2019. április 18., csütörtök

Andrej Tarkovszkij: Nosztalgia - film


Nosztalgia. De nagyon orosz módon - mi honvágynak hívnánk. A hazatérés vágya, ami azonnal két világot feltételez: a helyet, ahol vagy, és az otthonod, ahova visszatérnél. A helyet, ahol folyton a másikra gondolsz. Ami ettől sem lehet a számodra valóságossá (vagy ami ugyanez: nem érezheted magad benne teljesnek), hiszen folyamatosan a másikban lennél helyette. Ott lennél, ahol nem lehetsz: hiszen kivetett magából. Nem a tőle való távolság a lényeg - a puszta tény, hiszen érzed: nem ott vagy. És ez a nosztalgia nem valamiféle múlt hiába a jelenbe idézése - hacsak nem paradicsomi értelemben. A világ idegen hely, nem lehetünk maradéktalanul otthon benne, hiszen pusztul tőlünk. Pusztítjuk mindazzal, amit beleépítenénk - szinte csak a beleépítettjeink pusztulása lakik otthon a tőlünk pusztuló világban. Pusztulás a pusztulásban. Ez a honvágy egy rétegében egy helyé, amit ott kellett hagynod, ahol ott hagytál feleséget, fiút, anyát - ahová már hiába térnél vissza, nem volna ugyanaz, hiszen már te sem vagy ugyanaz. És ez a honvágy a helyé, amit betölthetnél a világban, úgy, hogy valahol otthon érzed magad benne.

Gorcsakov, az író Olaszországban utazgat, Eugenia, a tolmácslány kíséretében, egy százévekkel ezelőtt ide emigrált orosz zeneszerző nyomát kutatva, mert meg akarja írni az életét. Szosznovszkij, az egykori emigráns végül hazatért, hogy elpusztuljon, hogy elpusztítsa az "otthon", ami elől eredetileg menekült. Gorcsakov megírná a történetét. Az embernek, akivel rokon mód érez. Hiszen ő is hazamenne. Haza ebből a rég komponált, romos olasz tájból; a freskók elől, amik a most emberének ugyanúgy nem mondanak eleget: ugyanazok a vágyak és önzések takarják el a hívek elől a lényegük, mint amikor a falra mázolták őket. Gorcsakov nem korrumpálódna. Érzi a lehetőségét, hogyan hasonulhatna ebbe a régit wellnessre használó újba, csak ki kellene nyújtania a karját Eugeniáért. Érzi a pusztulás teljesét - előérzet-szerűen, ahogy megérintő élmény, ahogy a medence partján találkozás által megismert, hozzá hasonlóan paradicsomi értelemben nosztalgikus zárvány, falu bolondja Domenico érzi. Aki hét évre elzárkózott a családjával a világ elől, hogy megmentse őket ettől a mindenki más által nagy élvezettel megélt folytonos pusztulástól. Pedig nem lehet így, csak a kivételt megmenteni. Vagy mindenkit, vagy senkit.

Sokan leírták már, hogy ez Tarkovszkij (talán, leginkább - enyhítő jelzőket keresgélek...) lélektükör-filmje (és nem a mindenkinek foncsorozott Tükör). Hogy valójában a maga nosztalgiáját fogalmazta ebbe az emigráns-létfilmbe, amit olasz-orosz koprodukcióban gyártottak, hosszas (és megalázó) egyeztetések után. A legszemélyesebb film, aminek nem kevés zökkenővel lezajló felvétele után maga is ezt az emigráns létet választotta - a nosztalgiát. És az áldozatot. Ezt is sokan és sokszor megfogalmazták (maga Tarkovszkij is éreztette: így sejti): a film elkészültével a művészetbe göngyölt élet szolgaian követte a műbe formált létet. Az emigrációban megfogalmazott nosztalgia nem volt levethető a megfogalmazással. A szerző utolsó előtti filmje, a Nosztalgia valójában az életút (a filmkészítő életútjának) szummájává lett - az új kezdetnek remélt Áldozathozatal lobogó lánggal égő múltja pedig egy felperzselt alkotói erő halotti máglyája: az utolsó film szinte epilógus, utószó az életműhöz (a legszebben Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos egykor a Filmvilágban megjelent esszéjében olvashatsz erről...).

Végigfutott rajtam, micsoda lelkierő kellett ehhez - a helyzet (nincs hova hazatérned onnan, ahol nem vagy otthon) ilyen mélységig való feltárása után mégis a távolmaradást választani. Az elidegenedést saját magadtól, az alkotói nyelvtől, ami a tiéd. A Nosztalgia egyik megérintő jellege ez a nyelvbéli korlátozottság - s hogy valójában ezzel együtt kell tudni élni: hiszen a nyelvet amin beszélsz, az angyalok nyelvét "otthon" sem tekintették se legitimnek, se érthetőnek. Hogy kizárólag azzal lehetsz egy hullámhosszon, azzal értetheted meg magad, aki ebben a nyelvtelenségben is képes az érintődő lélek szintjén osztozni veled. A filmen ez Gorcsakov választása is. Eugenia, a tolmácslány nem ezt akarná (miközben persze ezt deklarálná), a test szavaival akar (valójában csak a test szavaival tudna?) beszélgetni. Kitörése a csalódottságé - amikor jelenetet rendez. Hogy nem kapja meg az esélyt a maga otthon-teremtő eszközeinek használatához. Csakhogy ezt nem adhatná meg a férfinak. Hiszen neki van (valójában távolságtól függetlenül egymásra hangolt) ölbéli otthona: a felesége. És ebben az értelemben képtelen volna költözni, hiába érzi a kísértést.

Milyen érdekes: pont a tolmácslány hiánya, a sértett elviharzása teremtheti azt a rendezetlenséget, ami nélkül Gorcsakovot nem szólíthatná meg Domenico. A falu bolondja. Aki hiszi a megválthatóságunkat. Itt jegyezném meg: Tarkovszkij egész életműve erre mutat, hogy hiszi a megválthatóságunkat. Pedig elképesztően korán meglátta az akkor még csak csíráiból bomló fogyasztói társadalom világpusztító hangyalét-jellegét, a tárgykultusz elhatalmasodása közben megszülető konzumot, a műanyagot, ami eltömi, elmérgezi a vizeinket; a földmélyből kihantolt elfullasztó mérget a levegőben és a földben - mindazt, amit Domenico a világba kiabál, mielőtt (közöny medencéjébe hiába kiabáló gyertyafény?) felgyújtja magát. Hiszi a megválthatóságunkat az egyén hitelesen megélt hontalansága árán - a medencébe cipelt gyertya fénye árán, legyen az egy részeg éjszaka elárasztott kolostorában elhamvasztott verseskötet (amikor meglátogat az angyal, hiszen az életében egyszer mindenkinek megjelenik), avagy hiába megejtett, halálos botorkálás a kiürített, víztelen hiányban, egy medence szemetes fenekén, fénnyel a kezedben.

Mindenki döntse el maga, ér-e valamit egy bolondnak tett ígéret így félresikerült teljesítés-kísérlete. Hazatérés helyett végül a hazatéréssel - amit megérez mind, aki szeret: el is jönnek várakozni a partra, az ismerős partra az ismeretlen romos katedrálisában. Mindenki döntse el maga, valóban úgy lehet-e otthon ebben a világban, ha egy picit azért folyamatosan hazudik magának. A Nosztalgia úgy ér véget, hogy hogy hősei léte okafogyottá válik. Néha érzem úgy, Andrej Tarkovszkij gyertyaláng-léte is így ért véget - elmondta, amit szeretett volna és okafogyottá vált a közöttünk-léte. Remélem várta valamiféle haza ott, ahova érkezett.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...