2018. július 30., hétfő

Sztálin halála - film


Kicsit mindig félek, amikor az Óperencián túl nyúlnak művészkedő kezekkel az oroszokhoz, hogy milyen sztereotípiaömlésben milyen illúziók mázolnak milyen, csak a nyugat félreértéseire mutató hamis ikonosztázt; kicsit mindig elnéző lelkiállapotba ringatom magam előre - nos, Armando Iannucci csapatának produktuma nem szorult rá erre. Egyáltalán nem csodálom, hogy a Kreml jelenlegi cárjánál és hold-udvari népénél kiverte a biztosítékot - mert az egykori vezér, és udvara tényleg meztelen benne, sőt: megtörténik a legmegalázóbb, amit hatalmas átélhet. Kiröhögheted őket. Keserű röhögés ez, egy mélyfekete komédia fejlövés-pecsételt humora keltette - de röhögés. Azt hiszem erre a filmre tényleg illik: pokoli vicces.

Persze a rendezőnek, és a szerepeikben boldog gátlástalansággal ripacskodó színészeknek az alaphang megteremtése tekintetében nem volt különösebben nehéz dolga - alig csavartak a Fabien Nury-Thiery Robin páros által 2010-ben indított képregénysorozaton (ami amúgy a francia képregény legjobb hagyományait - invenció, csavaros történet, rajzi gazdagság - viszi tovább ihletetten, és számos díj birtokosa). Néhány beállítás egy az egyben visszaköszön a filmből, a forgatókönyv pedig elegánsan adaptál a más médiumra - annak ellenére, hogy az alapjában azért komorabb alapanyagot átitatja a maga gyakran mezítelenül helyzetkomikumon alapuló gegjeivel.

Már a nyitó jelenet. Koncertközvetítés a rádióban, amit a Generalisszimusz is hallgat (miközben amúgy halállistákról tárgyal az NKVD teljhatalmú urával, Berijával). Generalisszimusz visszahívást kér, és az összecsuklásig ideges rádióigazgatót (Paddy Considine) utasítja: az adásról juttassanak neki el egy felvételt. Csakhogy nem készült róla felvétel... Amit eztán látunk, az minden hosszas magyarázat nélkül tökéletesen közli, milyen a világ, ahova a néző csöppent: ahogy a koncertlátógatókat visszaterelik a helyükre, ahogy karmestert szereznek a beájult maestro helyett, ahogy az egész nyavalyás lemez elkészül... miközben az udvar mulat, a vezér ízlése és óhaja szerint; a maga nyers és pucér, altesti kisszerűségében.

Aztán a Generalisszimuszt megüti a guta. És elindul az a mocskosul, undorítóan kacagtató helyezkedés a hatalomért. Ahogy "feláll" a bizottság (lehetőlen nem térdelve a pisába) a magatehetetlen, szőnyegén saját húgyában fekvő test felett, hogy megszavazzák: hívjanak orvost. Ahogy a szemünk előtt feláll a mélyen gátlástalan Berija (Simon Russell Beale), az "evidens örökös" figurája; a "gyönge gerincű", befolyásolható helyettes: Malenkov (Jeffrey Tambor) a különböző pozíciókban terpeszkedő, lakájalkatú "egyhangú többséggel" szavazó bólogatójánosok: Molotov (Michael Palin), Kaganovics (Dermot Crowley), Mikojan (Paul Whitehouse); s persze Nyikita Hruscsov (Steve Buscemi), a "reformer elvtárs", a kicsit lenézett, a másra se jó "temetésszervező".


Kicsit sarkított ez a bohózati alapállás persze, azt már akkor is lehetett tudni, hogy Hruscsov remek viszonyt ápol a hadsereg teljhatalmú urával, vezérkari főnökével, Zsukovval (Jason Isaacs); lehetett sejteni, hogy ez nyomhat a latban - mégis, az elcsúsztatott optika ellenére a bemutatott helyzetek alakulása (amennyire ma tudjuk) csaknem történelem-hű (a WC-jelenetet is beleértve). A kulisszák mögötti teljes helyezkedésre, ocsmány és evidens játszmákra még ma se látunk rá maradéktalanul tisztán, el lehet képzelni, mennyit látott belőle a kortárs... Nem gondoltam, hogy maga jön... mondja a filmben Sztálin lánya, Szvetlana (Andrea Riseborough) Hruscsovnak - ez a film egyik legtalálóbb korfestő mondata, sokan nem gondolták amúgy akkor, hogy ő jön...

Szóval ez a fekete komédia valójában egészen jól elkapott és kellően tiszteletlen történelem-lecke is. Attól tartok persze, hogy ez is túlságosan megengedő. Hogy valójában ez se merte látni-láttatni, igazából mennyire emberbőrt húzó diabolikus szörnyek álltak ott és akkor emberbőrt nyúzni az élre; hogy kevés így megmutatni a csengőfrászt, s például az apját eláruló fiú tekintetét (s a fiúra vetett atyai pillantást a Generalisszimusz halála utáni amnesztiakor); hogy kevés, ahogy a vakhitre látunk a ravatal körül. Mindazonáltal a Putyini kultúrpolitika reakciója felér egy hitelesítő pecséttel - és nagy ajándék, hogy nevethetünk az egykor diktátorain. Higgyétek el, tényleg ez fáj nekik a legjobban.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...