Margaret Atwood: MaddAddam

„Toby visszatér a naplójához. Mit írjon még le a puszta tények napi krónikáján kívül, amibe már belekezdett? Miféle történetnek – miféle történelemnek veszik bármilyen hasznát majd azok az emberek, akik nem biztos, hogy létezni fognak abban a jövőben, amit nem láthat előre?”

Kihalni Esélyes – Ádám elnevezte az állatokat, MaddAddam megnevezi a kihaltakat. Margaret Atwood nagyszabású disztópiája, a MaddAddam-trilógia utolsó kötetére az ember is felkerülhetne MaddAddam groteszk online játéka, a Kihalni Esélyes kihalásra ítélt fajai közé, feltéve, ha lenne még online tér, ha lennének még játékosok, ha érdekelne még bárkit, mi halt ki és mi él. Ha érdekelne bárkit bármi a túlélésen kívül… Persze bizonyos szempontból a „kihalásra esélyes” státusz határozottan jobb, mint a kiindulópont volt: a Guvat és Gazella olvastakor még azt hihettük, önjelölt Istenünk, Guvat tervének megfelelően az egész emberiséget kiirtotta, és csupán Jimmy, a Guvatkák prófétája élte túl az apokalipszist. A folytatás, Az Özönvíz éve megmutatta, hogy akadnak még itt túlélők, olykor joggal hihettük, hogy többen is, mint szeretnénk – a vetélkedés a megmaradt sugárpisztolyokért, élelemért, területért és egyéb javakért az apokalipszis utáni első napon újrakezdődik (miért is ne kezdődne?). A trilógia záródarabjában pedig lerakásra kerülnek egy esetleges új emberiség alapjai. De vajon túlélők leszünk-e vagy csupán elnyújtjuk szükségszerű kihalásunk? Képesek leszünk alkalmazkodni az új világrendhez, együtt élni genetikai laborban kikevert majdnem-fajtársainkkal, levetkőzni az évszázadok által ránk rakott kulturális berögződéseinket és magunkra venni újakat?  Képes az ember megváltozni?

Az Özönvíz éve zárójelenetébe csöppenünk: maroknyi túlélő gyűlik a tábortűz köré, sebesültek, megkínzottak, kínzók, gyógyítók – aztán besétálnak a jelenetbe a Guvatkák. Akiket eddig csak Jimmy ismert, akik a többieknek megelevenedett drogos látomással érnek fel, akik semmit sem értenek a „kétbőrűek” fura szokásaiból és némi „kulturális félreértéssel” nyitva elengedik a megkötözött börtönszökevényeket és kis híján megerőszakolják az egyébként is traumatizált nőket. Nesze neked, Guvat. Innen szép nyerni – ám mivel prófétájuk, Jimmy a halál szélén lebeg, Tobyra hárul a feladat, hogy fejébe nyomja a Red Sox sapkát és közvetítse Guvat történeteit a teremtményeknek.

Ezzel nem csak Guvat nem számolt, jó eséllyel az olvasó sem – Atwood ismét meg tud lepni minket, a tőle megszokott játékossággal. Tobyék kis csapata további túlélőkre bukkan – Isten Kertészeinek Özönvíz-váró tagjai és a Guvat által elrabolt maddaddamita tudósok az Ararátok maradványain próbálnak túlélni. Na, őket legalább nem éri váratlanul egy csapat Barbie-baba szépségű, meztelen, óriási kék nemi szervekkel rendelkező, naiv, levélrágó kvázi-ember felbukkanása. Hisz maguk is részt vettek az egyes tulajdonságok kikísérletezésében. Hisz ők is részei voltak Guvat teremtésének. Ők is hozzájárultak az apokalipszishez – akár tudták, akár nem. De vajon tényleg nem tudták? Guvat tényleg megvezette őket is? Hogy néznek szembe saját lelkiismeretükkel? És hogy néznek szembe saját teremtményeikkel, akiknek jövőt, biztonságot, életteret, perspektívát kellene nyújtaniuk? Vállat vonnak? Sorsukra hagyják őket? Megpróbálkoznak együtt élni? Történeteket mesélnek nekik? Genetikai kísérleteket folytatnak velük?

Mindenki a maga módján birkózik meg az apokalipszis utáni kihívásokkal – társadalom és társadalmi rend híján mi mást is tehetnének… És közben emlékeznek. Az első két részben kaptunk két olvasatot, most megkapjuk a harmadikat, a legfontosabbat, ami összeköti a szálakat, ám nem vezet megértéshez: hogy ki Guvat és miért tette, amit tett, továbbra is homályban marad. A trilógia címébe rejtett szójáték nem ad megoldást a kezünkbe, MaddAddam élettörténete csak újabb kérdésekhez vezet, Zeb és Adam kalandjai, hőstettei, tévútjai, apagyilkossága és a szálak össze-összegubancolása oda vezet, hogy megkérdőjelezzük, valójában kik is e történet főszereplői. Guvat, aki pusztított és teremtett, Isten lett, de nem tudott szembenézni tetteivel? Adam, aki a háttérből jóval több szálat mozgatott, mint amennyit valaha bárki átlátott volna, aki egy „ökokretén cirkusz” álcájában a leghatékonyabb ellenállást szervezte meg, aki hitet adott a túléléshez? Zeb, aki jó iparosként szállította a hőstetteket és aki nélkül a túlélők egy napig se húzták volna? Esetleg Toby, aki Hóember, a próféta szerepét átvéve képes mítoszt adni az új emberiségnek?  

„A különféle emberi kultúrák és vallások a mítoszaikban magyarázzák meg a világ keletkezéséről és lényegéről, az emberi civilizáció gyökereiről szóló elképzeléseiket” – szól a kultúrtörténeti meghatározás. A MaddAddamben Toby mesél. Estéről estére fejére biggyeszti Guvat piros baseball sapkáját és elmondja a Guvatkáknak a teremtőjük sugallta történeteket. Történeteket a világuk teremtéséről, a Paradicsomról, melyben teremttettek és melyből kivezette őket Hóember a világ pusztulása után. Mesél a Káoszról, melyben Istenük elpusztította a bűnös emberiséget, hogy helyet csináljon nekik. Mesél Gazelláról, aki elnevezte az állatokat és Jimmyről, aki vigyázta a Guvatkák első lépteit. Mesél Zeb kalandjairól medvékkel és kígyónőkkel és mesél Bazmegről, akihez, mint valamiféle jó szellemhez fohászkodnak a bajba jutottak és aki segít rajtuk. Így lesz a Guvatkák mítoszrendszerében Guvat, Gazella és Jimmy mellett láthatatlan segítővé Bazmeg és korai westernhőssé Zeb, az őrült Ádám. És így válik semmivé egy szempillantás alatt Guvat elmélete a mítoszteremtés, művészet, hit, gondolkodás, kérdésfeltevés, megkérdőjelezés nélkül élő, pusztán fajfenntartási célokra létrehozott új emberiségről. Mert van, amit nem lehet kiirtani belőlünk. Mert az igény az önmeghatározásra, a kereteket adó történelemre, a szépségre úgy tűnik, mélyebben kódolt, mint génsebészeink hitték volna. Mert a Guvatkák megkísértetnek, túl hamar, mégpedig a történeteit lejegyző Toby által, és bűnbe esnek – az írás bűnébe. „Mi jön ezután? Szabályok, dogmák, törvények? Guvat Testamentuma? Milyen hamar lesznek ősi szövegeik, amelyeknek szerintük engedelmeskedni kell, de azt már elfelejtették, hogyan értelmezzék őket? Vajon tönkretettem őket?”

Nincs nagyobb összekötő erő egy jó történetnél – és nincs veszélyesebb dolog a tudás kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Margaret Atwood: Az Özönvíz éve (2019)

„Az az igazság, hogy nehéz időszakokban a legtöbb ember nem törődik a többi fajjal. Csakis azzal, honnét jön majd az élelem, ami természetes is: ennünk kell, különben meghalunk. De mi van akkor, ha Isten gondoskodik rólunk? Úgy fejlődtünk, hogy istenekben higgyünk, ami azt kell hogy jelentse, hogy ennek evolúciós előnye van. A szigorúan materialista nézet – miszerint egy olyan kísérlet termékei vagyunk, amit állati fehérje hajt végre saját magán – a legtöbb ember számára túlzottan rideg és sivár, és nihilizmushoz vezet. Mivel pedig így áll a dolog, a közhangulatot kell a bioszféra számára előnyös irányba terelnünk, mégpedig oly módon, hogy rámutatunk, mennyire veszélyes Istent felmérgesítenünk azzal, hogy hanyagul kezeljük azt, amit a gondjainkra bízott.

- Szóval, úgy érted, hogy ha Isten szerepel a történetben, akkor létezik büntetés is – mondta Toby.

- Igen – felelte Ádám Egy. – Persze - és ezt szükségtelen hozzátenni - büntetés akkor is van, ha nem szerepel Isten a történetben. De az emberek kevésbé hajlamosak ezt elhinni. Ha van büntetés, akkor kell hogy legyen büntető is. Az emberek utálják az értelmetlen katasztrófákat.”

Íme, bár minden könyves kívánságunk így teljesülne: az első kiadás olvastakor szóvá tettük, hogy igazán megérne a MaddAddam-trilógia egy tisztességes egységes kiadást, s idén a Jelenkor el is hozta nekünk. Olvassuk hát, ha lehet egyhuzamban, friss szemmel minden előre-hátra, oda-vissza utalásra. És élvezzük, hogy MaddAddam végre megtalálta a saját nevét a magyar verzióban is.

Az Özönvíz éve a szó szoros értelmében nem folytatása az előző kötetnek – ugyanaz a történet, más szereplőkkel, alaposan megcsavart nézőpontokkal, visszaemlékezésekkel tarkítva. Atwood izgalmas és egyben roppant szórakoztató feladat elé állította saját magát: hogyan lehet eljutni ugyanoda úgy, hogy közben az olvasó se unja halálra magát, a történet koherenciája is megmaradjon, és valóban újat tudjon hozzátenni az előzőekben alaposan kivesézett apokalipszishez. A Guvatkák ezúttal csak érintőlegesen tűnnek fel, a középpontban az ember áll. A magát mindenhatónak képzelő ember. A Guvat és Gazella alapvetése volt, hogy a világméretű apokalipszist csupán egy ember, a Guvatkákat őrző Jimmy (alias Hóember) élte túl – hogy aztán az utolsó oldalakon fellélegezhessünk: akadnak itt más túlélők is. Az emberiség tán mégis túlélő faj – ám vajon megérdemeljük-e a túlélést? Hogy mit hoz ki az emberből, hogy körülötte szó szerint vége a világnak, több, mint megjósolhatatlan, ahogy az is, mit hoz ki belőlünk, ha szemben találjuk magunkat önmagunk végletekig tökéletesített másával.

Ám míg idáig eljutunk, megtudunk ezt-azt az emberiséget kipusztító járvány kitörését megelőző évtizedek történéseiből – ezt-azt, de korántsem mindent. Atwood kirakósként dobálja egymásra az információmorzsákat, ismerős szereplők, helyzetek, Konszernek, kísérletek bukkannak fel, de az igazi összekötő erő még háttérben marad: ő majd csak a befejező kötetben jut főszerephez. Addig is itt van nekünk Az Özönvíz éve két narrátora, két nagyon különböző nő, akiket összeköt a múlt: a fiatal, kissé naiv trapéztáncos Ren és a kőkemény Toby. Ren a beszédes nevű Pikkelyek és Farkak szexklub bunkernek is beillő „betegszobájába” bezárva figyelte, ahogy körülötte mindenkit letarol a járvány; míg Toby a babarózsaszínre hangolt MegÚj Spa luxusfürdőjében építgette saját Ararátját már jóval a járvány kitörése előtt. (Micsoda helyszínek ezek önmagukban is, és micsoda árnyalatokat adnak a korábban Kampuszok és Plebsztelepek mentén felrajzolt világképhez!) Mindketten úgy hiszik, ők az egyetlen túlélők – ahogy Jimmy-t, őket is napról napra egy cél vezeti: élni tovább. Hogy miért, kiért, hogy van-e ott kint még valaki, nem tudják. Talán nem is számít. Talán egyszerűen belénk van kódolva, hogy ragaszkodjunk ehhez a nyomorult kis életünkhöz, akkor is, ha körülöttünk mindennek vége.

Miközben Ren és Toby túlélésének és esetleges találkozásának szurkolunk, kettőjük visszaemlékezéseiből kirajzolódik az apokalipszis előestéjének másik oldala: Isten Kertészeinek szektája (melynek mindketten tagjai voltak egy ideig) és az ő Özönvíz-várásuk. Jimmy emlékeiből megismerhettük a tudomány oldalát, láthattuk, hogyan pusztítja el az emberiséget egy önmagát Istennek képzelő zseni – Isten Kertészein keresztül megismerhetjük azokat az olykor naiv, olykor elszánt, olykor nagyon is taktikus embereket, akik pusztába kiáltják a veszélyt, ami a saját végzetébe rohanó emberiségre leselkedik. Az elhagyatott tetőkön „csináld magad” édenkertjüket nevelgető Ádámok és Évák „zöld” szentekkel és az evolúcióhoz írt zsoltárokkal tarkított vallása csak részben megmosolyogtató – valójában ügyes szintézise egy halom környezetvédő ideológiának. Eme törekvések vallásos előírásokba csomagolása több mint elgondolkodtató – valóban kevésbé vagyunk hajlandóak bármin változtatni „csupán” a saját és környezetünk jól felfogott érdekében, mint ha vallási előírások képében kapjuk meg őket? Nem éppoly riasztó-e ez a gondolatmenet, mint a fogyasztás- és vállalatkritika?

A lényeg, mint mindig, most is ez a kritika – a több idősíkon játszódó történet, Isten Kertészei, a túlélésért vívott harc, a gyomorforgató részletek mind eltörpülnek a figyelmeztetés mellett: nézzünk már rá egyszer kívülről, hova tartunk. Annyian felhívták már a figyelmet rá, mégsem vagyunk hajlandók észrevenni: itt vagyunk, „az utolsó órában”, módszeresen irtjuk ki magunk körül az élővilágot, genetikai mutációkkal kísértjük a sorsot, szemétbe fullasztjuk a bolygónk, miközben azt hisszük, saját halhatatlanságunk majd megment minket az apokalipszistől, amit magunkra vonunk. Nem fog. Az pedig, hogy a magukat istennek képzelőket (legyenek bár zseniális tudósok, ökoterroristák, jó szándékú szektaalapítók vagy ezek tetszőleges kombinációi – mert Atwoodnál aztán nincsenek egydimenziós hősök…) is jó eséllyel saját kicsinyes, nagyon is emberi játszmáik vezérlik, ahogy azt a szerző nem is oly burkoltan sugallja, nem mondhatnám, hogy sokkal megnyugtatóbbá teszi a helyzetet…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Varga Zsuzsanna

Margaret Atwood: Guvat és Gazella (2019)

„Amikor egy civilizáció már csak por és hamu, a művészet az egyetlen, ami fennmarad belőle.”

Margaret Atwood nagyon érzi az idők szavát. 1985-ben írta meg a nők kizsákmányolásáról és szülőgéppé silányításáról szóló A szolgálólány meséjét, ami manapság, a Trump-éra beköszöntével (hogy közelebbi példákat ne is említsünk…) aktuálisabb, mint valaha – nem véletlen, hogy harminc évvel a megjelenés után letarolta a világot az idén harmadik évadához érkező sorozatverzió; ahogy az sem, hogy Atwood épp most szánta rá magát a folytatásra, mely a szerző szándékai szerint gyökeresen más irányt vesz, mint az adaptáció. A klímaváltozást és a bolygónk természeti erőforrásainak kizsigerelését körüljáró MaddAddam-trilógia írását az ezredforduló környékén kezdte el, amikor a téma már a lábunk előtt hevert, de még nem uralta úgy a közbeszédet és a művészeteket, mint napjainkban. Hogy akkor elvetemültnek tűnő jóslatai mára nem csupán a zsáner alapvetéseivé váltak, hanem a napi híreket is uralják, a mi tragédiánk. Hét évvel az első magyar megjelenés után a Jelenkor kiadó idén leporolta a trilógia első két kötetét és végre kiadta a MaddAddam című zárókötetet – túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kortárs világirodalom egyik legfontosabb műve került a kezünkbe ezzel.

Atwood fantáziája végtelen és meghökkentő, ahogy a Guvat és Gazella felütése is. Az emberiség pusztulása után járunk: egy járvány kiirtotta a Homo Sapienst, s helyüket egy genetikai laboratóriumban kifejlesztett új emberi faj, a Guvatkák csapata vette át. A Guvatkák a megszólalásig hasonlítanak ránk, emberekre, csak épp tökéletesebbek és híján vannak minden emberi gyarlóságnak, nem ismerik a háború fogalmát, sem a szerelemét, sem a művészetét. Szigorúan a lét- és fajfenntartás a céljuk, génjeik erre vannak programozva, az egyéniség, a gondolkodás, a felfedezés vágya hiányzik belőlük – paradicsomi tájat idéző lakhelyük határait vizeléssel jelölik körbe, azon kívülre nem tekintenek, hogy ki vagy mi teremtette őket, nem foglalkoznak vele, nem szerveződnek csoportokba, nem éreznek féltékenységet, nem emelnek bálványokat.

Az egyetlen ember, aki túlélte a pusztító járványt, Hóember, aki egykoron Jimmy volt. Hogy maradhatott életben – nem tudni. Mi a feladata – nem tudni. Van-e jövője – nem tudni. Ő sem tudja, mi vár rá, egyet tud: napról napra túl kell élnie, esővizet gyűjteni megmaradt söröspalackjaiba, élelmet felkutatni, bujkálni a mutáns vadállatok elől. Nem adhatja fel, hisz hajtja a túlélés ösztöne – akkor is, sőt, annál inkább, ha valószínűleg ő az utolsó élő ember a Földön. S miközben vegetál, ő, aki a Guvatkák számára szinte istenséggel ér fel, az őrület ellen emlékezik: azokra a napokra, amikor még Jimmy volt, gyerekkorára, szüleire, barátjára, Guvatra, szerelmére, Gazellára és hármójuk groteszk haláltáncára az apokalipszis közepette.

Az emlékek sűrűjéből kirajzolódik egy világ, mely ma még (szeretnénk hinni) biztonságos távolban van saját valóságunktól, ám nyugtalanítóan ismerős metódusok vezettek a kialakulásáig. Egy világ, melyben a társadalom drasztikusan kettészakadt: egy gazdag, minden földi jóhoz hozzájutó elitre, akik egy-egy egyetem vagy kutatóintézet köré épült zárt városban élnek; és a plebszre, akik mocskos, lerobbant, bűnözéstől és járványoktól hemzsegő külvárosokban tengetik napjaikat. Természetről már alig beszélhetünk: erőforrásai kimerültek, ami még megmaradt, azt egyre növekvő lenézéssel és a betegségektől való egyre növekvő félelemmel kezelik. Ebben a világban már minden biológiailag módosított: az étel, ami az asztalra kerül, a háziállat, aki a gyermek kedvence lesz, a leendő gyermek, akit örökbe fogadnak a gazdagok. Az etikai-esztétikai különbségtétel „igazi” és „művi” között már csupán antik hóbort: ha valami működik, képes a létfenntartásra és szaporodásra, ha a látvány nem különböztethető meg a természetestől, akkor igazi. Genetikusok százai kreálnak hobbiból új fajokat a meglévők keresztezésével, csak hogy egy percre Istennek érezhessék magukat. A művészet elértéktelenedett, ahogy a szabad szerelem, a feminizmus, vagy az önrendelkezésbe vetett hit is. Ebben az önkényuralmi rendszerben deklaráltan a Konszernek irányítanak – akiké a pénz, azoké a túlélés. Aki hasznos a céljaik szempontjából, annak a világon bármit megadnak, aki nem, tán jobban jár, ha idejekorán lezuhan egy felüljáróról, minthogy a plebsztelepek mocskában érje a halál. És a biotechnológia nem ismeri a megállj fogalmát: a kísérletek mindig eggyel tovább mennek, mindig egy kicsivel nagyobb felfedezést tesznek, míg el nem jutnak odáig, hogy képesek új emberi fajt létrehozni. Ám mi történik a „régi” emberi fajjal, ha már a küszöbön egy új, egy tökéletesebb? Mikor válik belőlünk is a művészethez vagy a szerelemhez hasonló antikvitás? S vajon az a tudás, ami Istenként tud teremteni, nem tud-e Istenként egy csapásra el is pusztítani mindent?

„Mióta tervezte ezt az egészet? […] A tét elképesztően nagy volt: talán a kudarctól félt? Attól, hogy ő is csak egy inkompetens nihilistának bizonyul? Vagy féltékenység gyötörte, megzavarodott a szerelemtől, bosszúvágy vezette […]? Őrült volt, vagy intellektuálisan a végsőkig becsületes ember, aki a logikus végkifejletig végiggondolta a dolgokat? És van különbség ezek között egyáltalán?

És így tovább, csak forgatta az érzelmek rokkájának kerekét, és addig nyakalta a piát, amíg ki nem ütötte magát.

Ezenközben egy faj a szeme láttára pusztult ki.”

Atwood húsbavágó erővel és nagyon érzékletesen ír arról, mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk – miközben veszettül szórakoztató mesét pakol elénk. Görbe tükrében viszont látni magunkat nem kellemes, mégis minden percét élvezzük. Olvasás közben cukiskodunk a génmódosított házikedvenc görmenyekkel (a görény és a menyét keresztezéséből létrejött hobbiállatka) és eszünkbe sem jut, hogy ugyanazon a „gyártósoron” készült, mint az emberi szervek növesztésére kreált transzgenikus sertés, a gömböc. Hogy a gömböc-projekttel szembeni etikai ellenérzéseinket az a tény söpri el, hogy a gömböcökkel kiválthatják a harmadik világból „kimentett” gyermekek szervdonorként való használatát, elgondolkodtató visszacsatolás korunkra. Mindig egy lépéssel tovább… Atwood nem szeret minket, de nem is gyűlöl – az emberi nem gyarlóságát képes humorral és távolságtartással kezelni, azzal a biztos tudattal, hogy a klímaváltozás, életterünk elpusztítása már lefutott ügy: emberek, kinyírtuk magunkat, innentől kezdve csak az a kérdés, képesek vagyunk-e a véget emberként megélni, vagy pusztítunk az utolsó lélegzetig, mert már úgyis mindegy…

Humor és apokalipszis, génmanipuláció és groteszk túlélő-horror, gazdasági kizsákmányolás és művészet, áldokumentarizmus és romantizáló dráma – Atwood regénye a legsikeresebb zsánerkoktélok közé tartozik, ráadásul újra meg újra meglep, hogy témái súlya ellenére mennyire könnyed kézzel és olvasmányosan ír. Egy kéretlen jó tanács a végére: ha belevágsz, olvasd el egymás után mindhárom kötetet – nem csak mert egy gyökeresen más nézőpontból is megismerheted az apokalipszist (mert bizony, az apokalipszisnek is vannak különböző olvasatai), hanem mert a felütés számos kérdésére majd a harmadik rész ad frappáns választ.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Varga Zsuzsanna