Magam is meglepem vele, hogy leírom (vállalva
az elvetemült rajongók felháborodásának kockázatát), de egyre biztosabb vagyok
benne, hogy J. K. Rowlingnak a Harry Potter széria „csupán” belépő volt az
irodalmi életbe (na jó, dollármilliárdokat érő belépő…) és nem csúcspont. Simán
lehet, hogy az még előtte van – akár az is lehet, hogy Cormoran Strike történeteiben
éri el. A tavalyi „lopakodó sikerkönyv”, a Kakukkszó
után immáron itt a sorozat második része, s ha hinni lehet a szerző terveinek,
még legalább öt követi. A legújabb hírek szerint a következő már el is készült.
Lássuk!
Rowling tobzódik. A selyemhernyó olvastakor nem egy helyen az volt az érzésem, mintha
végre fellélegezne és minden elvárást, könyvpiaci követelményt,
célcsoport-tanítási célzatot figyelmen kívül hagyva szabadjára engedné mindazt
a gátlástalan fantázia-tömeget, amit eddig - ha nem is nyomott el, de - gondosan
keretek közt tartott. Megteheti: most nem gyerekeknek ír, nem kell tekintettel
lennie senkire és semmire, nincs felelősség; és hát hogy őszinték legyünk, a
piaci sikerre is magasról tehet. Azt ír, amit akar. Ha épp Hieronymus Bosch
vásznára illő groteszk horrort akar írni, megteheti. Ha oda akar mondani a
londoni belterjes irodalmi életnek, megteheti. Ha társadalomkritikáját vérgőzös
krimibe akarja burkolni, megteheti. És ez nagyon jó nekünk.
Cormoran Strike az előző kötetben
felgöngyölt szupermodell-gyilkosság után a londoni magánnyomozó-szakma igazi
sztárja lett: szó szerint várólistát vezet a potenciális ügyfeleknek. Minden
megcsalt feleség, csúf válóper előtt álló üzletember, meghurcolt híresség őt
akarja. Közben azért néha arra is szakít időt, hogy jó pénzért bulvárlapokat
lásson el értesülésekkel bizonyos politikusok viselt dolgairól (persze mindezen
értesüléseket kizárólag törvényes úton szerzi be – a szerző azért nem tagadja
meg teljesen önmagát és jól odaszúr a lehallgatási botrányért a
bulvársajtónak). Szóval fut a szekér… Közben magánnyomozónk tovább viaskodik a
híres papa árnyékával és érzelmi manipulálásban nem kispályás exmenyasszonya
emlékével. Mi meg mindkettőnek bemosnánk egyet-kettőt, mert már a második
kaland első oldalaira eljutottunk oda, hogy teljes szívünkből imádjuk ezt az
olykor nagyra nőtt gyerekként viselkedő veteránt.
Szerencsére nem csak mi vagyunk így ezzel –
asszisztensnője is egyre inkább Cormoran és a nyomozószakma varázsa alá kerül.
Jó kis páros ők, bármily műfajidegenül hangozzék is, kifejezetten aranyos,
ahogy csiszolódnak egymáshoz – dinamikájuk még mindig üde színfoltja a
regényeknek, és őszintén remélem, hogy minden pengeélen táncolás ellenére viszonyuk
megmarad a kollegiális barátság szintjén, mert ezt bizony nagy kár lenne holmi
romantikus klisékkel elrontani. Pláne, mert Robin ebben a részben végre engedi
felszínre törni nyomozói ambícióit, és talán-talán a következő etapra kilép a
titkárnő szerepköréből, hogy igazi Watsonként egyengesse az ő bumfordi
Sherlockja útját. Ehhez mondjuk még át kell verekednie magát undok vőlegényén,
aki a háta közepére sem kívánja Robin munkáját, még kevésbé főnökét – na, ezt a
pasit is simán megkínálhatná valaki egy-két maflással, kíváncsi vagyok, mit
rejteget még ez a hármas kombináció. Látható, hogy egyre közelebb kerülünk a
főszereplőkhöz, ami jó – de még mindig vannak titkaik, ami még jobb. Szépen
fokozatosan épülnek előttünk a karakterek, ami garantálja, hogy ne unjunk rájuk
egyhamar.
Persze nem csak a szereplők épülnek a
lapokon, van itt bizony nyomozás is… Nem is akármilyen! Mert miközben sorban
állnak a drága idejéért a válófélben lévő szépek és gazdagok, Cormorant
felkeresi egy zavarodott, szürke egér típusú hölgyemény, aki elpanaszolja, hogy
férje, a közepesen híres író, Owen Quine bizony eltűnt. Nem mintha ez annyira
meglepő lenne, párszor már szedte a sátorfáját, de most az istennek se akar előkerülni,
ugyan nem keresné-e meg a magánnyomozó ráérő idejében? Nyilván tízből kilencen
elhajtanák, hát még hogy fizetni se nagyon tud – nem úgy Cormoran, aki jó
szokásához híven alaposan beletenyerel a szószba. Mondhatni, szó szerint.
Kisebb vargabetűk után ugyanis Quine
előkerül – ám nem teljesen úgy, ahogy a feleség számított rá. Folyvást sötét
leplekbe burkolózó, karikaturisztikusan fennhéjázó, a küldetéstudatos különc
alakjában sikerrel tetszelgő írónkat valaki egész konkrétan kibelezte – és hogy
őszinték legyünk, ez még a kevésbé extrém dolgok közé tartozik azok közül,
amit műveltek vele, de hát hagyjunk némi teret a fantáziának is… (Itt jegyzem meg: érzékeny gyomrúak ne
olvassák a könyvet. Ez már nem a Roxfort, ahol a legsúlyosabb sérülést is
pikk-pakk visszavarázsolják és a gonosz a biztonság kedvéért önmagát öli meg.)
Évi rendes horroradag kipipálva, jöjjön hát a krimi! Hamar kiderül, hogy Quine jószerivel
maga terített meg saját kibelezéséhez, hisz megjelenés előtt álló regényében
pontról pontra megírta a gyilkosságot. És nem csak azt…
A gondosan dugdosott – épp ezért
természetesen a fél londoni irodalmi szféra által olvasott – kézirat bizony nem
kímél senkit és semmit: lerántja a leplet nevezett irodalmi szféra tagjainak
viselt dolgairól, évtizedes titkokat tár fel, titkolt hajlamokat figuráz ki.
Mindezt gótikus rémregénybe bújtatva, sokszoros áthallásokkal és gyomorforgató
jelenetekkel tarkítva. Ember nincs, aki ne akarná kinyírni Quine-t, miután
olvasta a „Bombyx Mori” rá vonatkozó részeit – tán az egy Michael Fancourt, a sikeres
rivális kivételével, aki Quine halála után a regényben a lehetőséget látva
gyorsan fel is ajánlja, hogy megírja az előszót a posztumusz megjelenéshez… Bájos,
ugye?
Rowling tobzódik – nem csupán a
horrorisztikus részletekben, hanem a kritikában is. Ahogy a Kakukkszóban elintézte a divatvilágot és
odamondogatott a celebkultusznak, úgy kapja meg a magáét A selyemhernyó lapjain a fennhéjázó, belterjes, saját nagyszerűségének
és kivételezettségének tudatától szabadulni képtelen irodalmi elit. Bármily
pökhendi, tenyérbemászó tuskó volt is Owen Quine, és bármily undorító víziókat
írt, titkon nem tudunk nem szurkolni neki, hogy szúrjon csak oda ezeknek az
alakoknak… Persze ekkor már tudjuk, hogy végül neki szúrtak oda alaposan, de akkor is… Néha jó lenne hinni, hogy
valaki van olyan bátor (és gonosz, tegyük hozzá) hogy lerántja a lepleket, nem
törődve a következményekkel. Aztán persze kiderül(het), hogy semmi sem úgy
volt, és az egész csak egy gigantikus átverés. Vagy nem. Vagy ez is csak egy
fricska a semmit nem tisztelő marketinggépezetnek, amely manapság már az
irodalmi életet is irányítása alá vonta? Vagy?
Vagy egyszerűen csak egy bitang jó krimi.
Határozott fejlődés az előző kötethez képest – pedig azt sem érhette sok
kritika. Bátor, felszabadult, okos, kíméletlen. Ha engem kérdeznek, Rowling
tobzódjon csak tovább!
Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése