Margeret Atwood: A Szolgálólány meséje (2019)

„…fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer is átélni. De nem adom fel, folytatom ezt a szomorú, vágyódással és aljassággal teli vontatott és csonka történetet, mert azt akarom, hogy halljátok, ahogy én is hallom majd a tiéteket, ha valaha találkozunk, akár menekülés közben, a jövőben, vagy a mennyben, vagy börtönben, vagy a föld alatt; valahol máshol. Mert ezekben az a közös, hogy nem itt vannak. Azzal, hogy felfedek bármit is, tudatom veletek, hogy hiszek bennetek, hiszem, hogy ott vagytok, hiszem, hogy léteztek. Azért mesélek el mindent, mert azt akarom, hogy valóságosak legyetek. Elmondom, tehát vagytok.”

Nobel-díj ide vagy oda (megint nem ő…), az idei vitathatatlanul Margaret Atwood éve lesz nálam. Tavasszal végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia magyar kiadása, ami felejthetetlen élményt adott, ősszel pedig megjelenik (illetve már meg is jelent, a magyar kiadásra kell még várni picit) a világ egyik leghíres(-hírhedt)ebb sorozatának alapanyagot adó A Szolgálólány meséje folytatása, a Testamentumok. Ennek örömére kerek tíz év után rászántam magam, hogy újraolvassam, hol is kezdődött Fredé világhódító története – hisz a folytatást úgyse hagyom ki, s akkor már lássuk, mit is ad az eredeti ennyi idő elteltével. Roppant érdekes a viszonyom ezzel a történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg, és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek általában). Akkortájt életem egyik központi kérdése a gyerekvállalás / nem vállalás volt, friss élmény volt a szociológia szak és az ismerkedés a huszadik század eleji feministákkal, épp halálosan szerelmes voltam Simone de Beauvoir életművébe – nem meglepő, hogy leginkább az önrendelkezésüktől megfosztott nők „szolgálólány” státuszba kényszerítése és a női test szülőgéppé silányítása fogott meg és háborított fel. De annyira, hogy utána évekig nemhogy a könyvet, a róla írott posztom sem tudtam elolvasni – úgy maradt meg bennem Atwood és Fredé meséje, mint valami mérgező gázokkal és nukleáris hulladékkal teli mocsár, amibe ha egyszer beledugom az ujjam hegyét, csak húz-húz lefelé, és soha nem szabadulok. Az emlékétől is fuldokolni kezdtem. Nem véletlen, hogy a sorozattól is tudatosan távol tartottam magam – a gondolatát sem bírtam elviselni, hogy én ezt vásznon lássam.

Az igazán érdekes az, hogy maga az elbeszélés is úgy élt emlékeimben, mint egy roppant nehéz és bonyolult, olvasópróbáló teljesítménytúra – ami már csak azért is érdekes, mert az azóta kedvenccé vált Atwood legtöbb regénye esetében épp az okozott meglepetést, hogy súlyos témái és posztmodern elbeszéléstechnikája ellenére is mennyire olvasóbarát módon ír, mennyire könnyen olvasható, a szépirodalomban szokatlan mód szórakoztató a prózája. E tekintetben az újraolvasás valóban tanulságos volt – mocsárnak és teljesítménytúrának nyoma sincs, csak úgy száguldottam át Fredé történetén, ami ezúttal, minden borzalma ellenére éppoly szórakoztatónak és olvasmányosnak bizonyult, mint társai. Újrafordításról tudtommal nincs szó, tehát igen, azt kell mondjam, ennyit számít az a plusz tíz év és az a néhány száz plusz olvasmány.

De vajon ugyanazt jelentette-e nekem most Fredé meséje? Visszaolvasva a posztom, egy dolog tűnik fel újra meg újra: kényszer. Bizonyos szempontból Fredét és társait persze valóban belekényszerítették a vörös csuhába – de! És ez itt egy elég nagy DE! Mind dönthettek volna másképp. Választhatták volna a biztos halált, lehettek volna háztartási alkalmazottak egy ideig, vagy akár kurvák az erre szakosodott intézményben – mindenki által megvetve, de tán egy fokkal szabadabban. Szolgálólánynak lenni undorító, mocskos, megalázó, identitást lebontó szerep – mégis: jó páran választják ezt a szerepet. Gyávaságból? Pillanatnyi biztonságérzetért? A jövőbe vetett hitért? Az előnyért, ami egy sikeres szülés után kijár? Ki tudhatja…

Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle önmaga – ami köszönő viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől, anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.

Persze Fredé meséje csak mese – utólag elmesélt, megbízhatatlan történet. Atwood különösen vonzódik a megbízhatatlan narrátorokhoz – ahogy Grace Marks, az Alias Grace hírhedett gyilkosnője, vagy Iris Chase, A vak bérgyilkos idős narrátor-írónője, vagy a Guvatkáknak teremtéstörténetet mesélő Hóember, úgy Fredé is mesél, ahogy kedve tartja. Hisz nincs történet, nincs abszolút igazság, nincsenek kordokumentumok – csak a személyes emlékezet van. Ami csalfa, részrehajló, szépítő és vádaskodó. Értelmet pedig legtöbbször csak utólag nyer…

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak” – írja Atwood az Alias Grace-ben. Véletlennél sokkal többnek tekintem, hogy a nemrégiben itt vesézett Apáim története című dokumentumfilm mottójául épp ezt az idézete választotta a rendező Sarah Polley – így érnek össze kulturális élmények. Nyilván az sem véletlen, hogy most épp Fredé identitáskeresése, önigazolása, az általunk választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek (és a kettő közötti különbség) rétege érint meg A Szolgálólány meséjéből – no meg az, hogyan meséljük történeteinket a körülöttünk élőknek és hogyan mesélnénk az utánunk következőknek. Egyáltalán, miféle hit kell ahhoz, hogy úgy gondoljuk, lesznek még utánunk következők, akiknek érdemes mesélni?

Az év egyik legtanulságosabb olvasmányélménye lett ez a mostani újraolvasás – nem is annyira Atwoodot és A Szolgálólány meséjét, hanem saját magamat illetően. Ritka, hogy ennyire jól rímel egy olvasás arra, ami a mindennapokban foglalkoztat, és még ritkább, hogy két ennyire különböző életszakaszban sikerül így elkapnia (az meg pláne ritka, hogy ennyire szorosan követik egymást azok az élmények, amik ily módon rezonálnak bennem). Kíváncsi vagyok, újabb tíz év múlva mit váltana ki, mire világítana rá – ha jelenkori világunk létezik még akkor, s lesznek benne könyvek, elolvasom; s ha lesz még internet, és rajta nekem blogom, megírom. Most pedig jöjjön a sorozat – bár még mindig tartok kissé az élménytől, az Atwood által írt folytatás előtt mindenképpen meg akarom nézni, milyen irányba vitték el a történetet a filmesek: már csak azért is, hogy összevethessem az írónő által megálmodott utótörténettel és lássam, Atwood mennyiben reflektál és mennyiben mutat fricskát a másik médiumnak. Nagyjából biztos vagyok benne, hogy roppant érdekes popkulturális jelenséggel állunk szemben – már csak a két különböző folytatás befogadása és a „melyik az igazi” kérdésköre miatt is. De erre visszatérünk még, hamarosan…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Mohácsi Enikő