Nosztalgia. De nagyon orosz módon
- mi honvágynak hívnánk. A hazatérés vágya, ami azonnal két világot feltételez:
a helyet, ahol vagy, és az otthonod, ahova visszatérnél. A helyet, ahol folyton
a másikra gondolsz. Ami ettől sem lehet a számodra valóságossá (vagy ami
ugyanez: nem érezheted magad benne teljesnek), hiszen folyamatosan a másikban
lennél helyette. Ott lennél, ahol nem lehetsz: hiszen kivetett magából. Nem a
tőle való távolság a lényeg - a puszta tény, hiszen érzed: nem ott vagy. És ez
a nosztalgia nem valamiféle múlt hiába a jelenbe idézése - hacsak nem
paradicsomi értelemben. A világ idegen hely, nem lehetünk maradéktalanul otthon
benne, hiszen pusztul tőlünk. Pusztítjuk mindazzal, amit beleépítenénk - szinte
csak a beleépítettjeink pusztulása lakik otthon a tőlünk pusztuló világban.
Pusztulás a pusztulásban. Ez a honvágy egy rétegében egy helyé, amit ott
kellett hagynod, ahol ott hagytál feleséget, fiút, anyát - ahová már hiába
térnél vissza, nem volna ugyanaz, hiszen már te sem vagy ugyanaz. És ez a
honvágy a helyé, amit betölthetnél a világban, úgy, hogy valahol otthon érzed
magad benne.
Gorcsakov, az író Olaszországban
utazgat, Eugenia, a tolmácslány kíséretében, egy százévekkel ezelőtt ide
emigrált orosz zeneszerző nyomát kutatva, mert meg akarja írni az életét.
Szosznovszkij, az egykori emigráns végül hazatért, hogy elpusztuljon, hogy
elpusztítsa az "otthon", ami elől eredetileg menekült. Gorcsakov
megírná a történetét. Az embernek, akivel rokon mód érez. Hiszen ő is
hazamenne. Haza ebből a rég komponált, romos olasz tájból; a freskók elől, amik
a most emberének ugyanúgy nem mondanak eleget: ugyanazok a vágyak és önzések
takarják el a hívek elől a lényegük, mint amikor a falra mázolták őket.
Gorcsakov nem korrumpálódna. Érzi a lehetőségét, hogyan hasonulhatna ebbe a
régit wellnessre használó újba, csak ki kellene nyújtania a karját Eugeniáért.
Érzi a pusztulás teljesét - előérzet-szerűen, ahogy megérintő élmény, ahogy a
medence partján találkozás által megismert, hozzá hasonlóan paradicsomi értelemben
nosztalgikus zárvány, falu bolondja Domenico érzi. Aki hét évre elzárkózott a
családjával a világ elől, hogy megmentse őket ettől a mindenki más által nagy
élvezettel megélt folytonos pusztulástól. Pedig nem lehet így, csak a kivételt
megmenteni. Vagy mindenkit, vagy senkit.
Sokan leírták már, hogy ez
Tarkovszkij (talán, leginkább - enyhítő jelzőket keresgélek...)
lélektükör-filmje (és nem a mindenkinek foncsorozott Tükör). Hogy valójában a maga nosztalgiáját fogalmazta ebbe az
emigráns-létfilmbe, amit olasz-orosz koprodukcióban gyártottak, hosszas (és
megalázó) egyeztetések után. A legszemélyesebb film, aminek nem kevés zökkenővel
lezajló felvétele után maga is ezt az emigráns létet választotta - a
nosztalgiát. És az áldozatot. Ezt is sokan és sokszor megfogalmazták (maga
Tarkovszkij is éreztette: így sejti): a film elkészültével a művészetbe
göngyölt élet szolgaian követte a műbe formált létet. Az emigrációban
megfogalmazott nosztalgia nem volt levethető a megfogalmazással. A szerző
utolsó előtti filmje, a Nosztalgia
valójában az életút (a filmkészítő életútjának) szummájává lett - az új
kezdetnek remélt Áldozathozatal
lobogó lánggal égő múltja pedig egy felperzselt alkotói erő halotti máglyája:
az utolsó film szinte epilógus, utószó az életműhöz (a legszebben Kovács András
Bálint és Szilágyi Ákos egykor a Filmvilágban megjelent esszéjében olvashatsz erről...).
Végigfutott rajtam, micsoda
lelkierő kellett ehhez - a helyzet (nincs hova hazatérned onnan, ahol nem vagy
otthon) ilyen mélységig való feltárása után mégis a távolmaradást választani.
Az elidegenedést saját magadtól, az alkotói nyelvtől, ami a tiéd. A Nosztalgia egyik megérintő jellege ez a
nyelvbéli korlátozottság - s hogy valójában ezzel együtt kell tudni élni:
hiszen a nyelvet amin beszélsz, az angyalok nyelvét "otthon" sem
tekintették se legitimnek, se érthetőnek. Hogy kizárólag azzal lehetsz egy
hullámhosszon, azzal értetheted meg magad, aki ebben a nyelvtelenségben is
képes az érintődő lélek szintjén osztozni veled. A filmen ez Gorcsakov
választása is. Eugenia, a tolmácslány nem ezt akarná (miközben persze ezt
deklarálná), a test szavaival akar (valójában csak a test szavaival tudna?)
beszélgetni. Kitörése a csalódottságé - amikor jelenetet rendez. Hogy nem kapja
meg az esélyt a maga otthon-teremtő eszközeinek használatához. Csakhogy ezt nem
adhatná meg a férfinak. Hiszen neki van (valójában távolságtól függetlenül
egymásra hangolt) ölbéli otthona: a felesége. És ebben az értelemben képtelen
volna költözni, hiába érzi a kísértést.
Milyen érdekes: pont a
tolmácslány hiánya, a sértett elviharzása teremtheti azt a rendezetlenséget,
ami nélkül Gorcsakovot nem szólíthatná meg Domenico. A falu bolondja. Aki hiszi
a megválthatóságunkat. Itt jegyezném meg: Tarkovszkij egész életműve erre
mutat, hogy hiszi a megválthatóságunkat. Pedig elképesztően korán meglátta az
akkor még csak csíráiból bomló fogyasztói társadalom világpusztító hangyalét-jellegét,
a tárgykultusz elhatalmasodása közben megszülető konzumot, a műanyagot, ami
eltömi, elmérgezi a vizeinket; a földmélyből kihantolt elfullasztó mérget a
levegőben és a földben - mindazt, amit Domenico a világba kiabál, mielőtt
(közöny medencéjébe hiába kiabáló gyertyafény?) felgyújtja magát. Hiszi a
megválthatóságunkat az egyén hitelesen megélt hontalansága árán - a medencébe
cipelt gyertya fénye árán, legyen az egy részeg éjszaka elárasztott
kolostorában elhamvasztott verseskötet (amikor meglátogat az angyal, hiszen az
életében egyszer mindenkinek megjelenik), avagy hiába megejtett, halálos
botorkálás a kiürített, víztelen hiányban, egy medence szemetes fenekén, fénnyel
a kezedben.
Mindenki döntse el maga, ér-e
valamit egy bolondnak tett ígéret így félresikerült teljesítés-kísérlete.
Hazatérés helyett végül a hazatéréssel - amit megérez mind, aki szeret: el is
jönnek várakozni a partra, az ismerős partra az ismeretlen romos
katedrálisában. Mindenki döntse el maga, valóban úgy lehet-e otthon ebben a világban,
ha egy picit azért folyamatosan hazudik magának. A Nosztalgia úgy ér véget, hogy hogy hősei léte okafogyottá válik. Néha érzem úgy, Andrej
Tarkovszkij gyertyaláng-léte is így ért véget - elmondta, amit szeretett volna
és okafogyottá vált a közöttünk-léte. Remélem várta valamiféle haza ott, ahova
érkezett.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése