykjavík valamelyik
kocsmájában hallgatnám, itallal, dohánnyal a kezem ügyében a szikár, kortalan,
de érett aurájú, pulóveres alakot, ahogy lassú, jól válogatott szavakkal mesél.
Hallani a hangját a mesélőjének. Mesteri munka, mert ebben a szinte tagolatlan
szövegtömbben úgy zuhognak egymásra ezek a jól válogatott szavak, a bőven mért
mondatokban, ahogy a hullámok verik a viharral szemben, a felszínen maradásért
küzdő hajó legénységét. Mert a monotóniája nem unalom: az egyetlen,
egyenletesen megtartott, minden dramatizálástól mentes tónus a bőröd alá lopja
a fagypont alá hűlt vízpermet hidegét. Érzed, ahogy a frissen megtisztított
fémre visszafagy a hajó súlypontját boruláshatárig emelő, súlyos jég. Ülök a
fotelemben, olvasom Einar Kárason könyvét, és érzem, hogy a jobb kezemben
(amibe a csákányt, a feszítővasat tartanám a jól irányzott, jeget repesztő
ütésekhez) lassan görcsig feszül a bicepszem. Ez a hang, ez a jól megtartott
szikár férfihang azonosulást követel. Miközben távoli, lassú, jól válogatott
szavakkal mesél...
 |
| Csak egy példa... (kép:Vento Maritime) |
Olyasmiről, amit nagyon
sokféleképpen lehet mesélni. Heroikusabbra húzva. Drámaibbra feszítve,
vontatókötél-szakasztó csúcspontokkal - hogy betaláljon. Az alig jellemzett
hősök helyett indiszkréció szintjéig bontott azonosulás-kényszerekkel. Harsány,
filmszerű gesztusokkal. Hanyagsággal, nemtörődömséggel, "én
megmondtam"-okkal, egymás hibáztatásával - hogy mást ne mondjak. De itt
nincs filmre vihető heroizmus. A fogalmaink szerinti egyetlen hőstett
elkövetője nem hérosz, csak egy életből kiábrándult, alkoholista
lúzer. Nincs örök hála se, meg elkötelezettség. Nincs könnyen rajzolható
erkölcsi, vagy egyéb tanulság. Az összes bevett mesei csapdánk helyett ebben a
könyvnyi terjedelmet alig kiadó csodában nincs más, csak ez a jól megtartott
hang, ez a valóságérzet, amitől aztán úgy teszed le a végén, hogy nem maradnak
gondolatok a fejedben. Csak egy érzés, hogy kaptál valamit, s ugyan legalább
egy könyv-árnyit fizettél érte, valójában amit kaptál, az megfizethetetlen.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése