A Fabelman család - Film

Zoli írta nem is olyan rég Damien Chazelle Babylonja kapcsán, hogy olyan érzést keltett benne, mintha egy nagypapa (a filmbéli Manny Torres) mesélné unokáinak, micsoda idők tanúja volt, s micsoda szerelem fűzte egykoron a mozikészítéshez. Nem hagyhatom ki a poént, pláne ha már a posztok ilyen szépen követik egymást: ez itt kérem egy nagypapa valós (vállaltan valós) meséje arról, hogyan szerelmesedett bele a moziba, hogyan talált rá a kamera, s hogyan vált a modern idők egyik legnagyobb filmes mágusává. Egy nagypapa meséje, aki mozinéző unokák millióinak mesél. Nekünk, akik mind az ő meséin nőttünk fel.
 
Ad ez egy ízt a filmnek, amitől hiába próbálnánk, nem tudunk szabadulni. Persze, úgy ül be az ember, hogy na majd én leszek az a szőrösszívű kritikus, aki függetleníti magát a nagypapa ötven éves filmes múltjától és úgy fogom értékelni, mintha nem is tudnám, ki rendezte és mi lett belőle, hagyom önmagában hatni, minden hibájával együtt, aztán majd jól leírom, hogy hát már ez a Spielberg se a régi… Ahhha. Aztán elkezdődik a mozi, a popcornos zacsi még szinte tele, az ötödik perc környékén járhatunk amikor látjuk, ahogy a kis Sammy Fabelman életében először lát mozifilmet, ahogy tátott szájjal bámulja a vásznon ütköző vonatokat, ahogy elkerekedik a szeme a szerteszéjjel röpülő emberi testek látványától, ahogy beszippantja a varázslat maga. És dobhatjuk is sutba magasröptű elképzeléseinket életúttól való függetlenítésről meg elfogulatlan kritikáról, megadjuk magunkat az elkerülhetetlennek: igen, ez a rémült kisfiú, aki először azért ragadott kamerát, hogy újraforgassa magának - s ezzel uralja, megszelídítse - a rémálmokat okozó vasúti tragédiát (a Hanukára kapott méregdrága modellvasútkészlettel) később a századvég egyik legnagyobb hollywoodi rendezője lett. Kár is lenne ezt elfelejteni. S tegyük hozzá: Spielberg bizony még a régi, ha a film ötödik percében laza kézzel képes úgy elvarázsolni, hogy az kitartson két és fél óráig.
 

Szóval a kis Sammy megragadja apja kameráját és filmezni kezd. Családot, barátokat, iskolai projekteket. És a kamera által lassan kinyílik a világ. Megismerjük, milyen ereje van a filmnek, hogy mi mindent képes láttatni egy jól elhelyezett (vagy épp rossz helyen felejtett) kamera, hogy a legegyszerűbb trükkökkel is milyen hatást lehet kiváltani a közönségből és hogy a kamera, ahogy képes felemelni, úgy képes pusztítani is.
 
Mert miközben Sammy kamasszá érik és Sam lesz belőle, miközben egyre látványosabb szkeccseket forgat cserkészcsapatával, miközben filmes karrierről álmodik, aközben kibontakozik egy család drámája is. Egy zsidó származású amerikai álomcsalád – mérnök apa, aki az akkortájt felbukkanó új ipar, a számítástechnika világában lépdel egyre feljebb a céges ranglétrán; művészi ambícióit a család kedvéért félretoló világraszólóan tehetséges zongorista anya; négy gyerek; olykor egy-egy felbukkanó fura rokon. Meg egy „nagybácsi”, az apa kollégája, aki mintha mindenkinek jobb barátja lenne, mint a családtagok. Az igazi főszereplő itt az anya, a zongorista Mitzi, aki az első vasútmodell-ütköztetős próbálkozásoktól kezdve rendületlenül hisz Sammy tehetségében, aki a racionális apával szembeszállva is művészi pályára terelgetné fiát, aki bár maga feladta álmait és megadta magát a konvencióknak (bár mosogatni nem hajlandó, hisz félti zongorista kezeit, ezért a család kizárólag papírtányérból eszik), gyerekeit folyamatosan arra buzdítja, kövessék az álmaikat. Mitzi egy csodálatos zabolázhatatlan gyerek maga is, aki amikor mindenki menekül a tornádó elől, kocsiba ülteti gyerekeit, hogy megnézzék, hol kezdődik a forgószél (édes egy jelenetsor, van egy kis „keressük meg a szivárvány lábát” fricska benne), aki a családi kempingezéskor földre szállt (földre bukott) angyalként lejt táncot a reflektorok fényében, beleadva elvetélt művészi törekvései minden kudarcát, keservét, a választásai felett érzett keserűségét és a kétfelé szakító szenvedély kínját. Mitzi önmagát próbálta zabolázni azzal, hogy egy unalmas, de jószándékú fickó feleségeként kertvárosi anyukát csinált magából, de egy ponton a lefojtott érzelmek kitörnek. Ha nem a zongora mögött, akkor máshol. Ahol a legnagyobb kárt okozhatják.
 

A film legszebb jelenetsora, Michelle Williams alakításának csúcsa, egyben Spielberg egyik legszebb vallomása a mozgókép hatalmáról amikor Sam szembesíti anyját azzal, mit kapott le öntudatlanul a kamerájával. Többrétegű játékot játszik velünk a rendező: a vászon Samje is ekkor ébred rá először, hogy a kezében fogott kamera nem csak világokat teremthet, de világokat is rombolhat; az anya is itt ébred rá, hogy a fia kamerája előtt nincsenek titkok (és az anyaszerepben is szenvedélyes, gyermekeit mindenek elé helyező Mitzi, aki épp előlük akarta leginkább titkolni bűneit, egyszerre döbben rá a tehetségre, amivel a fiú lát és megy tönkre a lelepleződésbe); a néző pedig itt kapja az első ízelítőt abból, hogy születnek a nagy felemelkedések és a nagy bukások. Mert ahogy az addig istenített anyafigurát egyetlen, csak a színésznő arcára kiülő megbánást, sokkot, szégyent ábrázoló snittel lebontja és csinál belőle egy összetört roncsot, azt tanítani kéne.
 
Ahogy ennek ellenpontját is, ahogyan az iskolai diáknapon forgatott filmben a rendező Sam már-már isteni magasságokba emeli a suli legkiállhatatlanabb figuráját, a tipikus szőke szépfiút, a sportoló-bálkirályt, aki lépten-nyomon terrorizál mindenkit, aki útjába kerül. Akiből a szemünk előtt lesz a tengerparti futóverseny célszalagját átszakítva az ifjú Brad Pittre hajazó istenség a vásznon – ó, hányszor láttunk már ilyen istenségeket megszületni, majd porba hullni a kamera előtt. Ez a Sam már nem a vonatok találkozásától halálra rémült kisfiú és nem is a családi dráma akaratlan lefilmezésétől sokkolt kiskamasz, aki sutba akarja vágni filmes álmait amikor látja, mire képes a kamera. Ez már egy tudatos Sam, aki hatni akar és hat is. Aki megmutatja kortársainak, hogy istent, bohócot, kitaszítottat egyaránt csinálhat belőlük a vásznon. Akinek szárnypróbálgatásain keresztül a rendező fricskát mutathat a hollywoodi sztárgyárnak (aminek persze aktív részese): igen, így emelünk fel és ejtünk le akárkit. Erre képes a kamera. Ami olykor mintha a saját filmjét forgatná – meglepve azt is, aki a kezében tartja.
 

Egy nagypapa mesél. Ráérősen, terjengősen, itt-ott kicsit túlnyújtva, mégis: hiába hallottuk már ezerszer meséit, mindig oda tud ültetni maga mellé. Hagyományos elbeszélésmódú, lassú tempójú, szerethető film ez, a mai multiplex kínálatban kicsit olyan, mint egy Dickens regény, ami véletlenül a posztmodern dekonstrukcionisták közé keveredett a polcon. De nem baj. Ez a nagypapa már megújította a mozit; bedobálta az akkori állóvízbe a maga cápáit, meg földönkívülijeit, meg dinoszauruszait; helyet csinált a mainstreamben a holokauszt filmes feldolgozásának (amit lehet vitatni, már ami a megvalósítást és az epigonok hadát illeti, de a hatása elvitathatatlan); a létező összes műfajban kipróbálta magát és tisztes iparosmunkától zseniális próbálkozásokig mindent letett már az asztalra. A filmnyelvi újításokat, a Hollywood-kritikát, a nézőre vetett sokkterápiát, az öniróniát, a kultúrharcot, a polgárpukkasztást meghagyja napjaink Chazelle-jeinek meg Tarantinoinak. Ő már csak meséli a kedvenc meséit. Remélem, még nézhetjük egy darabig.

Babylon - Film

Van egy vízióm erről, a napokban született, nem nevezném megfejtésnek. Csak eszembe jutott, élesen, pontosan Manny Torres (Diego Calva) arca, az utolsó képeken, nézve a mozit a moziról – az arcán végigfutó érzelmek. Nekem ő a főszereplőm ebben a mesében, nem a sztárok, a húzónevek. Nekem ő a főszereplőm, és ez a mozi a némafilm csúcspontjáról és a hangosfilm születéséről, a lobbanó karrierekről, a gátlástalanságból álszentségbe húzott íven mintha az ő saját, kitalált meséje volna, amit az unokáinak mesél. Hogy hogyan volt nagy idők tanúja és aktív részese – hogyan vált valami nála nagyobb dolog részévé.

Hiszen a korszak bulvárhíreit meséli. Fatty Arbuckle halálba fordult szexjátékait. A kis Valentino történetét, aki mindössze 31 évet élt. Színésznők és színészek, stúdiófőnökök, és rendezők történetét; hiszen akiknek neve és arca volt, mind részt vett a permanens botrányban is. Mert volt hírértéke, és mert először csak ez számított. Olyasmit mesél, szinte kizárólag csak olyat, amit megírtak a lapok. Mert a botrány is csak egy pikáns fűszer volt ebben a forrón szeretett hollywood-levesben. Ez a korszak adja az (amerikai) álom (-szerű) karriermesék hátterét. Ahol a gátlástalan senki lánya jókor van jó helyen, és aztán bizonyít. Ahol a mexikói senki fia elhívatott, elefántszaron át is. Mintha az egész az ő meséje volna, a senki fiáé, az unokáknak: hogyan volt nagy idők nagy tanúja, sőt, aktív részese. Hogyan vitte egészen a stúdióvezetésig.

Álomkarrier. Hiszen ekkoriban lett a stúdiórendszer bombaüzlet. Aztán persze, ahogy megnőtt a pénz hatalma, megnőtt az álszentség. És ahogy kifinomultak az álcák, úgy mélyült az alvilág. No nem egészen a gomorra-barlangig, a csatornáig, ahová lecibál a rommá tépett maffiózó – ez megint pontosan az a mesei, (horror) filmes klisé; túlzás, amit a nagypapa mesél (a már kamaszodó) unokáknak, akiknek nem elég a kalandfilm. Azzal az őrült ötlettel, a játékpénz minden véres következménye ellenére aranyosan mesei csavarjával, ami a bukása egyik katalizátora. A másik persze a Nő. Akibe az első pillanattól, egészen az utolsóig, amikor elnyeli a fénytelen, hétköznapi utca. A csillogás legteljesebb ellentéte.

Damien Chazelle teljesen másképp meséli ezt, mint a dobos történetét, vagy mint a zongorafiú esetét a statisztalánnyal – de ugyanazok az elemek szépen kiszálazhatók ebből is. Meddig ér, meddig érvényes az elhivatottság? Meddig lehet egyensúlyban tartani karrier és szív döntéskényszereit? Mikortól leszel gyáva, önző, vagy csak figyelmetlen – vagy mikor adod át magad annak a nagyobb dolognak, aminek a részévé váltál annyira, hogy (úgymond a másik érdekében) embertelen leszel vele? Beleviszed egy elegáns és visszafogott fogadásba, ahová aljas módon kigúnyolni hívták – vagy kezébe adod az egyetlen (esetleges) barátnak a szénport, mert a felvételhez nem elég fekete. Mintha a rendező kérdései jellegükben nem változtak volna, csak egyre merészebben teszi fel őket, és mindig mást válaszol a feltett kérdésekre. Széttartó, széteső, egymást kizáró elemekből gyúrt látomása nekem összeállt, amióta így értem: valaki meséjét, ami talán nem is úgy volt, nem is egészen úgy.

Csodálkozol, hogy ugyanez a rendező képes félórákon át olyan pontos, kimódolt jeleneteket forgatni, mint a hangosfilm-felvétel szcénája? Szinte film a filmben, az utolsó pontig brutálisan nevetséges; pedig tragédia – nos, az egész film ilyen, amióta megláttam ebből a szögből. Mint Manny Torres meséjét, amit magának talál ki. Az álomgyárról, ami a kezdetektől így talált ki meséket nekünk, ennyi hitellel valójában – és ami ennyire brutálisan, bevonóan realista benne, mint az említett, és még számos jelenet (...megpróbálhatnánk még valamit? Mi volna, ha csak egyetlen könnycseppet ejtenél?), az mindig is belefulladt a klisébe, a kényszeres bosszú toposzától a csókba fúló happy endig. Ennyiben rokona és komplementere Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood-jának. Komplementer is – mert nem azt mutatja meg, (kifacsarva) milyen volna a valóság, ha az álomgyár írná, hanem azt: ilyen elégtételmesékből állunk. A múltjaink így állnak össze valamilyen narratívába, amiben a valóban történt már csak ilyen színesítő-hitelesítő elem. Mondjuk így: van benne olyan is, ami megtörtént.

Tehát így csoffadt ez a látszólag négy főszereplős film bennem egyetlen mesévé – holott minimum Sidney Palmer (Jovan Adepo) trombitását ide kéne emelni, mert ő az a józanság, aki kiszáll, amikor észreveszi, már nem önazonos. Aki kiszáll a meséből a maga egészséges méretébe. Nem jár úgy, mint a sztár, a férficsillag, aki nem bírja elviselni, mikor már nem ragyog, vagy a lány, aki túlságosan mélyről repült magasba, és nem volt mi megtartsa aztán középen. Brad Pitt remek – de róla lassan Timi is elhiszi, hogy formátum, az öregedéssel csak érik. Margot Robbie pedig az Én, Tonya óta nem játszott ekkorát – a szerepre ezer szinten rímelő Tarantino-mozit is beleértve. Mondjuk Chazelle ezt minden filmje minden főbb szereplőjével előszeretettel űzi – a már karrierrel bíró színészek nála mindig reflektálnak is a már mutogatott filmes önmagukra. Mondjuk ezt is úgy: a belőlük bennünk formálódó valami nagyobb dolog részeként használja őket.

Valami nagyobb dolog részeként álltunk fel mi is a mozi-székből, amikor véget ért. Hiszen mi voltunk a nézők. Mint Manny Torres, a végén. Az egész dolog miértünk lett, de most már egyre inkább mi vagyunk érte. Hiszen lassan ez a nagyobb dolog véget ér – lejár a mozi ideje. Vagy nem is tudom, nem tudás ez, csak így érzem. Nem is tudom, pontosan miért érzem úgy: ez is rekviem volt, az álomért; ahogy egy rétegében Tarantino Hollywood-mozija is. És ahogy hírlik (Timi már látta) Spielberg nagy nosztalgiatripje is. Az elefánt már átvonult a képen, ez a party lassan véget ér. Ne legyen igazam. De nekem ilyesmit sugall ez a pofátlan, tabukat cincáló film-agyú kölök. Damian Chazelle. Kíváncsi leszek, megcáfol-e legközelebb.

A sziget szellemei - Film

Közeledik a kopár, kőkerítésekkel szabdalt tájad útján, feléd tart az élő banshee (Bean Si, kelta szellemasszony, ami a tündérkirálynőből korunkra maradt) és te hiába bújsz el a kerítés mögé, hogy köszönni se kelljen. Valaki meghal, lehet, hogy kettő, mondja. Hogy tovább élhessen a banyában aszalódó átok? Ez a mitikus rétege. Hogy A sziget szellemei áldozatot követelnek. Hogy vannak helyek, idők, változások - de vannak időtlen mélységeik, amik áldozatot követelnek. Ez egy 1923-as történet. Egy számomra hitellel érző, kedves barátném szerint (aki hangolt a sikolyra), mára azt a szigetet is elhagyták a szellemei. De ez egy olyan történet, ahol még jelen vannak. Régi történet.

Másfelől ez nagyon mai történet. Ez a (jóval vastagabb) reális rétege. Van két barát, az egyik sok- a másik együgyű. Elvoltak, ahogy a világban élő különbözők: ugyanúgy szerették a barna sört (amit a régi csapolások emlékére így kérnek: korsóval – holott polackból tölti már a csapos), szeretik az esti kocsmázást, egymás ismerős gesztusait. Aztán a sokügyű megunja a másik balgaságát. Ezer dolga volna, nyomot hagyna a világban, ha csak egy kotta lapjaira pöttyözve is – nem kíváncsi arra, aki két órákon át csacsiságokat (nem figyeltél: póniságokat) beszél. Aki csak úgy magvas, ahogy a házi kedvence trágyája. Az értelmiségi, a zenész (lehetne bármi ebből a szerepkörből – mindegy az eszköz) megunja a taníthatatlan balgát, akinek egyetlen mentsége, hogy kedves. Hogy mindenkivel kedves. Ez az egy ügye van. Tényleg kevés annak, aki úgy érzi, fogy az ideje. Akit a kétségbeesés környékez.

Nagyon mai történet, mert így fogy a mi időnk is a számos eltölthetőben, ráadásul bennünket már ringat a rengeteg impulzus a virtuális hullámain is – és idő, akarat hiányában mi is magukra hagyjuk a balgáink. Magukra hagyjuk a harmincpár százalékot, aki a mi bonyolult tehetetlenségünkhöz, a kétségbeeséshez képest aztán egyszerűbb igazságokat keres. Még segítünk is neki ebben: csalódik bennünk, hiszen magára hagytuk. Hiszen elvesszük a kedvét. Mert ezer önigazoló gesztussal egyszer-egyszer szólunk hozzá, leereszkedően, ahogy az értelem a butasághoz, de aztán (amikor már építene ránk) se időnk, se energiánk rá. Nem fér az énidőnkbe. A film az érzést mutatja meg, ahogy elvesszük a kedvességből a kedvet.

Miközben nem vagyunk vele erőszakosak. Colm nem erőszakos, legfeljebb saját magával. Úgy fenyeget, ahogy a Macskafogóban az utcaegér: ide a dohánnyal, vagy ízekre pofoztatom magam. Öncsonkítással fenyeget, azzal, hogy „te leszel a hibás, ha ártok magamnak. Miattad lesz ez is. Ha szólsz hozzám, ha természetednél fogva kedves vagy velem, te, aki buta vagy, és ezt tudod magadról. Csekély értelmű ember, bocs; hagyjál békén, nincs hozzád kedvem”. Ez egy pokolian mai történet, mert így nincs hozzájuk kedvünk – és bár észrevesszük, ahogy az elfogyó figyelem érzést, kedvet pusztít, csak úgy bánunk ezzel is, ahogy a kocsmában a törzsvendég. Felíratjuk a többihez. A többihez, ami lükteti bennünk a kétségbeesést. Ez a racionális rétege. A végével együtt, ahol kiderül, itt már nem lesz béke, itt örökös, örökölt polgárháború lesz, mert már senkiben nincs béke a felek közül.

Martin McDonagh ebben a múlttal matekozó, hibátlanul 1923-as realitásban, amit film gyanánt elénk pakol egyfelől megcsinálta a maradéktalan ír elszámoló-filmjét; ahogy a Három óriásplakát Ebbing határában volt kőpontosan középnyugati (heartland-i, sun belt-i); A hét pszichopata és a si-cu kaliforniai (rémálom), és az Erőszakik szinte betegségig (nyaralgató) brit. Másfelől ennél sokkal többet tett (megint, hiszen a három korábbi említett filmje se csak ennyi). Víziók birtokosa – írtam róla korábban; és imígyen abban a ligában focizik, ahol az igazi, kíméletlen kedveseim, Tarkovszkij, Sorrentino, Kuroszava. Valahol vicces, hogy ennek fényében játékhoz engedem magamban bármelyik Tarantino-t, vagy Damian Chazelle míves puncspancsait – a másféle reflexiót. Timinek igaza volt, amikor azt kérte, ne is hasonlítsam Hollywood legjobb pillanatait McDonagh dolgaihoz, de látnunk kell ezt is, hogy az a színes és szagos filmnyelv mire nem alkalmas, és emez mire igen. És hogy nagyon ritkán vegyül a kellő mértékig a kettő - ahogy a pszichopaták filmjében vegyítette direkt fárasztásig Martin McDonagh. Aki ebben a kíméletlenül múlttal matekozó filmben megint nem a filmcsinálásnak, a megszólalás lehetőségének, a hazugság természetrajzának (az álomgyár az álomgyárnak) tart tükröt, hanem nekünk. Csak legyen bátorságunk belenézni.

Nagyon jó játszótársakkal. Colin Farrell úgy Pádraich itt, úgy együgyű, úgy kedves, és úgy kedvetlenül el, hogy elfelejtem Colin Farrellt, miközben nézem. Átkattan valami, és csak a film után borzong bennem, hogy ez a sokra hivatott srác talán még soha nem pirított nekünk ekkorát. Ahogy Sam Rockwell repült óriásit az ebbingi redneck szerepében, úgy kap Farrell is sokadik remek lehetőséget és legalább úgy él is vele. Jó dolog lehet Martin McDonagh színész haverjának lenni, két komolyan vett bohócság között időről időre (tényleg komoly) mélységet kaphat a színészkarrier. Nekem ez a játék díjat ért, még ha csak annyi is részemről ez a díj, hogy ha akarnám, se tudnám innentől kiverni a fejemből. Ahogy Brendan Gleeson Colmját se. De tőle már szinte személyes sértésnek venném, ha valamiben nem volna jó. McDonagh zseniálisan vezethet, ha ebben a filmben láttam volna elsőnek Barry Keoghant, azt hinném róla, tényleg együgyű (ahogy anno Lukáts Andorról hittem tudatlanul, az Eszkimó asszony... után, hogy tényleg süketnéma). Zseniális, ahogy a rendező két jelenetben megmutatja, hogyan születik a halálmadár, a banshee, az öregasszony (akit Sheila Flitton mintáz betegre), hogyan formálódik, milyen éhségek és érzéketlenségek árán: a boltos- és postáskisasszony lényén át (Bríd Ní Nachtain játssza – mennyi jó színészt nem ismerünk!). Akiben ott a mérgező élősködő csírája már, és kibomlik, ha megéri. Elég kedvetlen hozzá.

Meg kéne becsülnünk a kedvességet. És most már meg kéne néznünk tényleg Martin McDonagh valamelyik drámáját. Időnként játsszák őket. Hadd játsszon velünk el megint valami, ami egyszerre a legteljesebben és a legkevésbé sem játék.

Robert Galbraith: A Koromfekete szív

 

„Akik a csőcselék által élnek, tudniuk kell, hogy a csőcselék által is halnak.”
 
Mint egy falat kenyér, úgy kellett ehhez a hisztis, nyűgös, fél lábbal még az előzőben ragadt évkezdéshez ez a könyv. Hogy mekkora rajongója vagyok J. K. Rowling Cormoran Strike sorozatának, azt már kb ezerszer leírtam ezeken az oldalakon, nem is ragozom inkább tovább. Az évvége legjobban várt újdonsága volt az új rész, be is faltam nagyjából öt nap alatt a januári nihilben. Aztán miután így átrohantam rajta és gyorsan megtudtam ki a gyilkos plusz nagyjából összeraktam a szálakat, szép ráérősen elolvastam még egyszer, figyelve az elejtett utalásokra, kiélvezve a nyomozóiroda mindennapjainak leírását. Mert hát az igazi ereje még mindig ez: bár most először bennem is felmerült, hogy lehet, de csak lehet hogy egy hangyányival többször ismétli önmagát, és úgy tizenhárommal kevesebb alkalom is elég lett volna Strike fájó lábcsonkjából, a konklúzió mindig az, hogy teljesen mindegy, mennyire önismétlő, még mindig imádom. Ahogy az előző rész kapcsán is írtam: nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust).
 
Ezúttal azért van tűzijáték is, nem is akármilyen. Utoljára a második részben, A selyemhernyóban írt ennyire merészen saját tapasztalatokról Rowling – ott a belterjes londoni irodalmi elitet figurázta ki; ezúttal pedig a világsikerrel együtt járó rajongói körök elfajulását, a netes játékok, chatszobák, platformok, ilyen-olyan közösséginek csúfolt médiumok káros befolyását, a névtelenség mögött rejtőző zaklatókat, a helyüket kereső, kiszolgáltatott, bizonytalan kamaszokat a net legsötétebb bugyraiban megkörnyékező pedofilokat, terrorszervezeteket, nőgyűlölőket, politikai szélsőségeket tűzi tollhegyre. Jutott neki elég ebből az elmúlt években – bár a Harry Potter ideje még boldog békeidőknek tetszik napjainkhoz képest, már akkor is bőven lehetett a neten ekézni a szerzőt, ha nem olyan befejezést írt, mint szerettük volna; manapság meg már egy közepesen ismert ember random twitteres megszólalása is olyan indulatokat gerjeszt minden oldalról, hogy a legjobb tényleg az, ha fel sem megy a netre. Mert aztán egyik oldalról jönnek a szélsőjobbos trollok, másik oldalról az ilyen-olyan jogvédők, beindulnak a cancel culture fogaskerekei, bármit mondasz, kiforgatják, és pikk pakk ott találod magad, hogy míg egyik pillanatban egy világ rajongott érted, másik pillanatban veled riogatják a gyerekeket mert épp transzgyűlölő vagy, esetleg mert az egyik főszereplőről kijelentetted, hogy meleg, tehát nyilván holnap már óvodásokat indulsz szivárványosra téríteni. Direkt sarkítok és direkt ugrálok oldalak/nézetek közt, mert Rowling már mindent és mindennek az ellenkezőjét is kapott a nyakába és pontosan tudja, hogy van az a pont, amikor az ellenőrizetlen híresztelések önálló életre kelnek és szó szerint teljesen mindegy, hogy mit mondasz, valamelyik oldal közellenségnek kiált ki.
 
Ezt tapasztalja meg a „lappangó világsiker”, a Koromfekete szív alkotója, Edie Ledwell is, mielőtt Robin Ellacott magánnyomozóhoz fordul, hogy segítsen kideríteni, ki lapul az őt évek óta zaklató netes troll, Anomie álcája mögött. Edie és alkotótársa állástalan fiatal képzőművészként alkottak egy animációs sorozatot, amely aztán meghódította a youtube-ot, majd onnan a Netflixre került és épp mozifilmet akarnak belőle forgatni – igazi modern tündérmese. Csakhogy az egykori indie rajzfilm ősrajongói nem tűrik a kommercializálódást. A gótikus horrormesékre hajazó, a Highgate temetőben játszódó fura kis rajzfilm fura kis fiatalok millióinak jelentett kapaszkodót: belopta magát a szívükbe, találtak benne azonosulási pontokat, leltek barátokra a többi rajongó közt, szerveződtek csoportokba a neten, találtak ki saját szórakoztatásukra keményvonalas Koromszív-játékokat, alkottak jelmezeket, élték meg a valahova tartozás élményét, ami annyira hiányzott saját valós életükből. Ismerős?
 
Aztán jött a szórakoztatóipar és bedarálta saját kis otthonukat, féltve őrzött birodalmukat, rajongva szeretett mitológiájukat. Ők pedig tömegesen fordultak szembe az alkotóval, aki eladta a történetüket. Mert mindig eljön a pont, ahol a rajongóbázis már a sajátjának tekinti a történetet – az alkotó pedig csak egy élősködő a szent történet szövetén. Tucatnyi emlék ugrik be a közelmúltból, amikor rajongók jobban tudták, mire gondolt a szerző, mint ő maga; amikor petíciót írtak, hogy változtassák meg egy sorozat végét; amikor millióan estek az alkotónak egy szereplő bőrszíne miatt… De vajon hogy is gondolhatjuk, hogy az, amit valaki egyszer papírra / képernyőre vetett, az a miénk és nem az övé? Mi kattan át az emberben amikor elhiszi (mert van aki komolyan elhiszi) hogy ő jobban tudná mesélni a mesét tehát ő méltóbb rá mint az alkotó? Eljuthat egy rajongó odáig, hogy gyilkoljon abbéli meggyőződésében, hogy az ő kezében jobb helyen lenne a történet szövése?
 
Persze hogy el. Robin nem vállalja el a zaklatott rajzfilmkészítő ügyét – kinyomozhatja hát a halálát. Edie-t meggyilkolják, alkotótársát súlyosan megsebesítik, a rajongótábor egy része sír, másik része örömködik, mindeközben pedig a rajzfilmre épülő, Anomie által alkotott netes játék felhasználói közé egy nőgyűlölő szélsőjobbos terrorszervezet aktivistái férkőznek be. És elkezdődik az igazi játék – halálesetek, gyilkossági kísérletek, különböző netes álnevek mögé bújt zaklatók, egy holland milliomos által vezetett, kannabiszfüstbe burkolózó művészkollektíva, rengeteg megvezetés, különböző platformokon használt különböző nicknevek sokasága és a nagyon is élő rokonok és barátok kapzsisága és szarkavarása közepette kéne Robinnak és Strike-nak kinyomozni, kicsoda Anomie és ki ölte meg Edie Ledwellt.
 
Már az előző nyomozás is zavarba ejtő és olykor követhetetlen volt a mentálisan beteg rendőrnyomozó asztrológiával és tarottal való kísérletezése és a negyven éven át szőtt, totálisan félrevivő hazugságháló miatt – most négyzetre emeljük a zavarosban halászást. Nem csak Robinék szenvednek meg a rengeteg netes álnév beazonosításával, hanem az olvasó is – egy darabig iszonyúan élveztem, hogy megpróbáltam párosítani a játékbeli neveket a twitteren, illetve a politikai szervezetben használtakkal és a valódi nevekkel, aztán rájöttem, úgyse megy, hagytam a fenébe az egészet, hogy utána a második olvasásnál már nagyítóval keressem a nyomokat. Olvasás szempontjából is nehezített pálya, jókat nevettem magamon, amikor a három chatcsatornán egyszerre zajló párbeszédeket próbáltam követni – épp nemrég fejtettem ki egy barátomnak, hogy engem már az is zavar, ha két chatablakot kell egyszerre követnem. Hiába, egy másik kor gyermeke vagyok…
 
Izgalmas és fifikás a nyomozás, végig nagyjából négy-öt gyanúsítottam volt, és nem, nem tudtam kikövetkeztetni, kicsoda Anomie – mondjuk legalább benne volt abban az ötben. Egy pont volt, ahol komolyan elszorult a torkom, egy haláleset, ami mindennél jobban rávilágít arra, mennyire kiszolgáltatjuk magunkat, amikor neten éljük az életünket, ahelyett, hogy a valódit élnénk – amikor valakit az szúr hátba, akit a barátjának tart, aki sokáig a világot jelentette neki, az a legkeményebb csalódás mind közül. Borzalmas dolgokat feszeget Rowling és a legveszélyesebb nem is a nyilvánvaló: mert persze, lehet hogy Anomie egy zavart fiatal, aki egészségtelenül nagy befolyást szerez más zavart fiatalok felett; lehet, hogy a rajongók közt valóban vannak mániákus őrültek, akik mindent kontrollálni akarnak; lehet, hogy egy ellopott szexi fotó segítségével vissza lehet élni a személyiséggel és beláthatatlan károkat lehet okozni. Ez mind baromira aggasztó. De sokkal aggasztóbb, hogy minden virtuális sarkon ott lappanghatnak olyanok is, akik a névtelenség jótékony leple alatt beszivárognak a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb fiatalok életébe, akik korlátlan erőforrások birtokában, vérprofin, erre kiképezve hintik el dezinformációikat, akik úgy használnak fel a saját céljaikra, hogy abból semmit nem veszel észre, mert azt hiszed, semmi kárt nem okozhat egy ostoba rajongói játék. Aztán kopogtat az ajtódon a rendőrség azzal, hogy tudtodon kívül egy terrorszervezetnek segítettél gyilkosságot megszervezni.
 
Őszintén? El se tudom képzelni, milyen lehet mostanában fiatalnak lenni a neten. Hogy milyen mélységei vannak a virtuális életnek. Hogy mekkora önuralom és milyen fokú józanság kéne hozzá hogy ne süllyedj el. Valahol örülök, hogy öreg vagyok én már ehhez, és egyre inkább hajlok afelé, amit nem is olyan rég Margaret Atwoodtól idéztem: „Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.”
 

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert
 

Rachel Cusk: Körvonal-trilógia

„Egy műalkotás végső soron nem lehet negatív: anyagi létezése, tárgyi mivolta csak pozitív lehet, nyereség, hozzáadás a meglévő összeghez. Az önpusztító regényhez, akárcsak az önpusztító emberhez, végül nem tudunk közel kerülni, csak szemlélői lehetünk a látványnak (az önmaga ellen forduló lélek látványának), amelybe képtelenek vagyunk beavatkozni. A nagy művészetet gyakran állították ennek az önáldozatnak a szolgálatába, mint ahogy gyakran nagyon intelligensek és érzékenyek azok, akik a világot olyan helynek látják, amelyben nem lehet élni; de az őrület réme olyan felkavaró, hogy nem tudjuk átadni magunkat az írásműnek; őrizkedünk tőle, ahogy a gyerek őrizkedik egy őrült szülőtől, és úgy érzi, magára maradt. Észrevette, hogy a negatív irodalom hatása nagyrészt a kérlelhetetlen őszinteségből ered: akit nem érdekel az élet, így nem akar befektetni a jövőbe, az megengedheti magának az őszinteséget, jelentette ki, és ugyanez a kétes értékű kiváltság vonatkozik a mindent elutasító írókra. De az ő őszinteségük, mint mondta, elidegenítő: bizonyos értelemben kárba vész, talán mert senkit sem érdekel egy olyan ember őszintesége, aki leugrik a hajóról, amelyen a többiek ott rekedtek. Az igazi őszinteség természetesen azé, aki ott marad a hajón, és mer őszintén vallani erről, legalábbis velünk ezt hitették el.”
 
Rachel Cusk Körvonal-trilógiája az elmúlt év egyik legkülönlegesebb olvasmányélménye volt. Valami furcsa megfoghatatlanság jellemzi, egyszerre posztmodern, autofikció és a leghagyományosabb elbeszélésgyűjtemény. Stílusa lebegő, de nagyon is prózai, valóban csak körvonalakat kapunk, de azokat biztos kézzel rajzolva – néha az volt az érzésem, hogy itt egy végtelenül profi prózaíró akar költőt (költőit) játszani. Mintha egy kísérlet lenne arra, hogy lehet megragadni a megragadhatatlant a lehető legkevesebb konkrétum elárulásával, pusztán asszociációs játékokkal, az elbeszélőt végig a háttérben tartva, kollázsszerűen egymásra pakolgatva elmosódott felvételeket. Mivel Cusk korábbi műveit épp azért érte kritika, mert túl sokat és túl konkrétan árult el - önmagáról, anyaságáról, házassága nehézségeiről, egyes ismerőseiről - ezért nem is olyan elrugaszkodott dolog azt feltételezni, hogy a távolságtartás ezúttal nagyon is tudatos játék.
 
Tegyük hozzá: az ábrázolt (körvonalazott) élethelyzet is adja magát egyfajta elmosódott ábrázolásra. A trilógia „főszereplője” Faye, a frissen elvált írónő (vállaltan Cusk alteregója), aki az első részben az elválás sokkját feldolgozni (no meg némi pluszpénzt keresni) érkezik Görögországba, hogy ott egy nyári egyetemen tanítson. Faye minden gesztusából árad az a fajta talajvesztettség, ami azokra jellemző, akik épp kiléptek egy élethelyzetből és még nem találtak bele az újba – amikor az ember elveszti önmeghatározása egy fontos darabját, amikor megszűnik egy „egész” részének lenni (amilyen egy házasság, egy család, egy baráti kör akár) és egyedül kell újrafogalmaznia önmagát, azzal mindig együtt jár egyfajta elveszettség-érzet. Akkor is, ha az „egész” már csak mérgez, és ki kell lépni belőle – ostobaság azt gondolni, hogy másnap reggel felkelünk és újult erővel mindent elölről kezdünk. Az egész elvesztésének pszichés feldolgozását nem lehet megúszni.
 

Minden gesztusából árad a talajvesztettség, írom – miközben Faye-nek jóformán alig vannak gesztusai. Cusk legérdekesebb írói megoldása, hogy főszereplőjét mindvégig háttérben tartja, Faye alig szólal meg a három kötetben, ő csupán megfigyel, ismeretségeket köt, átszűri magán a hallottakat. Ismeretlenekkel elegyedik szóba a repülőn, régi ismerősökkel találkozik, tanítványokat fogad, majdnem belebonyolódik egy kapcsolatba – de róla még mindig nem tudunk semmit. Mint egy pszichológus, csak hallgatja a körülötte keringőket, és ami őt magát körvonalazza, az épp az, hogy mit hall meg belőlük. Hogy mit tart fontosnak feljegyezni, elénk tárni, hogy mi az, amivel a másik embert jellemzi. És a másokra adott reakciókból, az elmesélt és az elhallgatott részletekből óhatatlanul kialakul bennünk egy kép az elbeszélőről – de vajon ez a kép a valós Faye vagy pusztán egy ügyesen rajzolt körvonal, amit ő maga láttatni akar? Meg lehet-e ismerni egy embert az alapján, ahogyan befogadja a környezetét? Egyáltalán: kell nekünk okvetlenül ismerni az elbeszélőnket? És ha igen, hol a határ az „épp elég” és a „túl sokat árult el magáról” között?
 
Ha a Körvonal a válás utáni útkeresés, az elveszettség-érzés és a menekülés regénye, akkor a Tranzit az újrakezdésé, a lassú építkezésé – szó szerinti értelemben is. Faye visszatér Londonba, hogy új lakás után nézzen. Talál is egy lebilincselő ingatlant egy remek környéken – nyilván erősen felújítandót, másképp nem engedhetné meg magának. Bónuszként pár elviselhetetlen szomszéddal. Faye útja önmaga újrafogalmazása felé a lakásfelújítással párhuzamosan zajlik – miközben szó szerint a falakig csupaszítják lakását, feldühítve ezzel a szomszédságot, akik vádaskodnak, gyűlölködnek, elutasítanak minden felújítást, Faye is lecsupaszodik. Nem csak új lakást, de új életrendet is ki kell alakítania, új rendszert a kétlaki életet élő gyerekeinek, új napirendet egyedülálló anyaként, új ismeretségeket. Még a felújítás ellen ágáló és Faye elüldözésére hajtó szomszédság is remek allegória itt: a személyiség újraépítése, a megküzdés, a gyógyulás útján mindig kísérik az embert olyanok is, akik a legkevésbé sem szeretnék, ha „túl jól” lenne, ha megváltozna, ha megszűnne elesett, segítségre szoruló, kiszámítható lenni.
 
A trilógiát záró Babérok megint egy utazás elbeszélése – a sikeres író Faye ezúttal egy irodalmi fesztiválra érkezik, ahol más írók, kiadók, riporterek társaságában elmélkedik művészetről, sikerről, nemi szerepekről, családról, az élet értelméről. Elmélkedik – valójában itt is másokat hagy elmélkedni. Faye továbbra is megfigyelő, ezúttal gunyoros, mindent és mindenkit egyfajta groteszk szemüvegen át láttató megfigyelője annak, hogy milyenek is vagyunk, amikor valamilyennek láttatni akarjuk magunkat. Többrétegű irónia rejtőzik itt a sorok közt: az írónő, aki egy borzasztó tudatosan konstruált képet tár elénk hőséről azzal, ahogy ő másokat lát és láttat, leleplezi, mennyire kiszámíthatóak és nevetségesek is vagyunk, amikor ilyen konstruált képeket próbálunk felfesteni magunkról. Ki szabadságot, ki sikereket, ki bölcsességet vetít elénk – mind azt hiszik, jár a babér a teljesítményükért. Mind azt hisszük. És valójában ki tudja, lehet, hogy mindannyiunknak jár: hisz sosem tudhatjuk, hogy a vetített kép, a konstrukció, a nagyzolás, a sikerekbe kapaszkodás mögött milyen megküzdött életút rejlik. Hisz valamivel mindenki küzd.
 

Talán pont ez a titka a Körvonal-trilógia sikerének: hogy mindannyian ismerjük az elveszettség, a kizökkentség, a „nincs mibe kapaszkodni” érzését. Faye és az ő hétköznapi beszélgetőtársai mind az ismerőseink, mondataik éppúgy elhangozhatnak a hetes buszon, egy könyvfesztiválon, vagy egy fapados repülőn, mint az irodai étkezőben holnap délben. Sallangmentes irodalom, ami egyszerre erény és hátrány – annyira könnyedén olvasható a szöveg, hogy a mondanivalóhoz méltatlanul gyorsan folyik át rajtunk. Súlyosabb posztmodern remekművekhez vagyunk szokva a témában – de ugyan miért is kéne mindenbe belehalni? Miért ne lehetne az igazi őszinteség azé, aki ott marad a hajón és halad tovább e nehézségekkel övezett úton? Rachel Cusk megküzdötte a maga megküzdenivalóját, fityiszt mutatott bírálóinak és az elvárásoknak, aztán maradt a hajón és ír tovább. Kíváncsian várom a folytatást.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia

A periféria - 1. évad

Ezt a sorozatot szorongásba oltott kíváncsisággal vártam, mert William Gibson könyvét nagyon szerettem – és még mindig fájnak az apropó-adaptációk. Szépen elmarkolt, úgy is, hogy az adaptált eredeti itt is inkább apropó csak a végére; de legalább nem okozott közben fájdalmat, mikor az alapjai is átfogalmazódtak. Egy rétegében még mindig felfogható tisztelgésnek, így, az első évad ismeretében, és ez sem kevés. Hiszen ennek a formátumnak, a streamelt sorozatnak alaposan meglettek mára a saját formanyelvi gyökerezései, görcsei, csonkjai, lombosodásai, amit (ha valaki keresni is akar) sajnos csak bizonyos határok között lehet figyelmen kívül hagyni. Ha figyelembe veszem mindezt, akkor ez a hozzányúlás (a nyitva hagyott véggel együtt) szinte tisztességes. Az elején még annak örültem, hogy ennyire eltaláltan hozza a miliőt, amit felépít a szerző a könyvben, a végén már csak annak, hogy nem köpte szembe a tükörképét, ahogy az Amerikai Istenek például. Ennyiből jobban jár, aki nem ismeri Gibson sci-fijét – neki egy korrekt, ügyesen felépített, a maga belső logikáját tartó móka jutott. Ami akár kíváncsiságot ébreszthet (és a könyv, bár másként teremt, talán nem okoz csalódást így se, ha a kíváncsiság kinyittatja veled).

Számítsatok rá, hogy elárulom a titkokat. Flynne Fisher és bátyja, Burton, meg a haverjaik alaposan belekeverednek a buliba, amikor a lány egy új játékhardver tesztelésekor lát valamit, amit nem szabadna – azaz ebben az újrahasznosításban, a sorozatban egy brutális pályán néhány terabyte adat belemegy a szemébe. Merthogy a hardver, amit a haverok megbízásból kinyomtattak, nem egy virtuális világ, hanem egy másik idő valódi kapuja, ahol egy teljes érzetet biztosító perifériában szó szerint jelen lehetsz – miközben a saját idődben érzéketlen, lelketlen bábu vagy. A másik idő, a micsikoidokkal, perifériákkal, London látképét átformáló légtisztítókkal, a látszat és valódi teljes uralma alatt valójában szinte üres. Steril kavarás-terep, laboratóriumi szinten látványban tartott mámora alatt jóval kevesebb kérdéssel, mint amennyit a könyv feszegetett – de ezeket legalább remekül teszik fel. Gondolhattam volna, már pusztán abból, hogy Flynne szerepét Chloë Grace Moretz nyerte, hogy a lányt nem hagyják az eseményekkel sodródó apropó szerepében, ahol a könyvben lakik; az amúgy izgi pályát befutó színészt a Kick Ass óta nagyon szeretem, de kicsit ráégett Hit Girl – muszáj verekednie közeli és távoli jövőben is. Amúgy szerintem remekül választottak játékostársakat mellé a Westworld egykori alkotói – nagyjából mindenki a helyén van. A sorozat kínálta átpozícionált helyén, de mint mondtam, ez már nem az a Kansas, Dorothy.

Nézzük másképp. Flynne Fisher egy jövőtlen jövő kisvárosában élő tini, valahol a középső államokban, az amerikai Dél határvidékén – egy széteső világban, ahol a tárgykultúra iparát teljesen kiváltotta a 3D nyomtatás, de hatékony gyógyszerek már nincsenek; egy csonkban, amiről fokozatosan kiderül: egy távolabbi jövő irdatlan kísérleti laboratóriuma csak. Ez a távolabbi jövő steril és üres; a túlélő kleptokraták a markukban tartják – kivéve azt a nagy hatalmú kutatóintézetet, ahol (többek közt) játszadoznak az idővel, meg azt a néhány neoprimitívet, a Főnyeremény világjárványát túlélő csórit, aki akar valami elégtételt, teret, élhetést – valami mást, mint a klept. Itt nyekken az egész a legnagyobbat, az alapoknál. Gibson történetének mélyén a felismerés lakik, hogy a Lev Zubov birtokolta csonk, elhaló leágazás, kísérleti laboratórium (szebben mondva: Fisherék valósága) lehet az Ainsley Lowber patronálta emberiség-jövő, ami pont, hogy nem hal el – ahogy a kleptokráciák kiművelt technikái ellenére stagnáló jelene természeténél fogva el fog. A klept lényege a sarc – a végén önmagát is ellopja. Ilyen a természete. A könyv izgalma a felismerés: ha van így időválaszték, korántsem biztos, hogy elsőre tudjuk, melyiket fűrészeli le majd a kihalás. Ehelyett a sorozat – nem tehet mást, ezt várjuk a világmentés-történeteinktől – akárcsak Bruce Willis, mindenkit megmentene. Ezt szolgálja Aelita West, meg a neoprimitívjei, és ezzel a kreatív döntéssel simul ez a szokatlan vissza a szokásosba. A formátumban jelenleg elvártba.

Persze, az én bajom, hogy adaptációt vártam. Ami a szereplők, a helyszínek, a két megrajzolt pólus: a közeljövő széteső Amerikája, és a Főnyeremény utáni London vizuális és mentális tükre szintjén gyönyörűen meg is valósul. Ügyes, akár a főcím, a maga kijelentett-sugallt tartalmainak egyensúlyában. Csak a keretben elmesélt történet lett más: néhány ponton teljesebb is, gördülékeny és akció-dús, viszont szellemében néző-igény kiszolgáló, a pofátlanul átfogalmazott nyitott befejezéssel együtt. De végül ez lett az örömöm forrása is, a vége. Mostanában az irodalmi alapokkal rendelkező sorozatok (nevezzük nevén: szellemi recykling) kiürítő korában ez se kevés. Lenyeleti velem a békát, sőt, ízlik: meg is köszönöm.  Lenyeleti velem, hogy lett főgonoszunk, aki a könyvbéli titok őre; hogy a két világ közt lombosodni látszik valamiféle szerelemhíd; hogy megváltozott ez a mese! ...mondja a Farkas Piroskának. És nem biztos, hogy előnyére: lényegében olyan lett, mint a formátum többi sztorija. Bizonyos szempontból biztonsági játék – és mégis, nézni akarom; és most már nem azért, mert szerettem olvasni azt, aminek alapján (évek hosszú vajúdását követően) tovább gondolták.

Hanem önmagáért. Mert a vége amúgy Gibson pofátlanságig laza szabadságfaktorával él. Ahogy írtam a könyvről: Van néhány közmegegyezés az idővel játszódó történetek számára – amit az igazán invenciózus írók folyton felrúgnak. Gibson felrúgása: nincs kontinuus idő. Azaz a visszautam és beavatkozásom által másként alakuló jövő valóban leágazás. A vége csak ezt csavarja a játékmentés-újraindítás, a reboot belevonásával; ha nincs kontinuus idő, akkor miért ne indíthatnád akárhányszor újra a valóságod, tetszőleges ponttól, mintha tényleg csak virtuális volna. Ez innentől már tényleg nem Gibson története – viszont érdekel, hogy mit hoznak ki belőle. Hogy mit gondol erről a Westworldhoz képest másképp Jonathan Nolan és Lisa Joy, meg a csapat, akik bábáskodtak körülötte. Van esély rá, hogy érdemes lesz a figyelemre.

A Szolgálólány meséje – 5. évad

Figyelem! Spoileres poszt következik!!! 

„- Nem értem, hogy voltál képes együtt élni azzal a nővel, aki el akarta venni a gyerekedet? Hogy bírtad ki?
- Egész végig megjátszottam magam: játszottam a Szolgálólány szerepét és közben végig azt terveztem, hogy állok bosszút rajtatok.
- És bevált?
- Nézz magadra. Nézd meg, hol vagy most, és mi történt Freddel. Hát, így bírtam ki. Ezt tervezgettem. Te is tedd ezt. Játszd a szereped és közben terveld ki, hogyan állsz majd bosszút rajtuk.”
 
Nem pontos idézet, de nagyjából lefedi A Szolgálólány meséje ötödik évadának számomra legerősebb párbeszédét. Reveláció ez a javából – amikor az egykori Szolgálólány, June végre belemondhatja egykori kínzója, Serena arcába: igen, tönkretettelek. Reveláció a nézőnek is, mégpedig elsősorban azért, mert a sorozatnak sikerült az, amire nem sokan fogadtunk volna (én sem): úgy kanyarítania June történetét hogy nem csak hogy újra érdekes legyen, de valós és átélhető morális kérdéseket tegyen fel; valamint úgy alakítani a két nő dinamikáját (ami, valljuk be, végig a sorozat egyik legnagyobb hajtóereje volt), hogy az előző évad végi grandiózus bosszú ellenére is megmaradjon az egymásra utaltság, egyfajta véd- és dacszövetség, hogy a végére ez a páros együtt szálljon szembe az elnyomóikkal. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk, azt pláne nem, hogy képesek az alkotók bármennyire is hitelesen elvinni errefelé a sorozatot, de emelem kalapom – nagyrészt sikerült.
 
Pedig… jó sokszor temethettük már. A harmadik évad és a negyedik évad első fele egy hosszúra nyúlt szenvedéspornó, ahogy akkoriban írtam: „…lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.” Az, hogy innen felhozták a negyedik évad második felére egy jól átgondolt, sajnos túlságosan is életszerű politikai machinációkkal tarkított thrillerré June feldolgozatlan traumák által keretezett bosszúhadjáratát, kisebbfajta csoda volt. A negyedik évad vége a tökéletes ószövetségi bosszú, Fredet két kézzel tépik szét az igazságszolgáltatás által is cserbenhagyott szolgálólányok, kapunk vért, dühöt, könnyeket, aláfestésnek szól a kiváló „You Don’t Own Me”, teljes a kielégülés.
 
Aztán jön a kérdés: hogy lehet ezt folytatni? Mi lesz June Osborne sorsa? Arya Stark lesz belőle, aki a bosszúszomjába őrülve gyilkológépként irtja Gileád parancsnokait? Zászlajára tűzi a politika és szabadságharcost csinálnak belőle? Netán megmarad June-nak és éli a menekültek csendes, nyugalmas életét Luke-kal és kimenekített kislányával? Képes lenne rá? A nő, aki akkorát rúgott a gileádi rezsimbe, mint előtte senki, és akit folyvást mardos a bűntudat, amiért idősebb lányát hátrahagyta, képes lenne leállni és hátköznapi életet élni? Ez az új évad nagy kérdése – és ezt bizony szépen sikerült kibontani.
 
Mert nem csak June van. Nem csak rajta múlik. Ott a bosszúért lihegő Serena, a megtorlást tervező Gileád, a szabadságharcosok és a politikusok, akik mind a saját céljaikra használnák. Fred végzete epikus és nincs néző, aki ne érezne elégtételt a láttán – de az elégtétel közepette ott az ember. Aki bűntudatot is érezhet. Aki miután beteljesítette sorsát, nem tud szembenézni tettével. Aki meginog – feladná magát, de nincs hol. A senkiföldjén a gyilkosság is büntetlen maradhat. Minden adott, hogy June új életet kezdhessen. Képes rá? Hagyják? Hagyja Gileád? És hagyja Kanada?
 
Több fronton támad a sorozat, és egyik jobb, mint a másik, mégis meglepő, hogy a legnagyobb durranást melyik adja. Egyfelől ott van June és Serena párharca – a bosszúvágyó özvegy hamar rájön, hogy Gileád nem fogadja vissza tárt karokkal, hogy a szabadságfok, amit Kanadában megtapasztalt, „otthon” szóba se jöhet, hogy hiába minden eredménye, Gileádban ő továbbra is csak nő, tehát másodrangú, ráadásul egy áruló Parancsnok özvegye. Eljátszhatja a szerepét, de utána kuss a neve. Hamar találja magát abban a szerepben, amit addigi életében a leginkább megvetett – ezer hála az alkotóknak, amiért ezt azért sikerült kreatívabban megoldani, mintha egyszerűen Szolgálólányt csináltak volna belőle. A bosszú, a sértettség és a véletlenek furcsa összjátékának köszönhető, hogy Serena és June a legkiszolgáltatottabb helyzetben találnak egymásra és szövődik köztük olyan szövetség, ami túlmutat minden politikán.
 
Mert végre kiviláglik, aminek már rég ki kellett volna: June elsősorban anya. Az egyetlen, ami túlmutat a politikán, a kínzásokon, a bosszúvágyon, az épp az, amire az egész gileádi rezsim hazug ideológiája épült: a gyermek. És az ő mindenekfeletti értéke. June könnyűszerrel megölhetné Serenát – nem is kéne semmit tennie, csak magára hagynia. De akkor megölné a gyermekét is. Márpedig ez az egy dolog nem fér bele az erkölcsi kódájába és ez az, ami képes visszarántani a bosszúvágyába beleőrült gyilkost is a teljes elborulásból. Arya Straknak nem volt gyermeke. June Osbornnak van. Szép szimbolika és okosan játszadoznak vele – épp az menthet meg minket a totális elmebajtól, amit a leginkább ellenünk használnak fel, amit az egyik oldal női létünk alapvető értelmeként és elsőszámú kötelességként dörgöl folyvást az orrunk alá, a másik meg mintegy szabadságunk szimbólumaként mutatna fityiszt neki. Szimbolika, írom, de valójában tök mindegy, mire használja a sorozat: szimpla emberség ez. Elveszem-e egy ártatlan kisbaba életét csak azért, mert az apja egy kegyetlen féreg volt, az anyját meg utálom, vagy adok neki esélyt az életre? Valahol itt dől el, hogy June megőrzi-e a józan eszét vagy sem.
 
June, Serena és az anyaság drámája mellé kapunk gileádi politikát, jó sokat – végre. Betekinthetünk egy konszolidálódni vágyó diktatúra hatalmi csatározásaiba – hát, nem nagy élvezet, épp azért, mert túlságosan hihető. A végletekig pragmatikus Lawrence parancsnok és az ő tervei a gileádi ideológia terítésére, a „puha diktatúrát” képviselő kihelyezett telepek, a diplomáciai kapcsolatok felvétele mind annyira ismerősek a történelemből hogy fáj nézni. Igen, így lesz a korábban bombázott diktátorból a legjobb barátunk. Mindeközben a kanadai közvélemény szépen fokozatosan fordul a menekültek ellen – amikor túl sokan lesznek, amikor túl sok erőforrást vesznek el a kanadaiaktól, amikor épp nem tetszik a képük. Van az a vékony vörös vonal, aközött, hogy egy emberként segítünk a háború elől menekülőkön, ruhát gyűjtünk, kimegyünk a pályaudvarra önkénteskedni, tolmácsolunk, vigasztalunk, és aközött hogy a bevándorlók elveszik a munkánkat meg a szociális segélyünket… Ismerős?
 
S miközben Gileád kifelé nyitna és próbálja magát vállalhatóvá formálni, Kanada elüldözi a menekülteket, June-t és Serenát pedig ki tudja, hova veti a sors két pelenkás kisdeddel, valami forr Gileádon belül is. Tán a legérdekesebb szál – a diktatúra lassú belső bomlásának első jelei. Repedések azon a megingathatatlan falon. Szolgálólányok, akik nem törnek meg. Nénik, akikben meginog a hit – akik végre leveszik az önként magukra vett szemellenzőt, és rájönnek, hogy ideológiájuk leple alatt csupán bordélyházat üzemeltetnek. Parancsnokok, akik a pragmatizmus felszíne alatt keresik az utat, hogyan tehetnének jóvá legalább pár bűnt, mielőtt eljön a Pokol. Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk. Kíváncsian várom a lezárást.

Joe Hill - Gabriel Rodríguez: Locke & Key - Kulcs a zárját - Az Aranykor (képregény)

Meg kell mondjam, elsőre eléggé megütött e crossover híre. Nagyon szívesen adtam magam anno a Locke & Key képregénynek, mert jóval többet kaptam tőle, mint amit vártam. Hamar megszerettem - és nagyra becsülöm Joe Hillt és Gabriel Rodriguezt érte, hogy a végére se szerettem ki belőle. Tényleg a megtalált empátia és valami eszelős kegyetlenség ölelkezik ebben a mesében, biztos kézzel rajzba téve. A bőrünkön kívül lakó gonoszság, amit kihasználnánk: a fém, amiből kulcsokat önthet a szelíd kíváncsiságtól a mohóságon át a hatalomvágyig az emberi gyarlóság; hogy ez által hogyan engedjük be magunkba, hogyan lesz (túlságosan is) emberivé ez a kint lakó, idegen gonosz. A megszállottság sokféleségének szépséges, de kíméletlen meséje az a képregény. De hogy a Sandman világába hatoljon? Abba a hallatlanul komplex csodába, a kultúránk álomvilágába, amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra (úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik)? Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne szűkítsen a mítosza mezején azért, hogy belelépve ne lötyögjön benne, mint gyerekláb az apja gumicsizmájában.

Pedig bízhattam volna a szerzőpárosban, eredetileg is olyasmit raktak elém, amit így elmesélve, ezzel a rajztechnikával nem tudtam volna ilyennek elképzelni. Olyannyira átfordult bennem ez az ódzkodás, hogy dilemmába lökött: a Kulcsház meséinek kötetei mellett, vagy Neil és alkotótársai klasszikusának kiemelt polcán legyen-e a helye – kik övezzék (hol képezzen övet), vagy, ha egészen pontosan akarom mondani: honnan vegyem elő majd újra. Eldől, de most még nem rakom el. Azt hiszem, ennél pontosabban semmi nem jelzi, hogy most milyen státuszba került. Hogy egy darabig még itt hever, a kupacokon, kézügyben.

Hill és Rodriguez szépen ágyaznak ennek a másik mesébe lépésnek. A történetfolyam ártatlanul indul és optimistán – ahogy a millennium után a múlt század. Olyan, mint a Titanic: egy évszázadnyi hatalmas idea, nagyravágyás és álom – nyilván e rajzolt alternatívában is a maga jégéles határaiba ütközik. Nagyon pontosak ezek az alapozó játékok, a négy előzmény-történet az Álomúr birodalmába átlépő ötödikhez. Nagyon pontosan vesznek el illúziókat. Az illúziót, hogy Aranykor jön. A kicsi világ illúzióját, amit szabályozhatsz, uralhatsz a tudással, amit megszereztél. Hogy hiába juttatod a Holdba a veszteséget, a színfalak mögé, ahol az emberi színjáték tényleg álarcát veszti – attól még veszteség, attól még keserű. A kamaszillúziót, ami hatalmat kíván, hogy jót tehessen, de az önpusztításon túl nem jut vele. Amúgy a Kulcsház egész mitológiája ilyen kamaszillúzió – ezért ennyire gyermeki benne mindenki, akinek rég felnőtté kellett volna válnia. Dr. Chamberlin Locke, vagy a felesége, Fiona úgy gyermekiek (gyermekfantázia-rajzok), ahogy minden ilyen misztikus hatalombirtokos, aki nem használja az erőit nyers hatalomszerzésre. A Kulcsház jellegében a jó gyerekek játszóháza. Ahol azért elszabadulhat a kópéság. Egy másik blogon egész bejegyzés-folyamot rittyentettem e gyerekség köré, egyéb apropóból, nem ragoznám itt túl.

A lövészárok-háborúban elszabaduló kamaszálom teszi fel erre az előkészítő szakaszra az árnyakat hadba hívó koronát. A század illúziói: gigászi dolgok, óriási gépek, épületek és eszmék, a gyorsabban, magasabbra, erősebbre mérnöki csodái a pusztításban is gigásziak. A család kamasz fia, John amikor elmegy háborúzni a kulcsok hatalmával, nyerni úgymond az értelmetlennek tartott szülői tiltás ellenére, ezt nem látja. Hogy amit a háborúról és megnyeréséről gondol, és ahogy gondolja, szintén ama század illúziója volt. Itt szakad át a mesei horror, meglephet, mennyire keserű és kíméletlen lesz innentől ez a mesébe oltott mese – hiszen valójában még most se akar (nem is tudna) realitás lenni. 

Csak át akar vezetni a Sandman univerzumának határain: amivel rímelne a mi megélt illúzióvesztéseinkre, annak szálait egy másik, gyönyörű illúziókból szőtt kárpitba ölti-hímezi. Miközben tétet teremt, átélhetőt, valódit; és egy nagyon jól átgondolt időhidat a két világ között. Mégpedig pofátlan bátorsággal – szerintem Neil Gaiman tényleg szívből, igazán szeretett a szerzőpáros kutatási asszisztense lenni, mert ezzel a többszörös csavarral, meg az oda vezető úttal az Álom birodalmába a végén valóban megtisztelték a történetét. Mintha egy eddig nem látott, fontos puzzle-darabka került volna a Sandman-univerzum méltó helyére, aminek a hiánya csak most tűnt fel; úgy, hogy eddig nem hiányzott, és mégis, minden oldalán pontosan illeszkedik.

Valójában persze ez is illúzió – ha nem is a huszadik századé, hanem mai, és meglehetősen divatos. Szerencsére a belebeszélők tudják ezt, tisztában vannak vele, mibe szőtték a maguk (nyugodtan mondhatjuk, hogy rajongói) látomását. Én úgy döntöttem, hogy van benne helye. De bárki dönthet másképp. Mert ahogy az igazán jó crossovertől elvárás, az eredetiből Hill és Rodriguez babaháza egy szemernyit nem vett el. Egész marad akkor is, ha nem illeszted bele ezt a puzzle-darabot. Már pusztán ezért nagyon hálás vagyok nekik. Mint ahogy (szokás szerint) csak megköszönni tudom a FUMAX dolgozóinak odatett, gondos munkáját, amivel ezt a könyvet a kezembe adták.