2014. november 16., vasárnap

A hét pszichopata és a si-cu - film

Martin McDonagh urat másodszor tekinthetné a saját halottjának a bénán elcseszett magyar címadás – nem tudom, ki felel az Erőszakik minden tekintetben filmhez méltatlan összetételéért; lehet, hogy ugyanaz, aki a Hét pszichopata mögé biggyesztette a si-cut. Gondoltam szólok: többé nem kéne filmcím közelébe engedni… még jó, hogy a drámaíróból rendezővé avanzsált McDonagh meséjét Hatvanhárom értelmetlen mesterlövész-pisztolylövés, és a si-cu-nak is nyugodtan fordíthatták volna; legalább ugyanennyien beültek volna rá, legalább ugyanennyien letöltötték volna, s ugyanígy nem kerülhette volna el a kult-státuszt. Ez a film betegen jó, minden porcikája a helyén van: mélye és magasa nyílik az egyébként meglehetősen sekélylátszatú, béfilmklisékkel sokat játszadozó mesének, kiszól a popkultúrának képpel és beszólással, és még a stáblista végére is teljes értékű fricska kerül. Egyszerűen utálom néha az életem, hogy ezeket nem a megjelenés ritmusában, hanem a magam ideje szerint kapom – pedig örülhetnék, hogy egyáltalán kapom…

Marty forgatókönyve nem halad. Pedig van jó címe hozzá, papírja, tolla, gépe, diktafonja, ideje, whisky-je - abból több is, mint kéne, de hát ír a lelkem, és Colin Farrell játssza, tehát… - csak ötlete nincs. Hogy mit kezdjen a címnek remek hét pszichopatával. Még jó, hogy a legjobb haverja, Billy (Sam Rockwell, abszolút a helyén) megszánja. Bár ki tudja, jó-e ha megszán egy fazon, aki előre megfontolt kutyatolvajlásból és „megtalálói” jutalomból él, nem kevésbé kattant idős haverjával, a jellegzetesen polák nevű Hans-szal (Christopher Walken lubickol eben a szerepben)… ki tudja, jó-e, ha megszán a haverod, aki – mint utólag kiderül: puszta szívjóságból – elrabolja Charlie (Woody Harrelson), a maffiózó imádott si-cuját. Aki szívesen megírja veled a forgatókönyvet a hét pszichopatáról, sőt, hajlandó kicsit felpörgetni az anyaggyűjtést is – mivel leginkább az a gondod, hogy ehhez a remek címhez nem ismersz egyetlen pszichopatát sem…

Szóval ritkán látni ilyet. Hogy Tarantino pofátlan párbeszédkezelése adjon randevút ugyanazon a képkockán Charlie Kaufmann alkotásfelelősségtől másnapos mondatainak, hogy egymás után álljanak elénk a bevett klisék Dextertől a hallgatag bárányokig – csak éppen mintha az egészet a kamera mellől, forgatás közben néznénk, látva a világítókat, a hangtechnikusokat, a kamerát, a képen nem látszó rengeteg embert. Nem látjuk, de mintha… Önreflexió ez a javából: kedves kitalálóember, mi van akkor, ha egyszer csak papírízű karaktereid a maguk hús-vér valójában körülvesznek és belevonnak a maguk pszichopata életébe? Mit tennél akkor, ha a legbetegebb fantáziáid, részeg beszólásaid vinnének el vakációzni a saját múltjuk, jelenük és permanens jövőtlenségük sivatagába? Marty, csak te gondoltad, hogy a pszichopaták szórakoztatóak. Pedig egy idő után elég fárasztóak tudnak lenni… mondja Hans a forgatókönyvírónknak a sivatagban. Egy idő után tényleg fárasztóak a poénok – és ezzel együtt mégis működnek. Mert ez a fárasztás is bekalkulált rendezői-forgatókönyvírói gesztus.

Tarantinot emlegetni kétélű dolog – hiszen McDonagh másképp veszi komolyan a saját fricskáit a filmcsinálásról, a gerjesztett befogadói várakozásról – s miközben odaköszön az időzavaros filmes fintorok kétségtelen atyamesterének, talán az eddig legteljesebb filmes kritikáját is adja ennek az attitűdnek, minden kiemelés nélkül, elegánsan, mondhatni, két mondat között. Hiszen azokkal ellentétben nem röhögi ki a nézőt. Tarantino minden filmje záró jelenetében rajtunk röhög – amiért nem tudjuk (valamilyen szintjén sosem tudjuk) nem komolyan venni a bohócálarcot, amit Hollywoodra húz. McDonagh ezzel szemben önmagát röhögi ki, amiért (akárcsak ponyvaregény-mániás lelki bohóctársa) az utolsó kockáig komolyan veszi önmagát. A mozi valósága nem a valóság, a sok millió leforgatott képkocka felépítette sajátos párhuzamos – de a valóságra határozottan emlékeztető törvényszerűségekkel; és felelősséggel az ezer alkalommal becsapott-megvezetett, szirszarral etetett „valódi” néző felé. Kaufmannt emlegetni is kétélű dolog, de valahogy fel kell készülni rá, mit mondj, ha egyszer tényleg megkeresnek a gátlástalanul történetekbe delirált hőseid.

- …fel a kezekkel! - mondja Paulo és Hansra emeli a puskát
- Nem – szól vissza Hans, inkább rezignáltan, semmint daccal
- De hát nálam van a puska!
- Leszarom! – mondja Hans. És tényleg leszarja… lehet, hogy a pszichopata ebben a filmben csak annak az embernek a neve, akinek már tényleg nincs vesztenivalója? Aki a másikért, és/vagy azért hogy benne legyen végre egy filmben (s egy helyért, ami ideális a leszámolásra) hajlandó elengedni a maradék picike önmagát?

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...