2013. április 11., csütörtök

Otomo Katsuhiro: Akira



Képzeletbeli kamaszkor a jövőből: motoros bandák, utcai erőszak, tüntetések és sztrájk, társadalmi halálvárás, impotens vezetés és korrupció, terrorizmus és kilátástalanság – egy magyarázat nélküli várospusztulás és globális háború után újravirágzó metropolisban. És egy név, amely köré mozgalmak ugyanúgy csomósodnak, mint makacsul folytatott „tudományos” kísérletek: Akira. Otomo Katsuhiro, a manga alkotója még javában szőtte a maga kegyetlenül aprólékos meséjét, amikor lehetősége nyílt a víziót animébe álmodni – megrendezni a rokon médiumban a történetet. Az 1982-ben induló monstre képregényt akkoriban szokatlanul nagy apparátussal 1988-tól rajzolták filmmé, hogy aztán a modern kor japán életérzésének egyik sajátos „kulturális nagykövete” legyen – alaposan zavarba hozva a nyugati befogadói közeget. Felmérhetetlenek a hatásai – a nyugat képregényes formanyelvére ugyanúgy hatott, mint a hollywoodi akció-filmnyelvre. S nekem dédelgetett kedvencem, főleg, amióta a párom egy gazdagabb időszakunkban megajándékozott a manga Dark Horse-féle hat kötetes gyűjteményes kiadásával – amióta ráébredhettem, a rajzolt mese mennyivel sokrétűbb, árnyalatgazdagabb, mint az animált.

Pedig elsőre mintha az adott időszak japán rajzolt világainak, manga-áramlatainak hideg fejjel összekalapált kivonata lenne csak. Egy kis futurisztikus techno-jövő, kevés robotosdi, jókora adag japán misztika, az örökös japán gyerekszoba, eltörpítő megastruktúrák, szellemi erővel gerjesztett energiagömbök, poszt-apokaliptikus tobzódás, a hentai-mangára jellemző, rémálomszerűen elburjánzó hús. És borzasztóan egyenetlen, didaktikus: a karakterek indulatvezérelt ösztönemberek, elnagyolt paródiák, mintha éretlen gyerekek volnának egytől egyig – mintha a nyugati szellemi provokációra frissen ástrukturálódó, életmódjában hasonulva átalakuló japán én-tudat körlenyomataként működő illusztrációk, típusok lennének a hősök, valódi személyiség nélkül. Tipikus „előbb cselekszik, aztán gondolkodik” (avagy aztán se) figurák, az idulatból kifolyólag azonnali és végletes megoldások, zsigeri erőszak, ordító arcátlansággal ábrázolva.

Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Mert Otomo használja ugyan a rajzi „kulturális környezete” nem egy bekódolható elemét, de az első pillantásra észlelhetőnél mérföldekkel mélyebb mondanivaló ruhájaként használja; s a szokásos manga-eszköztár: a tojásmód tágra nyitott szemek, érzelmi segédjelzők, éteri csajok és androgün fiúk nélkül csomagolja rajzba. Úgy vélnénk, az Akira tipikus, holott a maga módján bátran bontotta a formát – már az sem a szokott módi, valójában inkább ritkaságszámba megy, hogy a manga írója maga adaptálta rajzfilmmé. És a több mint kétezer rajzolt oldalon alaposan elmélyülnek a figurák is, mindenki bejárja a maga keserves, következetesen ábrázolt útjait – s mivel egy igazi, sokszereplős japán meséről van szó, ez szereplők tucatjaira vonatkozik. És az erőszak is helyénvaló, sajnos az – a történetben, amelynek alapját egyfajta atomcsapás-méretű energiarobbanásokig fajuló, felébresztett őserő adja. A kontroll kísérletei, a bele rejtett hatalom csábítása; majd a kontroll kudarca, s a következmények.


A sok szereplő alkotta „hegyláncból” épp csak kiemelkedik a két barát, a Kapszulák motoros bandájának két tagja: Kaneda és Tecuo. Azt semmiképp nem mondanám, hogy ők a főszereplők, de tény: a leglátványosabban ők alkotnak pólust e történetben, a két végletben legteljesebben ők laknak a végén – még ha mindketten hosszú úton jutnak is el odáig. Hiszen azon az estén, mikor a Bohócok bandájával összecsapnak, még egy csapatban játszanak – Tecuo a mangában lelkes követő, a vezér: Kaneda egyik legfontosabb támasza; az animében pont a dramaturgiai sarkítások kedvéért a csapat pátyolt lúzere, a helyzetét nehezen viselő örök utolsó, aki pont ezért kockáztat túl sokat. Mint azon az estén is, az óvárosi egykori robbanás kráterének lezárt körzetébe hatolva, amikor csak azért nem gázolja el az épp szökésben lévő Takasit, a gyermektesbe vénült 26-os kísérleti alanyt, mert az ijedtében telekinetikus erejét használva „megállítja”. Viszont a baleset felébreszti e titokzatos erőt Tecuoban is – ezáltal részévé válik ő is a kísérleti programnak, mégpedig egyre kevésbé kontrollálható részévé. Míg Kaneda egy terrorista csoporttal kapcsolatba kerülve (akik egyébként Takasi szökéséért is felelnek), egy egészen más természetű „erő” vonzásában járja végig az utat. Többet most nem mondanék, hátha valakinek kedvet csinálok a képregény végiglapozásához…

Persze az animéhez könnyebb hozzáférni, mint a teljes mangához – de az anime a maga filmre szabott időkeretében más értelemben is „könnyebb”; a manga sokszálú tobzódásaihoz képest szűkebbre vonja a kört és ezáltal a képregény gondolatgazdagságából, erejéből is sokat veszít. Ráadásul a mesélés módja e filmben nagyon japán. Nem sokat használja – mondjuk inkább: nem a számunkra megszokott módon – a mi nyugati kultúránk bevett dramaturgiai fogásait, annál többet merít a saját közege mesélői hagyományaiból. Összecsapások láncba fűzött sok kicsi csúcspontjával a nagy fináléig – rengeteget másolt, messze nem rajzfilmes szemléletű képorgiával megtámogatott tanmese, amely nem mer olyan gátlástalanul gondolatba lassulni, mint egyéb szívügyeim a műfajból.

Ja és hogy Akira kicsoda? Akira maga a titok. Egy címszereplő, aki körül minden forog, de mintha ott se lenne – avagy valóban nincs is ott...


A hajtás után a cselekményt is alaposan érintem, csak akkor olvasd tovább, ha ez nem zavar
  

A történet egy robbanással kezdődik – ez a pár képkocka az atomkori embernek zsigerből eszébe kell juttassa a maga felelősségét. Játszunk az erőkkel, amelyeket nem értünk maradéktalanul – de erről annyi minden szólt már. Annyiféleképpen, ahány friss, életünket gyökeresen formáló felfedezés született, és sokkal árnyalatgazdagabban, kifinomultabban is, mint ez a képregény – leírhatom, de el kéne ismerjem, alig találni ennél plasztikusabb képet erre: hogy valójában önmagunkat kéne uralni. Hogy valójában az emberiség szorulna indulatkezelési tanfolyamra. Otomo hősei, amikor erőket uralnak, a saját erőiket uralják, a mindannyiunkban rejlő potenciált, ami bennük képes felszabadulni; de az erő növekedésével az ember maga nem nő meg – s az önmagán túlnövő erő mindenkire végzetes. Gyönyörű szimbolika: akikben ez az erő felszabadul, azok nem nőnek tovább. Gyermektestben öregszenek meg. Varró Attila a DVD-n a filmhez fűzött, bőséges és alapos kommentárjában megjegyzi: a japán léleknek e filmből talán ezek a gyermek aggastyánok, Kiyoko, Takesi és Maszaru a legrombolóbbak, a cseresznyevirág hullása kultuszának hazájában ők a botrány, nem a patakvér.


Ez persze következmény, s itt rögvest felmérhetjük, mennyiben más az Akira szemlélete, mint a nyugati paranormális vagy szuperhősős képregényeké. Legmélyebben a kibontakozó képességek „haladási iránya” más. Az európai fejlődéseszmény előre néz. Így a hősei evolúciós továbblépések, mutációk – akár olyan kísérleti véletlen-mutánsok, mint Peter Parker, akár olyan szándékosak, mint Amerika kapitány – avagy űrlények, mintegy az expanziónk ajándékai. Növekedés. Nagytestű hősök, egyre nagyobb bicepszmérettel. A kelet befelé számol. Nem a végtelent tekinti a legnagyobbnak, hanem az egyet. Az Akira energiáját a gének hordozzák, ősidők óta, szinte az egysejtűektől az élettel tart. S amikor (az emlékjelenetekből egyértelmű, hogy némi műtéti segítséggel) felébred, akkor a növekedés, a változás áll meg. Az animével szemben a mangában Akira újratestesül Tecuo hathatós közreműködésével; újratestesül és uralkodik. Azaz szinte kataton nyugalomban hagyja intézkedni az erejét egyre jobban uraló Tecuót. Nem gyarapodik. Nem változik. Nem nő és nem teljesül ki – mert ami kiteljesült benne, ezt nem hagyja. És Tecuo sem gyarapodik, ő sem „nő”, hiába birtokol a végén akkora erőt, amely darabokat képes kiharapni a Holdból.

Mellesleg a mangában jelentősen nagyobb a „kísérlet” alanyainak köre – s a kutatás sem korlátozódik a Sikisima ezredes (vagy csak egyszerűen: az Ezredes) vezette, kormányzati programra (az óvodára, ahogyan Tecuo gúnyosan elnevezi). Az anime egyik legnagyobb vesztesége Mrs. Miyako – aki sematikus mellékszereplőként felbukkan néhányszor: ő az a vallási vezető, aki Akira visszatértét és a világ végét hirdeti, hogy aztán pusztulásában szégyenüljön, amikor mindez bekövetkezik. A teljes történetben ő valójában Akira legteljesebb ellenpontja – hiszen a meditáció és a megvilágosodás által képes volt megbékélni a benne felszabadult erővel. Merthogy ő is „szám”. Ő az egykori 19. számú kísérleti alany, s miután kilép a programból (ahol nem mutatott sokat) vallást alapított és tanítványokat gyűjtött. Neki is vannak erőt uraló gyerekei, nemcsak a kormányzatiaknak. A történet végén drámai és igen fontos szerephez jut, de addig is nem egyszer ő „értelmezi” a történteket a többiek – és az olvasók – számára.


S innen nézve egyszerre szinte filozófiai mélységet kap az akció – hiszen a két legfontosabb szellemi pólusunk, a tudásvágy és a hit is neveli a maga erőhasználóit. Persze gyökeresen másképp. S persze mindenki, aki vágyik a hatalomra, szeretne ebből a tortából. Akár úgy, hogy terrorszervezetet gründol magának a fogható (és teljesen jogos) társadalmi elégedetlenségekből. Mint a korrupt politikus: Nezu úr, aki szinte forradalmat robbant ki, s akár a saját kezét is bepiszkolja, hogy a felébredt Akirát ő szállásolhassa el. Sőt, a képregény egy pontján megjelenik a Nyugat a maga anyahajóival, s nemcsak félelemből, de mohóságból is – naná, hogy őket is megkísérti a korlátlan, szinte isteni hatalom igézete. Új Tokio az enyészeté lesz – megint; végignézzük a poszt-apokaliptikus világ apokalipszisét. S hogy a túlélők hogyan kísérlik meg ezt a dzsinnt visszatuszkolni a palackba. Hogy hogyan születnek meg a hősök, akiknek nem kell ez az erő - s most nemcsak Keire, Kaneda szerelmére gondolok -, s talán pont ezért kapják meg mégis. Ajándékba.

Írtam már, hogy ez egy igen sokszereplős mese – és csapongva mesél. Mint a monogatari, a legősibb japán történetmesélési forma, amelynek két alapvető jellemzője szinte módosulás nélkül vált a kortárs rajzolt mesék fő eszközévé. Az egyik a lehető legnagyobb drámai érzékkel adagolt információ. Nagyon sokáig alig tudunk valamit a hőseinkről, titkaik vannak, amik lassan bomlanak ki, jobbára akkor, amikor a legnagyobbat tudják taszítani a történeten. A jó mangaka az utolsó lapra is hagy valamit a mozaik darabkáiból – hogy ott is legyen mit beilleszteni az egészbe, hogy a vége felirattal álljon csak össze a teljes kép. A másik a gazdagon ábrázolt, nagyon sokszor elliptikus szerkezetű (a fősodorból elágazó, s később visszatérő) betét-történetek tömege, amely a manga sokszereplős voltából következik. Írtam, hogy Tecuo és Kaneda alig nevezhetők főhősöknek – azért, mivel esetenként húsz-harminc, egymással bonyolult viszonyban álló hős cselekvéseit követhetjük nyomon, s ezek közül mindenki megkapja a maga hangsúlyépítő betéttörténetét. Az Akira él ezzel a lehetőséggel – olykor úgy érzem, a vége-nincs televíziós animesorozatok, és az ipari méretű mangafogyasztás „húsát” képező műfaji mangák visszaélnek vele; ez a történet legalább többé-kevésbé lineáris, nincs telizsúfolva visszaemlékezésekkel, mint amazok.


Az animeváltozatból ezek színe-java kimaradt, Mrs. Miyako mellett nekem legnagyobb fájdalmam Csioko, a tankméretű izomkolosszus-matróna hiánya – a történet vitán felül legjobb bunyósa, aki a végén meg meri élni lénye nőiségét is (lehet, hogy az író szemében az a nagyobb kaland?). Miközben a képregényben sokszor oldalakon át követjük a vele történteket, az animéba még csak háttérbe, statisztaként sem került be – s ezzel nincs egyedül. Át is értékelődnek figurák. Ha valaki csak a rajzfilmet látja, annak az Ezredes alig lesz több afféle tipikus autoriter katonabaromnál, holott ő például igazi revelációt él meg, mégpedig egy másik alapvető történeti műfaj, a chambara mintájára – úgymond városát és kormányát vesztve „róninná” lesz, és sok kín után igazi értékek hordozójává, a megvilágosodott erővé válik (ahogy egyébként a klasszikus rónin-figurák általában). De nemcsak szereplők, alapvető szimbólumok is puszta dekorációvá válnak a terjedelmi korlát által: a Kapszulák nemcsak Kaneda bandájának neve, s egy divatos kábítószeré, de a képregényben egy ponton nagyjából ez az egyetlen eszköz, amivel Tecuó féken tartja folyton kitörni akaró erejét – zabálja is marokszámra…

Szeretem ezt a képregényt – valahol a műfaj legnagyobbjai közt a helye, s néha elég jól szórakozom rajta, ki hogyan emel belőle a magáéba komplett ötletcsomókat: szereplők egymásra ható viszonyait és cselekvéseit akár. Otomo Katsuhiro a mások vállára állva alkotott nagyot, de azóta már ő lett a közelmúlt és a jelen untermannja. És igen, minden hiánya ellenére a filmet is szeretem, ha nem is követel lelkem anime-polcán akkora helyet, mint a többi dédelgetett kedvenc. Holott a hatása kétségtelenül a filmnek volt a nagyobb – s a képregénynek ennél teljesebb adaptációt tényleg csak egy százharmincnyolc részes monstre sorozatban volna értelme elképzelni. Tudod mit? Ha valaki megcsinálja, megnézem.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...