Tanulságos dolog volt az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből után kitárulkozóbb versi terekben
létezni - a Térzene kertjében megélni másfélszer négy évszakot; mert
számomra ez a kötet állt a legközelebb a szemlélethez, amelynek (mondjuk így)
van "telihold- vagy szélcsend-lelkiállapota". Tanulságos volt kifelé
nézni - a felszámolhatatlan tudomásul vételéből, de a megélhetőbe való
kapaszkodás helyett a beleolvadás vágyával-ígéretével. Érdekelt, milyen
látványi többlettel kínál mindehhez a Félig
szelídített istenek - érdekelt, kiderül-e, milyen istenek és miért félig...
Végülis: igen. A nyitófejezetben,
a Lelkiismereti tüsszentéseim
ál-haikuiban a kert befogadói pozícióból kitáruló látványát felülszínezi a kert
egyensúlyát fenntartó, a növényi özönlésbe a maga önkényével beavatkozó emberi
kéznyomok feltárulása. Ezek a tizenhét szótagos érintődések a látványba vonják
magát a kertészt:
Rügyező ágat
dobtam a tűzbe - a szél
hamut szór fejemre.
Így látszunk, a beavatkozás
különböző gesztusaiban - abban a sajátos félisteni pozícióban, amely tájat:
szántót, telepített erdőt, legelőt és kertet teremt. Ez az első: a magunk
megistenülésének tisztán felmért kudarca nyitja bennünk az ajtót bármilyen
egyéb isten-tapasztalatra. Hizen Zoli értelemszerűen lép tovább az Ember fia és a Bűnrészegség fejezetében a keresztre feszített isten árnyékába,
miközben nem felejti, nem ejti el a megtett út tanulságait sem:
A fa zavaráról
is szólni kéne, melyhez
odaszögelték a testet.
a látószöge nem változik, hanem
szükség által feszítve tágul. A bűntudat addig tart, amíg fel nem tárul a
végtelen szégyen - s vele az önmegvalósítás- és egyensúly-kísérletek szépséges
nyomorúsága. Amelyek persze mégis annyi lépésünk indikálói egyfajta megélhető teljesség eszméletünk és vágyaink vetítette, rajzolta magasába, az emberi
emberfelettibe. Helyre, tétre, létra
- a Weöres által bennünk támaszkodó egyetlen igazság ( Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az
ég, benned a létra) viszonyrendszerét a cikluscím ironikusan a lóverseny szöveg-közegébe helyezi.
Hiszen bármennyire is tagadnánk, hajlamunk van ebbe is, az érésbe is
belekomponálni a vetélkedést - miközben hogyne látnánk, a célszalag szakadása
után elveszik minden vonatkozási pont:
Legfelső fokán
is ugyanúgy csak létra,
hiába hágsz rá.
Mint ahogyan bármilyen
megteremthető egyensúlyunk is a folyamatos elborulás állapotában tartható csak
fenn - az egyensúly a maga teljesében az időtlen tulajdonsága, s olykor a
fókuszt idők teléséből kihelyezők akarata a legnagyobb akadálya a megélésének. A Kannamosófű és társai alátekintésében egy sokkal ösztönösebb út
lehetőségét veszi észre:
Fénylő, színarany
gyantát csorgat levéből
alkimista fám.
S persze, hogy ez az
akaratlanságig gyönyörűen ösztönös jelenlét kételyt ébreszt, s űrt teremt a
kérdezőben. A Kétségek koktélban megzavarodása
- ahol a magunkra fordított tükrök árulásában (hiszen a világ, lám, magától jobban
csinálja) jobbára csak kérdésekre, mozdulatokra vetett kötőfékre telik, hiszen
Mint föld testére -
sebet ütnek rád. Csak így
fogadsz be magot.
Félig szelídített isteneink
kutatásába így vonódik a kelet, a mítosz, a sámáni is - a tethetetlenségig
feszítő dilemmák és a nem-cselekvés csábítása; avagy az ösztönös cselekvés
tudomásul vétele. Mintha megistenülésünk gyermeteg tévutait néztük volna itt
végig, azt a sikertelenséget, amit csak a pontosan kellő alázat, a Szelíd erővonalak tudomásul vétele old
fel (hiszen nem mi vagyunk a mesélők, hiszen benne lélegzünk a mesében):
A nyíló virág
is szippant feléd - össze-
lélegezhettek.
Az első kötet zaklatott
szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után talán ez a harmadik a
leginkább tudatos, ahol valóban bejárható úttá görbül a szemünk előtt a
teljesség-vágy. Én következetesen trilógiaként gondolok e könyvekre - holott
Zoli a minap lezajlott hármas könyvbemutatóján utalt rá: további
haiku-köteteken dolgozik. Kíváncsi vagyok. Valóban egy kompozíció három tételének látom ezt a három könyvet - az
egymásra utalások játékaival: ahol az első kötet hangsúlyos helyén elhelyezett
haikuból a másodikban egész ciklus bomlik - s a ciklus által felvetett
kérdésekre a harmadik kötetben mottó gyanánt elhelyezett vers ad választ.
Kíváncsi vagyok, fűződik-e tovább az egymásba fonódó kötetek szőttese, avagy új utakat keres az alkotó, akinek az
utóbbi évek számomra legszebb, olykor klasszikus mesterek munkáihoz odamérhető
érzékenységgel formált (a szememben egyáltalán nem ál-) haikuit köszönhetjük.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése