2020. április 13., hétfő

Az új pápa - sorozat


Nincs most aktuálisabb gondolatom húsvét idejére, mint hogy nyilvánosan (és nyilván enyhén szentségtörő módon) elmélkedjek erről a sorozatról. Úgyhogy most profán vigília jön - mert e nélkül igen nehezen érthető mit akart ez a koboldtermészetű hívő, Paolo Sorrentino ezzel a folytatással. Az ifjú pápa számomra szembenézés volt a kegyetlen követeléssel: mit kezdhet, mit kezdene az egyház szellemi és világi hatalmával az, aki ezt az egész hitrendszert megalapozta. Számomra Lenny Bellardo XIII. Pius pápaként egyszerre volt maga a megváltó, és a másik megígért véglet, az Antikrisztus ebben a nyavalyatörős szerepben - s kómába esése maga a hónapokra nyújtott három nap, amit a mindenkiért meghozott áldozat után az elgörgethető szikla mögött, gyolcsba tekerve tölt. A Mester és Margarita kapcsán eljátszottam azzal, hogy ez tényleg az ördög ideje. Amikor a megváltó akarat halott, még nem jött el a feltámadás, és kárhozottak szabadságra mennek az ítéletből...

S lám, meg is kapjuk a Sátánt, aki ezt a sajátos időt az árnyak közül uralja - konkrétan felröhögtem, amikor kiderült, hogy zsidó, és amellett, hogy a Szentszék nagykövete, az amerikai titkosszolgálatnak dolgozik. Megkapjuk a keresztről levétel utáni zavarodottságot, politikai játszmák végén pápává választott (egyik) "Péterrel": megkapjuk Viglietti bíborost, aki II. Ferenc néven lesz pápa - aki a szerencsétlenségére ferences, és persze hogy elragadja a hatalom. Számára ez a legnagyobb kísértés; abban a pillanatban bukik el, amikor könnyen mozgatható báb lényéből (valójában az alázatból) a szentlélek papírlopó galambja elragadja a bizonytalanságát; háromszor árulja el az Urát (a legszebb, amikor a Szentszék egykori gyóntatójaként a gyónási titok felbontásával fenyegetőzik), s szinte lényegtelen, az üzleti és politikai körök intéztetik-e el, vagy tényleg az a kómából moccanó kisujj. Látjátok feleim szemetekkel, így nem lehet pápává az, aki a legfontosabb pásztori dilemmát nem érti: azonos rangon szeresd az Urat és a rád bízott nyáj minden egyes elbitangolt bárányát. II. Ferenc hatalmában kizárólag az ég felé fordul, ami a pozíciójában a nyája elhagyásával egyenértékű.

És megkapjuk a zavarodott Pált, aki a maga damaszkuszi útjának végén követhető Úr nélkül marad - és mi mást tehetne, előbújik belőle a politikus. Továbbra is az egyik kedvencem Voiello kardinális, az összes személyébe rejtett, olykor igen éles kritikával a páli egyházszervezés gesztusai felé (főleg mivel az egész sorozat tükrében simán lefordítható ez a sajátos cselekménytelenség az ő epikus szarkavarásává azért, hogy a végén ő ülhessen arra a bizonyos trónra). Imádnivaló, a sztrájkoló apácákkal való piti csatározásaitól a pápacsináló gesztusokig, hiszen nyilván ő csalja végül ki elegáns rezignációjából a "középút" pápáját a fényre. Ha nem is az eredeti szándékai mentén, de ő nyitja meg Sir John Brannox távolságtartásából azt az egérutat, amit a karizma-telt előd meghagyott - hogy aztán a választottja mégse legyen senki kreatúrája, sőt, a saját árnyainak rabja sem, III. János Pálként (ez egy utalásokkal iszonyúan telirakott névválasztás - ahogy amúgy mindegyik...).

Az ördög idejében, abban a hónapokig tartó "három napban", ami a húsvét - amíg a karizma pápája kómában fekszik. Amiből a hívei fanatizmusa rángatja ki... Ez annyira jellemző Sorrentino-ra, ez a kérlelhetetlen, illedelmekre és tabukra fittyet hányó pontosság. Gondoljunk a kétféle főcímre - ahogy nem jelenik meg az első oltári variációiban semmiféle pápa; s ahogy uralja (akár az első évad felvezető képeit) eszmélése után abban a tengerparti menetelésben az egész kompozícióját Pius figurája. Ez a figura érzelmeket gerjeszt, s a vallásos érzület legerősebb érzelme maga a fanatizmus. Ami aztán persze, hogy erőszakos - ez a legfontosabb jellemzője, hogy türelmetlen akármilyen tévelygéssel (magának vindikálva a jogot, hogy kijelentse: mi számít annak). A fő történetre, erre a húsvét-parabolára számomra ez a legfontosabb mellékes többlet, ami rárakódik - még ha minden mesteri fordulata ellenére enyhén tanmesei módon van is elénk pakolva. Látjátok feleim, ez a fanatizmus. Elsősorban a sajátjait öli-gyilkolja; elsősorban a csodát, s a türelmet bármilyen hitbéli alternatíva iránt. Nekem ez a legfontosabb mellékes üzenet, amit ez a pofátlanul hívő olasz a sorozatába göngyölt - a kanyarban sincs hozzá a pápák zsarolhatósága, a gazdasági szereplők érdekvezéreltsége, a korrupció, a nyomokban itt-ott tovább vitt fontos elemek az első évadból, mint az abúzus, a papi nőtlenség tabuja, vagy a szodómia.

Pius karizmája nem hagy túl sok játékteret az utódnak - színészi értelemben sem. Sokan túlzásokig elnyújtott bevezetésnek érzékelték szinte az egész sorozatot, amíg meg nem jelenhet benne megint ez a nagyságrendekkel nagyobb formátum, ez a messianisztikus mozgató. Szerintem ez ordas nagy tévedés, a kifejtői kummát nem értenek a fentebb leírtakból, sem a végén nekünk, nézőknek átadott ajándékból. Sir Brannox figurájában John Malkovich képes élővé tenni egy nagyon nehezen megmutatható drámát. Magamban én tükör-szerepnek hívom. Hiszen nincs saját-léte - minden momentumában a halott ikertestvére életét éli. Felbonthatatlan lelkiismeret-furdalásban a miatta halott életét - hiszen helyette lesz pápa is. Ez egy teljesen más jelenlét, a legfontosabb tulajdonsága, hogy a karizma ellopott visszfénye lehet csak jelen benne, csak a tükörben derengő elegáns homály; és ez a veterán bajnok ezt parádésan megoldja. A tükör vallat és vall, de csak ha belenézel - Malkovich pápája csak ott nyílik, amikor háromszor meggyón. Ő a másik "Péter" - aki az árulásait az élete folyamán követte el. A szimbolikus kakasszóig összes bűneit először Guitérreznek gyónja meg, másodszor Sofiának - a harmadik maga az Úr Angyala imádság, amivel magához öleli az egyháza kitaszítottjait, nyilvánosan bevallva: egy közülük. Milyen érdekes... ezzel nyitja meg a szülei szívét is, akik így legalább az egyik fiukat visszakapták végre: Johnt (és nem Johnt Adam szerepében).

A két pápa csak az imádság után, az utolsó találkozásukkor lehet egyenértékű. S az utolsó, drámai véget érő pápai beszédben, amikor XIII. Pius, az egykori Lenny Bellardo belátja: a lemondott III. János Pálé a követésre méltó igazság. Aztán az Úr a mennybe emelkedik - és itt hagyja nekünk a bürokratáit. Hogy ezt a fényes, és fanatizálhatatlan követelést (amit tényleg John Henry Newman fejtett ki a legnagyobb hűséggel) valahogyan gyakorlatba tegyék. Még annak a hallatlanul vicces utolsó jelenetecskének, az ott elhangzott pápai kinyilatkoztatásnak is ad ez a tartalom kis, enyhe, vajszínű árnyalatot: Pius! Az agyamra mész, te kis szaros!

2 megjegyzés :

  1. én csak az első évadot láttam, és nem is igazán tudom eldönteni, tetszett-e vagy nem, ami végülis mellékes, de azt sem, hogy mi is a mondanivalója. kiegyeztem magamban azzal, hogy az egyház karikatúráját láthattam. mindig ott volt a lehetősége, hogy Lennyt komolyan vehessem, és higgyek benne, aztán jött egy képsor, ami borított mindent. érdekes volt egyébként.

    VálaszTörlés
  2. Volt egy karikatúra-rétege, tényleg - nekem az első képektől fogva adta, de ehhez vallásra kattantnak kell lenni nem picit :) mert egy halom utalása, kegyetlen képi gegje alapjában teológiai kérdésekkel játszadozott.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...