Orhan Pamuk: Isztambul

„Most azonban nem Isztambul melankóliájáról, hanem a hüzünről, erről a közösség minden tagja által büszkén vállalt, hasonló érzésről szeretnék beszélni. Ami tehát nemcsak az érzést jelenti, de mindazokat a vele összefonódó helyeket és pillanatokat is, amelyek felkeltik ezt az érzést. […] Ha átadjuk magunkat ennek az érzésnek, a városban fölbukkanó képeinek, alakjainak és pillanatainak, ha tapintattal vagyunk iránta, akkor egy pont után bárhonnan is nézünk a városra, a hüzün, mint a napsütéses téli reggeleken a felszálló hűvös pára mögül előtűnő Boszporusz, tisztán és élesen rajzolódik ki a szemünk előtt.”

Pamuk úgy ír a hüzünről, erről a leginkább kollektív melankóliaként definiálható érzésről, mely természeténél fogva nagy adag nosztalgiával, reménytelenséggel és némi önsajnálattal párosul, miközben féltve őrzi sajátos báját és ellene van bárminemű változásnak, ahogy az ember szerelmese szeretve-gyűlölt rossz tulajdonságáról szokott nyilatkozni. Megbocsátóan. Cinkosan. Épp csak dorgálón. Azzal a biztos tudattal, hogy kedvesünk a reggeli szájszag nélkül nem lenne ugyanaz, így hát azzal együtt szeretjük. Könyve valójában szerelmeslevél egy városhoz, egy érzéshez, egy nosztalgiába fúló, az áporodott reggeli derengést a végletekig nyújtó állapothoz. Isztambulhoz.

Érdekes regénykísérlet ez a nem-is-regény: Pamuk memoárba bújtatott várostörténete olvasható visszaemlékezésként és sajátságos kulturális bédekkerként is – jó eséllyel mindenhogy hiányérzetet hagy maga után, cserébe megajándékoz egy különleges élménnyel. Már a mottóul választott idézet - „A táj szépsége a szomorúságában rejlik.” - is jól jelzi: nem egy vidám társasutazásra fizettünk be. Épp ötvenen túl és még a Nobel-díjon innen a leghíresebb kortárs török szerző, aki - bár műveiben erős nyugati mintákat követ - sosem hagyta maga mögött városát, egyértelműen összefonja élettörténetét Isztambuléval: büszkén viselt bélyegként égeti magára a Boszporusz-menti kettősséget, az „egzotikus” és a „nyugati” világ, a múlt és a jövő, a nosztalgia és a fejlődés ütköztetését.

Orhan Pamuk Isztambul Európához tartozó részén született, gazdag, nagypolgári, erősen nyugatiasodott életvitelű családban. Szeretettel mesél nekünk gyermekéveiről a sokgenerációs Pamuk-házban – ám a sorok közt végig ott bujkál a csendes tragédia lehetősége. Mondhatnánk, csak a szokásos: hűtlenkedő apa, olykor eltűnő, depressziós epizódokkal küzdő anya, elherdált családi vagyon, lassú lecsúszás (ami azért mindig viszonylagos: hisz a családi vagyon még mindig elég egy életre), egyre kisebb házakba költözés (mindig eggyel közelebb imádott tengerpartjához). Ez a szépiaszínű romlás azonban nem képes elfedni a folyvást múltba révedő gyermek rajongását: az ötszintes családi ház szobáiban heverő fotók, a nagymama érinthetetlen tükre, melyen keresztül ágyából kíséri figyelemmel a házbeli jövést-menést, a vérre menő verekedések imádott bátyjával, a mindennapos lógások az iskolából mind egy idilli kor megidézői. Egy koré, amelyben a romlás még csak játék, a Boszporusz partján lángoló házak csak látványosságok, a sírkertek leomló sírkövei és a kóbor kutyák csak hozzátesznek a rejtélyes város bájához.

És miközben saját élettörténetéről mesél - a gyermekkort követő középiskolás évekről, majd az építészeti karon töltött időről, festői ambícióiról és a család azokkal szembeni ellenállásáról, első szerelméről és a tőle elválasztó apai szigorról - mesél a városról. A városról, amely megrekedt a Nyugatról szőtt álmok és utópiák, valamint a múlt romjai és a dicsőséges oszmáni életstílus maradványai között. Mesél a város négy szomorú, magányos írójáról, a Resat Ekrem Kocu által írott, gigantikus vállalkozásnak szánt, de újra meg újra hamvába haló Isztambul enciklopédiáról, a Boszporuszon sikló hajók füstjéről, a gyermekként szenvedélyesen lajstromozott hadihajókról, a félelmetes kettősségről, amely ott feszül minden isztambuliban. Mesél a Nyugat majmolásáról és az egykori oszmán hagyományok kivéreztetéséről – amit természetszerűen követett a hagyományok felélesztését célul tűző, nyugatellenes mozgalmak létrejötte; a hamis Isztambul-képről, ami a nyugati olvasókban él a tizenkilencedik századi romantikus kelet-utazók írásai okán (akiknek, mellesleg, maga is nagy rajongója); a száz évvel korábbi Isztambult megörökítő festők iránti odaadásáról. És persze végtelen sétáiról az éjszakai városban, amikor a hüzün, ez a könyörtelen-odaadó, fojtogató, örökre magához láncoló szerető karjaiba fogadta. Amely magányos sétái során, csalódva szerelemben, csalódva festészetben, csalódva a családban, elhatározta: író lesz. A többi meg már történelem…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Nemes Krisztián