2015. június 24., szerda

Robert Galbraith: A selyemhernyó

Magam is meglepem vele, hogy leírom (vállalva az elvetemült rajongók felháborodásának kockázatát), de egyre biztosabb vagyok benne, hogy J. K. Rowlingnak a Harry Potter széria „csupán” belépő volt az irodalmi életbe (na jó, dollármilliárdokat érő belépő…) és nem csúcspont. Simán lehet, hogy az még előtte van – akár az is lehet, hogy Cormoran Strike történeteiben éri el. A tavalyi „lopakodó sikerkönyv”, a Kakukkszó után immáron itt a sorozat második része, s ha hinni lehet a szerző terveinek, még legalább öt követi. A legújabb hírek szerint a következő már el is készült. Lássuk!

Rowling tobzódik. A selyemhernyó olvastakor nem egy helyen az volt az érzésem, mintha végre fellélegezne és minden elvárást, könyvpiaci követelményt, célcsoport-tanítási célzatot figyelmen kívül hagyva szabadjára engedné mindazt a gátlástalan fantázia-tömeget, amit eddig - ha nem is nyomott el, de - gondosan keretek közt tartott. Megteheti: most nem gyerekeknek ír, nem kell tekintettel lennie senkire és semmire, nincs felelősség; és hát hogy őszinték legyünk, a piaci sikerre is magasról tehet. Azt ír, amit akar. Ha épp Hieronymus Bosch vásznára illő groteszk horrort akar írni, megteheti. Ha oda akar mondani a londoni belterjes irodalmi életnek, megteheti. Ha társadalomkritikáját vérgőzös krimibe akarja burkolni, megteheti. És ez nagyon jó nekünk.

Cormoran Strike az előző kötetben felgöngyölt szupermodell-gyilkosság után a londoni magánnyomozó-szakma igazi sztárja lett: szó szerint várólistát vezet a potenciális ügyfeleknek. Minden megcsalt feleség, csúf válóper előtt álló üzletember, meghurcolt híresség őt akarja. Közben azért néha arra is szakít időt, hogy jó pénzért bulvárlapokat lásson el értesülésekkel bizonyos politikusok viselt dolgairól (persze mindezen értesüléseket kizárólag törvényes úton szerzi be – a szerző azért nem tagadja meg teljesen önmagát és jól odaszúr a lehallgatási botrányért a bulvársajtónak). Szóval fut a szekér… Közben magánnyomozónk tovább viaskodik a híres papa árnyékával és érzelmi manipulálásban nem kispályás exmenyasszonya emlékével. Mi meg mindkettőnek bemosnánk egyet-kettőt, mert már a második kaland első oldalaira eljutottunk oda, hogy teljes szívünkből imádjuk ezt az olykor nagyra nőtt gyerekként viselkedő veteránt.

Szerencsére nem csak mi vagyunk így ezzel – asszisztensnője is egyre inkább Cormoran és a nyomozószakma varázsa alá kerül. Jó kis páros ők, bármily műfajidegenül hangozzék is, kifejezetten aranyos, ahogy csiszolódnak egymáshoz – dinamikájuk még mindig üde színfoltja a regényeknek, és őszintén remélem, hogy minden pengeélen táncolás ellenére viszonyuk megmarad a kollegiális barátság szintjén, mert ezt bizony nagy kár lenne holmi romantikus klisékkel elrontani. Pláne, mert Robin ebben a részben végre engedi felszínre törni nyomozói ambícióit, és talán-talán a következő etapra kilép a titkárnő szerepköréből, hogy igazi Watsonként egyengesse az ő bumfordi Sherlockja útját. Ehhez mondjuk még át kell verekednie magát undok vőlegényén, aki a háta közepére sem kívánja Robin munkáját, még kevésbé főnökét – na, ezt a pasit is simán megkínálhatná valaki egy-két maflással, kíváncsi vagyok, mit rejteget még ez a hármas kombináció. Látható, hogy egyre közelebb kerülünk a főszereplőkhöz, ami jó – de még mindig vannak titkaik, ami még jobb. Szépen fokozatosan épülnek előttünk a karakterek, ami garantálja, hogy ne unjunk rájuk egyhamar.

Persze nem csak a szereplők épülnek a lapokon, van itt bizony nyomozás is… Nem is akármilyen! Mert miközben sorban állnak a drága idejéért a válófélben lévő szépek és gazdagok, Cormorant felkeresi egy zavarodott, szürke egér típusú hölgyemény, aki elpanaszolja, hogy férje, a közepesen híres író, Owen Quine bizony eltűnt. Nem mintha ez annyira meglepő lenne, párszor már szedte a sátorfáját, de most az istennek se akar előkerülni, ugyan nem keresné-e meg a magánnyomozó ráérő idejében? Nyilván tízből kilencen elhajtanák, hát még hogy fizetni se nagyon tud – nem úgy Cormoran, aki jó szokásához híven alaposan beletenyerel a szószba. Mondhatni, szó szerint.

Kisebb vargabetűk után ugyanis Quine előkerül – ám nem teljesen úgy, ahogy a feleség számított rá. Folyvást sötét leplekbe burkolózó, karikaturisztikusan fennhéjázó, a küldetéstudatos különc alakjában sikerrel tetszelgő írónkat valaki egész konkrétan kibelezte – és hogy őszinték legyünk, ez még a kevésbé extrém dolgok közé tartozik azok közül, amit műveltek vele, de hát hagyjunk némi teret a fantáziának is… (Itt jegyzem meg: érzékeny gyomrúak ne olvassák a könyvet. Ez már nem a Roxfort, ahol a legsúlyosabb sérülést is pikk-pakk visszavarázsolják és a gonosz a biztonság kedvéért önmagát öli meg.) Évi rendes horroradag kipipálva, jöjjön hát a krimi! Hamar kiderül, hogy Quine jószerivel maga terített meg saját kibelezéséhez, hisz megjelenés előtt álló regényében pontról pontra megírta a gyilkosságot. És nem csak azt…

A gondosan dugdosott – épp ezért természetesen a fél londoni irodalmi szféra által olvasott – kézirat bizony nem kímél senkit és semmit: lerántja a leplet nevezett irodalmi szféra tagjainak viselt dolgairól, évtizedes titkokat tár fel, titkolt hajlamokat figuráz ki. Mindezt gótikus rémregénybe bújtatva, sokszoros áthallásokkal és gyomorforgató jelenetekkel tarkítva. Ember nincs, aki ne akarná kinyírni Quine-t, miután olvasta a „Bombyx Mori” rá vonatkozó részeit – tán az egy Michael Fancourt, a sikeres rivális kivételével, aki Quine halála után a regényben a lehetőséget látva gyorsan fel is ajánlja, hogy megírja az előszót a posztumusz megjelenéshez… Bájos, ugye?

Rowling tobzódik – nem csupán a horrorisztikus részletekben, hanem a kritikában is. Ahogy a Kakukkszóban elintézte a divatvilágot és odamondogatott a celebkultusznak, úgy kapja meg a magáét A selyemhernyó lapjain a fennhéjázó, belterjes, saját nagyszerűségének és kivételezettségének tudatától szabadulni képtelen irodalmi elit. Bármily pökhendi, tenyérbemászó tuskó volt is Owen Quine, és bármily undorító víziókat írt, titkon nem tudunk nem szurkolni neki, hogy szúrjon csak oda ezeknek az alakoknak… Persze ekkor már tudjuk, hogy végül neki szúrtak oda alaposan, de akkor is… Néha jó lenne hinni, hogy valaki van olyan bátor (és gonosz, tegyük hozzá) hogy lerántja a lepleket, nem törődve a következményekkel. Aztán persze kiderül(het), hogy semmi sem úgy volt, és az egész csak egy gigantikus átverés. Vagy nem. Vagy ez is csak egy fricska a semmit nem tisztelő marketinggépezetnek, amely manapság már az irodalmi életet is irányítása alá vonta? Vagy?

Vagy egyszerűen csak egy bitang jó krimi. Határozott fejlődés az előző kötethez képest – pedig azt sem érhette sok kritika. Bátor, felszabadult, okos, kíméletlen. Ha engem kérdeznek, Rowling tobzódjon csak tovább!


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...