2015. december 8., kedd

Kuroszava Akira: Yojimbo - A testőr (film)

Magányos harcos érkezik a semmiből a keresztúthoz. Körülnéz, megragad egy botot, feldobja – s amerre a bot leesik, arra megy tovább. Így, a semmiből érkezéssel és a mindegy, merre tovább álcajátékával kezdődik Akira Kuroszava filmje, a Yojimbo.

Az út egy kisvárosba visz, ahol a gésaház tulajdonosa, a város korábbi, legtekintélyesebb lakója, „polgármestere” Seibei (és szövetségese, a selyemkereskedő Tazaemon) vetélkedik a város feletti teljhatalomért egykori jobbkezével, Ushitorával (és szaké-gyáros szövetségesével: Tokuemonnal)… ahogy a vendéglős, Gonji a hozzá betérő idegennek elmagyarázza: csak a koporsókészítőnek jó a várost pusztító belháború. Mindkét kereskedő kardforgatókat gyűjt, mindegy, róninok, rablók, csak fegyverük legyen és merjék használni. A két „sereg” felemészti a várost… úgyhogy jobb volna, ha az idegen kardforgató szedné a sátorfáját, és nem tetézné tovább a bajt. A névtelen harcos (aki mikor kérdik a nevét, az udvar eperfájára pillantva nevezi magát Kuwabatake Sanjurónak – harminc éves eperfának) viszont úgy dönt, marad. Tetszik neki a hely. Vagy a helyzet. Avagy nem tetszik? Egy biztos, nem hagyja annyiban…


Álcajáték ez, tényleg ezer szinten. Hiszen a pályája zenitjét érző rendező-mester (pedig hol volt akkor még a zenit…) valójában Dashiel Hammett Véres aratásának alaphelyzetét és ízeit adaptálja jellegzetesen japán módon és környezetbe. A hard-boiledet fűszerezve a western alapszituációival (a képi megvalósításig bezárólag) úgy, hogy voltaképp a chambara műfajának, a klasszikus japán kardpárbajfilmnek adott vele messzire ható vérfrissítést. Miközben valójában jelenetről jelenetre szinte parodizálta azt – először belecsempészve a klasszikusan komor, japán hősi alapmesébe a humort. Némelyik szereplője valóságos karikatúra; és állandó humor forrása a Sanjurót felbérelni akaró kereskedők egymással vetélkedése is – a dolgok elfajulásáig a képpel való játékok és a kísérőzene szintjéig jelen van az a kettős réteg a filmben, amit majd Tarantino formál rá jellemző egységes, fanyar látásmóddá. 

Kuroszava filmje álcajáték. Hiszen mindez valójában csak eszköz, hogy a rendező a japán hatvanas évek, a saját kor épp megtapasztalt értékveszéseit fonja filmbe – úgy, hogy a történelmi múltba, a Tokugava-kor utolsó éveibe helyezi a mesét, az eladósodó szamurájok, éhséglázadásokkal szembesülő daimjók, a megjelenő nyugati fenyegetés korába. A saját korának szintén minden értéket átértékelő ritmusváltását rengeteg szimbolikus kis momentummal belefonva az egykori (szintén igen tragikus) ritmus- és életmódváltásba. Álcajáték vezeti a cselekményt, hiszen látszólag az értékhordozó múltnak ad elégtételt a végén - amikor a kard legyőzi a pisztolyt -, de valójában az értékhordozásból kiábrándult gazdátlan, magát immár nem zabolázó erő emészt fel mindent maga körül, csak úgy, a maga kedvére. Mert erre járt, és nem volt más dolga. Mintha csak annyit tehetne az akarat, a jó szándék e világban, hogy nem hagyja megszületni az elfoszló helyett még hazugabb új rendeket! Nagyon vigasztalan vagyok, amikor olyasmit olvasok e filmmel kapcsolatban, hogy a hős jött, látott, győzött, és maga mögött hagyja a végén a megtisztított világot… Két öregembert hagy maga mögött, és a romokat. Miért mit gondoltok, mit jelent a halotti dobot ütő egykori elöljáró (a gyáva megalkuvó, akit mindkét oldal lefizetett) díszruhás alakján az időkiáltó vére? Nincs már egyetlen oldal sem, nem hoznak be selymet, nem főznek szakét, aki tehette, elmenekült, aki nem, az halott, a városban meghalt az idő, nincs mit kiáltani. Az „igazságtevő” nyomában nem marad semmilyen igazság, ami folytatódhatna.

Térjünk vissza az elejére. A mindegy, merre tovább álcajátéka… olyasmit sugall, mintha mindegy melyik városba érkezne a gazdája vesztett egykori szamuráj, mindenhol ugyanez fogadná: a valóságos hatalom, a dolgok befolyásolásának képessége már nem a szamuráj-kaszt földbirtokos urainak kezében van, hanem a kereskedők kezében, a viszonyok hol így, hol úgy átalakulóban vannak, ott sem gusztusosabb e változás, ahol látszatra békésebb – hiszen a pénz hatalma valójában tényleg azé, aki gátlástalanabb. A bafuku élet- és értékrendje megbukott. Elképesztően egyszerűen mutatja meg a rendező, hová süllyedt a világ: az első dolog, amit a rónin a városban lát egy kutya, aki egy levágott kézfejet cipel a szájában. A kutyák marakodása ez a koncon, aminek nincs gazdája. Így születik az új világ… A western-toposzok jelenléte nyilvánvaló, és kritika csomagolódik bele: Amerika (és a mítosza) is pontosan ugyanígy született…

A ronin játszik. Senki nem kéri rá, úgymond az igazságtevésre - mint ahogy a parasztok kérik a Hét szamurájt. Sőt, azt szeretnék, menjen el. Amíg felszabadultan játszik, a kívülállás pozíciójából, a saját legyőzhetetlenségének mítoszát először rögtön három hideg fejjel elkövetett gyilkossággal alapozva, később mindezt megfejelve még számossal – addig nincs vetélytársa, a dolgok azonnali elfajulását csak a véletlen, a városba érkező hivatalnok jelenléte akadályozza. A férfi, aki időnként úgy vonaglik meg, mintha bolhák bántanák az elhanyagolt kimonója alatt, akinek valójában nincs értékrendje, az első pillanatoktól a nagy, végső összecsapást provokálná, hogy aztán elintézhesse a maradékot, a túlélőket, a „győzteseket”. Úgy ül fel az egymásnak ugrasztott bandák összecsapását figyelni a harangtoronyba, mint valami magasabb rendű, kívülálló bíró – úgy ül ott, ahogy te ülsz a moziszékben, ahogy kívülállásod biztonságából éled bele magad a filmbe, kedves mozijáró bárki, ez az erkölcstelen viselkedés a tiéd: neked-miattad véreznek azok ott, a te kényedre kedvedre. Nincs más ok rá. Szórakozz rajta. (Van min: Tosiro Mifune konkrétan zseniális.)

Sanjuronak (Szandzsúrónak) nincs ellenfele, amíg a városba vissza nem érkezik Ushitora legfiatalabb öccse, Unosuke; úgymond a legteljesebb önfelszámoló gesztus hordozója: a szamuráj pisztollyal. Ő az első pillanattól gyanakszik, ahol lehet akadályozza Sanjurót, hogy a kedvét tehesse – mert ő is ezt szeretné, de a maga szája íze szerint. Mégsem ő „csípi el”, leplezi le valójában Sanjurót, hanem annak pillanatnyi „elgyengülése”, amikor a film folyamán először erkölcsi értelemben vett parancsokat követve öl, és megmenti a kártyaadósság fejében elparentált asszonyt a férjének és a fiának. Csaknem a vesztét okozza, hogy így tesz – ki is esik a szerepből, bele a bosszúálló szerepébe, aki kénytelen viszonozni Gonji életmentését… Az utolsó, western-mód felvezetett, elképesztően sűrű és rövid párviadalban úgy söpri el a maradék ellenállást a benne munkáló harag, ahogy a vihar a város pernyéjét -  a hideg szívű játékos érintetté vált egy pillanatra, kifejezi a háláját úgymond az őt pár napja a halál torkából kimentő fogadósnak; de ettől még lényegében ugyanaz a hideg szívű értékhullató marad, mint legkomolyabb, pisztolyos ellenfele. Unosuke halálmonológja tökéletes: valóban mind a ketten a pokolra valók…

A film hatása máig felmérhetetlen. Alig pár évvel a bemutató után Sergio Leone szinte kockáról kockára építi fel ugyanezt a mesét az Egy maréknyi dollárért… képeivel. A spagetti-westernbe itt, a születésekor még nem fér bele annyi réteg és szín, mint Kuroszava filmjébe; nem fér bele annyi álcajáték. Kuroszava kikérte magának, hogy nem kérték el tőle a jogokat – az érzésem szerint ha nem pusztán egy mesterien fényképezett, olykor érzékeny remake készül az olasz konyhájában, hanem saját álcajátékai, belső rétegei vannak (és ez által azonos „filmnyelv-szinten” marad az üzenete), akkor lehet, simán ellegyintette volna. Furcsát mondok, szerintem Walter Hill Az utolsó emberig-je (Kuroszava filmjének későbbi, jogdíjas adaptációja) e tekintetben messzebbre jut, ugyanabba a végső, reménytelen lepusztultságba – következésképpen nem is volt akkora siker. Mi itt a fehérember-világban tömegével vagyunk úgy huzalozva, hogy ebből az egészből nem értjük, csak a bosszút, és annak elégtétel-voltát (amely egyébként úgy, ahogy van egy elképesztően mélyen bennünk gyökeredző hazugság); így a spagetti-western sokkal nagyobbat ütött, mint a szeszcsempész-gengszterfilm. Érdekes, később a zseniális olasz képes volt minden mintakövetés nélkül túlmutatni a saját zsánerén – mert az a többlet, amit itt mindvégig álcajátéknak hívok, A Jó, a Rossz és a Csúf-ban már tisztán érzékelhető… A film hatására rajzolja az összes történelmi kalandba a maga Usagi Yojimbo-ját Stan Sakai – bár elfogultan szeretem ezt a képregényt, be kell látnom: a bölcs, igazságosztó nyúl-harcos figurája plakát-mélységű, rétegtelen másolata annak a (másképp) szikár, mélyen elkeseredett névtelennek, aki Kuroszava mozijában a végén úgy sétál ki a képből, ahogy érkezett: sehova se tartva.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...