Nincs most aktuálisabb gondolatom
húsvét idejére, mint hogy nyilvánosan (és nyilván enyhén szentségtörő módon)
elmélkedjek erről a sorozatról. Úgyhogy most profán vigília jön - mert e nélkül
igen nehezen érthető mit akart ez a koboldtermészetű hívő, Paolo Sorrentino
ezzel a folytatással. Az ifjú pápa
számomra szembenézés volt a kegyetlen követeléssel: mit kezdhet, mit kezdene az
egyház szellemi és világi hatalmával az, aki ezt az egész hitrendszert
megalapozta. Számomra Lenny Bellardo XIII. Pius pápaként egyszerre volt maga a
megváltó, és a másik megígért véglet, az Antikrisztus ebben a nyavalyatörős
szerepben - s kómába esése maga a hónapokra nyújtott három nap, amit a
mindenkiért meghozott áldozat után az elgörgethető szikla mögött, gyolcsba
tekerve tölt. A Mester és Margarita
kapcsán eljátszottam azzal, hogy ez tényleg az ördög ideje. Amikor a megváltó
akarat halott, még nem jött el a feltámadás, és kárhozottak szabadságra mennek
az ítéletből...
S lám, meg is kapjuk a Sátánt,
aki ezt a sajátos időt az árnyak közül uralja - konkrétan felröhögtem, amikor
kiderült, hogy zsidó, és amellett, hogy a Szentszék nagykövete, az amerikai
titkosszolgálatnak dolgozik. Megkapjuk a keresztről levétel utáni
zavarodottságot, politikai játszmák végén pápává választott (egyik) "Péterrel":
megkapjuk Viglietti bíborost, aki II. Ferenc néven lesz pápa - aki a
szerencsétlenségére ferences, és persze hogy elragadja a hatalom. Számára ez a
legnagyobb kísértés; abban a pillanatban bukik el, amikor könnyen mozgatható
báb lényéből (valójában az alázatból) a szentlélek papírlopó galambja elragadja
a bizonytalanságát; háromszor árulja el az Urát (a legszebb, amikor a Szentszék
egykori gyóntatójaként a gyónási titok felbontásával fenyegetőzik), s szinte
lényegtelen, az üzleti és politikai körök intéztetik-e el, vagy tényleg az a
kómából moccanó kisujj. Látjátok feleim szemetekkel, így nem lehet pápává az,
aki a legfontosabb pásztori dilemmát nem érti: azonos rangon szeresd az Urat és
a rád bízott nyáj minden egyes elbitangolt bárányát. II. Ferenc hatalmában
kizárólag az ég felé fordul, ami a pozíciójában a nyája elhagyásával
egyenértékű.
És megkapjuk a zavarodott Pált,
aki a maga damaszkuszi útjának végén követhető Úr nélkül marad - és mi mást
tehetne, előbújik belőle a politikus. Továbbra is az egyik kedvencem Voiello
kardinális, az összes személyébe rejtett, olykor igen éles kritikával a páli
egyházszervezés gesztusai felé (főleg mivel az egész sorozat tükrében simán
lefordítható ez a sajátos cselekménytelenség az ő epikus szarkavarásává azért,
hogy a végén ő ülhessen arra a bizonyos trónra). Imádnivaló, a sztrájkoló
apácákkal való piti csatározásaitól a pápacsináló gesztusokig, hiszen nyilván ő
csalja végül ki elegáns rezignációjából a "középút" pápáját a fényre.
Ha nem is az eredeti szándékai mentén, de ő nyitja meg Sir John Brannox
távolságtartásából azt az egérutat, amit a karizma-telt előd meghagyott - hogy
aztán a választottja mégse legyen senki kreatúrája, sőt, a saját árnyainak
rabja sem, III. János Pálként (ez egy utalásokkal iszonyúan telirakott
névválasztás - ahogy amúgy mindegyik...).
Az ördög idejében, abban a
hónapokig tartó "három napban", ami a húsvét - amíg a karizma pápája
kómában fekszik. Amiből a hívei fanatizmusa rángatja ki... Ez annyira jellemző
Sorrentino-ra, ez a kérlelhetetlen, illedelmekre és tabukra fittyet hányó
pontosság. Gondoljunk a kétféle főcímre - ahogy nem jelenik meg az első oltári
variációiban semmiféle pápa; s ahogy uralja (akár az első évad felvezető
képeit) eszmélése után abban a tengerparti menetelésben az egész kompozícióját
Pius figurája. Ez a figura érzelmeket gerjeszt, s a vallásos érzület legerősebb
érzelme maga a fanatizmus. Ami aztán persze, hogy erőszakos - ez a legfontosabb
jellemzője, hogy türelmetlen akármilyen tévelygéssel (magának vindikálva a
jogot, hogy kijelentse: mi számít annak). A fő történetre, erre a húsvét-parabolára
számomra ez a legfontosabb mellékes többlet, ami rárakódik - még ha minden
mesteri fordulata ellenére enyhén tanmesei módon van is elénk pakolva. Látjátok
feleim, ez a fanatizmus. Elsősorban a sajátjait öli-gyilkolja; elsősorban a
csodát, s a türelmet bármilyen hitbéli alternatíva iránt. Nekem ez a
legfontosabb mellékes üzenet, amit ez a pofátlanul hívő olasz a sorozatába
göngyölt - a kanyarban sincs hozzá a pápák zsarolhatósága, a gazdasági
szereplők érdekvezéreltsége, a korrupció, a nyomokban itt-ott tovább vitt
fontos elemek az első évadból, mint az abúzus, a papi nőtlenség tabuja, vagy a
szodómia.
Pius karizmája nem hagy túl sok
játékteret az utódnak - színészi értelemben sem. Sokan túlzásokig elnyújtott
bevezetésnek érzékelték szinte az egész sorozatot, amíg meg nem jelenhet benne
megint ez a nagyságrendekkel nagyobb formátum, ez a messianisztikus mozgató.
Szerintem ez ordas nagy tévedés, a kifejtői kummát nem értenek a fentebb
leírtakból, sem a végén nekünk, nézőknek átadott ajándékból. Sir Brannox
figurájában John Malkovich képes élővé tenni egy nagyon nehezen megmutatható
drámát. Magamban én tükör-szerepnek hívom. Hiszen nincs saját-léte - minden
momentumában a halott ikertestvére életét éli. Felbonthatatlan
lelkiismeret-furdalásban a miatta halott életét - hiszen helyette lesz pápa is.
Ez egy teljesen más jelenlét, a legfontosabb tulajdonsága, hogy a karizma
ellopott visszfénye lehet csak jelen
benne, csak a tükörben derengő elegáns homály; és ez a veterán bajnok ezt
parádésan megoldja. A tükör vallat és vall, de csak ha belenézel - Malkovich
pápája csak ott nyílik, amikor háromszor meggyón. Ő a másik "Péter" -
aki az árulásait az élete folyamán követte el. A szimbolikus kakasszóig összes
bűneit először Guitérreznek gyónja meg, másodszor Sofiának - a harmadik maga az
Úr Angyala imádság, amivel magához
öleli az egyháza kitaszítottjait, nyilvánosan bevallva: egy közülük. Milyen
érdekes... ezzel nyitja meg a szülei szívét is, akik így legalább az egyik
fiukat visszakapták végre: Johnt (és nem Johnt Adam szerepében).
A két pápa csak az imádság után,
az utolsó találkozásukkor lehet egyenértékű. S az utolsó, drámai véget érő pápai
beszédben, amikor XIII. Pius, az egykori Lenny Bellardo belátja: a lemondott III.
János Pálé a követésre méltó igazság. Aztán az Úr a mennybe emelkedik - és itt
hagyja nekünk a bürokratáit. Hogy ezt a fényes, és fanatizálhatatlan követelést
(amit tényleg John Henry Newman fejtett ki a legnagyobb hűséggel) valahogyan
gyakorlatba tegyék. Még annak a hallatlanul vicces utolsó jelenetecskének, az
ott elhangzott pápai kinyilatkoztatásnak is ad ez a tartalom kis, enyhe,
vajszínű árnyalatot: Pius! Az agyamra
mész, te kis szaros!
én csak az első évadot láttam, és nem is igazán tudom eldönteni, tetszett-e vagy nem, ami végülis mellékes, de azt sem, hogy mi is a mondanivalója. kiegyeztem magamban azzal, hogy az egyház karikatúráját láthattam. mindig ott volt a lehetősége, hogy Lennyt komolyan vehessem, és higgyek benne, aztán jött egy képsor, ami borított mindent. érdekes volt egyébként.
VálaszTörlésVolt egy karikatúra-rétege, tényleg - nekem az első képektől fogva adta, de ehhez vallásra kattantnak kell lenni nem picit :) mert egy halom utalása, kegyetlen képi gegje alapjában teológiai kérdésekkel játszadozott.
VálaszTörlés