Nagy várakozással ültünk be az
Opus Jazz Club sajátosan érdekes terébe - Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint
duója a kezdetektől a szívügyünk. Én ahol és ahányszor csak lehet, hallani
szeretném, mert a duó minden koncertjén kísérletezik, újabb és újabb értelmezésekkel
nyúlva a saját dalokhoz - olykor akkorát távolodva a várakozástól, hogy szinte
feldolgozásnak hat az előadás. Hogyne vártuk volna azzal a szeretetteljes
aggodalommal, ahogy a rajongó szurkol - amit a harmadik lemezről (aminek a
bemutatójára vártunk), előzetesen hallani lehetett, csak fokozta a várakozás
izgalmát: hogy ritmusszekcióval kiegészülve, quartetként lépnek fel, hogy a
csatlakozó zenészek Belgiumból érkeznek. Antoine Pierre-t, a dobost Veronika
brüsszeli tanulmányai folyamán ismerte meg,
Nicolas Thys, a nagybőgős pedig Kris Defoort együttesében lépett fel
együtt vele (amúgy a Defoorttal való közös munka eredményét Timi megrendelte
nekem kintről - hamarosan írunk róla itt... mélyvíz, csak annyit mondanék...).
Áprilisban, a Tavaszi Fesztiválon
már felléptek együtt négyesben (azt sajnos nem hallottuk, sürgős betegeskedni
valóm volt...), s két dalt, a Shapeshiftert és a Tilláromot fel is vették - a ritmusokkal
való jóízű játszadozás igézetében. Szeretem, hogy ennyire tudatosan építkeznek,
Veronika és Bálint, élnek az adott lehetőségekkel... tudatos és bátor döntés
volt, amikor a Lifelover kedvéért ketten maradtak, amikor a két gazdagon
elkötelezett játszótárs egyre több, egyébként szintén izgalmas köteléket
engedett el és bontott fel a duó kiteljesedése okán; ahogy lubickoltak a kettős
által belakható hely kitöltésében a koncerteken, a loopban, az egymásra
játszott sajátban - hogy aztán a Tell Her bemutatásakor megtalálják
ebből is a (szerintem) optimálisat, ami persze megint csak egyfajta alap,
ugródeszka, ahonnan elrugaszkodhat a "mindig picit másképp" élő
előadásban születő csodája.
Szóval nagy várakozással ültünk
be az Opus Jazz Club sajátosan érdekes terébe - van bája, hogy ha nem felülről,
a galériáról akarod nézni, akkor fogyasztanod kell (főleg mert jó a konyha;
olyan jó, hogy ha étteremkritikákat is írnánk, erről a rákos spagettiről, meg
mustáros tarjáról biztosan nagy szeretettel emlékeznénk meg...). Jó volt
észrevenni az állványon az elektromos gitárt. Bálint a megszokott (ám soha nem
szokásosan használt) akusztikus gitárjába is bőven pakolja a dögöt, de nyilván
a quartet jobban telített közegéből ez a vaskosabb hangzás szól ki jobban -
azaz: Jézusom, mi lesz itt...
Hát kérem, varázslat lett! Valami
elképesztően vékony mezsgyén járkálnak, hatalmas biztonsággal, szinte kötéltánc
- mert senki nem a szokványosat lépi a másik által kifeszített zenei kötélen,
és mégse esik le soha egyik játszótárs se. Ez a zene repít. Pierre Antoine a
doboknál azokkal a kis kiszámíthatatlan beleszínezésekkel, a többiekre figyelés
szuperintelligenciájával, Nicolas Thys (egy másik generáció, de azt hiszem, ezt
szívből kikérné magának) a neki szabott hely tökéletes kitöltésével - ahogy a
ritmus két tartója figyeli Bálint és Veronika rezdüléseit, szóval ez a virtuozitás
profizmusa, ami mégsem válik tchnikai bemutatóvá, öncéllá - csak ennyire
természetesen "itt tartanak" a játszók. A dalok Veronika és Bálint
eddigi legjobb zenei invenciói - érzékeny elengedettséggel előadva. Timinek eszébe jutott róla Veronika Márkos Alberttel közös Kassák-lemeze, a formáltság mélységéről és az előadás személyességéről - és van igaza benne, ez is mélyvíz, de gyönyörűen tartják meg benne a figyelmed.
Mert valójában ezt volt a legjobb
látni: mennyire gátlás és görcsök nélküli az este, ez a sajátos lemezbemutató -
hiszen egész nap stúdióztak, sőt, azóta örömmel hírelte Veronika: a felvételek
elkészültek, az utómunkák fázisa jön. Mondta is: a koncert energiáit szeretnék
elvinni magukkal a stúdióba, mert csak az interakcióval együtt teljes az élmény
nekik is. Elhiszem neki - és nagyon megtisztelt ezzel, mint minden nézőt: hogy
a világ elé táruló új albumban részünk van, hallgatóságként egy egész kis
szeletéről mi tehetünk. Például segíthetünk eldönteni a reakcióinkkal, hogy a
rengeteg bennük élő variációból mi rögzüljön. Mi rögzüljön az anyagból, ahol
teljesen magára szabva Veronika bluest énekel, ahol Bálint olyan virgát nyom az
elektromos gitáron, hogy elfelejtettem közben levegőt venni - egy rendkívül
érett, mégis friss alapon, amit a két vérprofi közreműködő tesz mindehhez
hozzá.
Mert valójában azt volt a legjobb
látni, milyen evidensen van a helyén a kedvenc - immár quartetté kiegészült -
duómban a büszkeség és szakmai alázat, hogy mennyire a helyükön vannak a
színpadon. Nagyon várom ezt az anyagot! És nagyon várom, hogy hallhassam majd
újra élőben - miután már a fülembe ültek a dallamok meg a szavak - megint egy
kicsit másképp, de legalább ennyire szabadon. Csípjétek el őket Kapolcson!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése