2014. január 5., vasárnap

Ellentmondásos múltunk: Kiss József László



Régóta kísért, hogy beszéljek ezekről a könyvekről. Azokról a fényes szelek fútta könyvtári polcokról, ahonnan mára ezek jobbára hiányoznak. A dunaújvárosi Munkás Művelődési Központ gyerekkönyvtáráról, amely hatalmas volt: állományára és területére nézve is, fantasztikus könyvtáros-nagynénikkel a felnőtt könyvtár felett, ugyanakkora alapterületen – és hatalmas lehetett: lévén a szocialista kirakatváros (egyik) kultúraszigete. Nem sírom vissza a fényes szeleket. A mesterségesen épült, panelmintára szürke idillt. Akkor jó volt benne gyereknek lenni. Szakmunkás és óvónéni kisfiának. Kisdobosnak és úttörőnek. Nem volt rám vadászidény, és jól éreztem magam a szocializmus egyik könyvekből varázsolt Százholdas Pagonyában. A kijózanodás később jött – szinte egy másik történet. 

Szeretnék beszélni e könyvekről. Hogy ne csak a Százholdas Pagonyról és más megkérdőjelezhetetlen klasszikusokról emlékezzek, vagy olyan csodáinkról, mint Tündér Lala, vagy Mikkamakka. Ne csak a megkérdőjelezhetetlenül megőrzendőről essen szó. Szabó Magda emberi tartása annyira politika-felettivé varázsolja a műveit, Lázár Ervin szelíd ellenzékisége annyira a lélek derűjének látszik, hogy fel sem merül velük kapcsolatban a sorvezetés, a három T jelével karcolt vonalzó a cenzúra kezében – a légkör, amelyben megszülettek. Viszont nem csak ezek a könyvek formáltak. Valahol szeretettel dédelgetem olyan olvasmány-élmények emlékét is, amelyeken nem lehet nem észrevenni ma már a személyes meggyőződés és követendő minták sajátos vegyülékét, amire ma rámondjuk: propaganda. Holott ma is így születik a mű: személyes meggyőződésből és követendő minták sajátos vegyülékéből.

Sőt. Hiszen ha meg akarom mutatni, mit értek személyes és követendő vegyülékén, akkor kapásból egy klasszikus jut az eszembe: Mark Twain Tom Sawyere. Mennyire nem tűnik fel a kor diktálta sztereotípia – meggyőződés és minták sugallta könnyebb út, amikor Indián Joe, a kötetecske hidegvérű gonosztevője elénk rajzolódik! Hiszen valóban, a rezervátumok korai éveinek Amerikájában egy szabadon kószáló indián nemigen járt jóban – legalábbis a közvélekedés szerint nem – s miért kéne számon kérnünk a (különben meglehetősen liberális felfogású) írón, hogy ezúttal a könnyebb utat választotta: a könnyen, pár vonással rajzolható, sztereotip gonosztevőét? Amelyet valójában a kor propagandája teremtett, s ültetett az olvasni tudó ember képzetei közé… Valahol a hatvanas-hetvenes évek ifjúsági regényeit is hasonló mód lepik el a csalások – az értékes gondolatok mellett. A struktúra ugyanez, ha mások is az arányok… mert persze az már jelentős különbség, ha megmondják, mit hogyan (milyen követendő minta alapján) írj át. Volt, aki fogcsikorgatva átírt (bizonyára így volt, hisz tőle tudjuk…). Ez a megmondás is létezett, például ez a tudat színezi át (sok egyéb közt) utólag azokat az éveim.

Most viszont egy olyan íróról mesélnék, akinek szólni se kellett, milyen (reménybeli) valóság és tanulság szükségeltetik – mégis, szeretem; s nem is szánalommal, mint a megtévedt, besúgó-múltján rajtakapott rokont. Az 1922-es születésű Kiss József Lászlónak érdekes ifjúság jutott. A polgári után tanítóképző, majd Szegeden a tanárképző, aztán… 

Parancsolsz egy kézigránátot? 

Ez a könyv beszerezhetetlen! A saját (egykori szerelemből) csaklizott példányom nem adom kölcsön, ne is kérd. Mégsem adják ki, még sokáig… a benne foglalt hősi helytállás, az egyetemi munkaszolgálat az Ojtozi-szorosban, de főleg a Görgey zászlóalj partizánkodása a Börzsönyben a maga árnyalatlan módján tálalva… na, ezt nem vállalja be egyetlen kiadó se. Mai szemmel nézve ez a könyv végtelenül egyoldalú nézete az akkori borzalmas nagy egésznek – azaz hát az volna… ha valójában nem lenne egy erősen Rejtői indíttatású és humorú valóságfikció, ponyvaregény, Marseille és a sivatag helyett Szegeddel és a Börzsönnyel. Nem vicc: ez a könyv a humorában is méltó a mintaadóhoz és az írója elég tehetséges hozzá, hogy végrehajtsa a mestere által is bemutatott (az általam látott egyik legsajátosabb) irodalmi bukfencet. A ponyva bizarr játékait úgy húzza rá a (másképp) bizarr háborús valóságra, hogy sehol nem kandikál ki a valóság csücske. Miközben a benne foglalt kiállást (úgymond a mondanivalót) a szerző mindvégig komolyan veszi.

Segítsd az üldözöttet, és tedd meg, amit megtehetsz a többi érdekében… Óhatatlanul patetikus, mint egyébként az összes Rejtő is. Csak azt látja a valóságból, ami érvényesülni hagyja a saját látószöget – jelzem: akárcsak bármelyik szórakoztatni akaró műfaji regény. Ennek itt az a pechje, hogy a benne foglalt nézetek kerete ma „indexen” van; abban az értelemben, hogy e kerettel viccelni lehet, de hősi pózba állítani – na, azt nem lehet.

De miért vezettem be ifjúsági regényekkel ezt az egészet, ha aztán ponyváról fecsegek? Mert miközben az ifjú (majd értelemszerűen egyre konyább harcsabajszú) földrajztanár 45 után elhelyezkedve több iskolában és nevelőotthonban tanít, majd igazgat is intézményt (a Hegyhát utcai gyermekotthont például, vagy a Zamárdi nevelőotthont), megjelenik két számomra igen kedves ifjúsági regénye. Előbb 1971-ben a 

Jó szelet, kapitány! 

Minden kiránduló-regény, cserkészregény teljesség-igényű kaland-katalógusa. Nyaraltatni szeretnél kisklambókat, vinnéd őket hagyományőrző íjásztáborba, hipszter indiántáborba, terepszínű rambóképzőbe? Itt a recept, mit kell csinálni, hogy ne unatkozzanak… Csalok megint, ha ennyi lenne ez a könyv, nem szeretném ennyire. Egyszerűen zabálni való a nézőpontja. Félkopasz, a mesélő gyerekhangja egy pillanatig se művi. A csibészsége apailag (vagy tanárilag) megtapasztalt csibészségeken nyugszik, felnőtt fejjel is mélyen átélt (és átélhető), pontosra húzott gyereknézőpont ez, ugyanazzal az erősen verbális alapú, szemtelen humorral, ami a háborús ponyva egyik nagy erőssége volt.

Azt nem tudom, hogy egy mai srácnak mennyire lehet elég ennyi kaland (főleg mivel a vér mai általános követelmény-szerű vörösét csak az úttörőnyakkendő képviseli), a mai ingerküszöb alatt maradna-e az izgalmi faktora. Nekem szerencsém volt, az egykori Lékai János Hajózási Szakközépiskola első éveseként szinte pontra átélhettem a táborozó úttörők kalandjait, hajón lakástól a bajai ismerkedésig (megjegyezném: azért nem általános iskolás fokon…) ahogy emlékszem, nemigen untam. Félkopasz és a barátai sem unatkoznak – s a könyvet behajtva az egyetlen idegesítő momentum tényleg az, hogy minden megtörténik velük, ami egy jól szervezett táborban csak megtörténhet, s a végén ettől érzik az egész művinek, csináltnak, propagandisztikusnak. Közben nem érzed, hiszen ilyen remek játékokkal operál a szerző (aki szeretné, lesheti a már említett Rejtői hatást): 

- Lehet majd úszni, pólózni!
- Evezni!
- Horgászni!
Én meg csöndesen hozzátettem:
- Vízbe fulladni!
Erre Tüdő borzalmasan megsértett.
- Félkopasz! Te nem tudsz úszni! – ezt mondta és vigyorgott.
Felháborodtam ennyi szemtelenségen. Az igazságot így a szemébe mondani valakinek, az mégiscsak disznóság! Pláne, ha az a valaki én vagyok! Ocsmány sértés! Lekicsinylően feleltem:
- Tüdő! Te még hátul hordtad a tolldíszedet, amikor én már oda-vissza úsztam a Fedettet pihenés nélkül!
Erélyes és magabiztos fellépésem megtette a hatását. Tovább nem kételkedett az úszni tudásomban senki. Csak én. 

Nekem a legkedvesebb maradt a végére, a nevelőotthoni élményekből formált könyv, a 

Talán Pista 

Ez is didaktikus. Némileg ez is tankönyvi. A pedagógiai cél kilógó lólábával bárki seggbe rúgható. Katalógus ez is, és szelídebbre hangolt, mint a valóság. Csal. De nagyon szeretem. Mert megkísérli elmondani a legfontosabbat: perspektívát kell adni a rászorulónak. És tartást. Választhasson irányt magának, és legyen, ahonnan nézze, merre tovább…

Egy gyerek a háború után nevelőotthonba kerül. Sok hasonszőrű gyerek közé. Amire a legkényesebb: nem akarja, hogy becsapják. A mesélő, a nevelő ezt kísérli. Igazat mond, a maga szempontjából mindenképpen. Ez így szörnyen melodrámaian hangzik, nem? Vagy akár tragikusan is hangozhatna. Gondoljunk a Valahol Európábanra. A könyv nem ilyen. Ezt meséli, csak nem így. A humor hangja ebben a könyvben a legtisztább. Talán mert a mesélő nem játszik szerepet. Talán mert Kiss József László itt tényleg a saját hangján szólal meg. 

- Hat pedagógus sem csinálta volna jobban – állapította meg a szakfelügyelő. – Mi volt ez a Kerep azelőtt?
- Csavargó – vágta rá Gyöngyi néni.
- Hogyhogy?
- Két lábbal – adtam meg a tökéletes felvilágosítást.
A felügyelő ezután már nem is érdeklődött. Úgy érezte, a banda, az osztályfőnök, és a nevelő egy húron pendül…

Lehet, hogy amit a világról gondolt, az nem volt (talán soha nem lehet) úgy. A manipuláció így teszi idézőjelbe az életeket. De a könyvei alapján én egy elhivatott pedagógust látok magam előtt, ha az íróra gondolok. Nem egy ideológia működési mechanizmusának egy megvezetett csavarját. Lehet, hogy a meggyőződéseivel nem értek egyet. De szerintem jó tanár volt, jó ember, és meglehetősen olvasható író. Egyszer talán elég érettek leszünk hozzá, hogy egy jó, árnyalat-gazdag beszélgetés szükségességének előzetes tudomásul vételével mégiscsak a gyerekeink kezébe adjuk a műveit.

http://www.antikvarium.hu/blogverseny-szavazas
Ha tetszett a bejegyzés, szavazz ránk az antikvarium.hu blogversenyén. Katt a képre!

A könyvek előjegyezhetők az antikvarium.hu oldalán:
Parancsolsz egy kézigránátot?
Jó szelet, kapitány!
Talán Pista

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...