Margaret Atwood: Égető kérdések

„Rövid távon csak annyit várhatunk el a művészektől, amit mindig is elvártunk. Ahogy az egykor szilárd bizonyosságok elporladnak, talán elég lesz a saját művészi kertünket megművelni – tenni, amit tudunk, amilyen jól csak tudjuk, és ameddig képesek vagyunk rá; hogy alternatív világokat teremtsünk, amelyek egyszerre jelentenek átmeneti menekülést és értő bepillantást; hogy ablakot nyissunk az adott világban, amely lehetővé teszi, hogy kilássunk.
A Trump-korszakban a művészek és az írók azok, akik emlékeztethetnek bennünket válság vagy pánik idején, hogy mindannyian többek vagyunk egyetlen szavazatnál, statisztikai adatnál. Az egyes ember életét deformálhatja a politika, de végső soron nem a politikusaink summája vagyunk. A történelem során ez nyújtott reményt a művészeti alkotásra, amely az adott korban és helyen erőteljesen és ékesszólóan fejezi ki, hogy mit jelent embernek lenni.”
 
Az idézet a 2017-es „Mi a művészet Trump alatt?” című esszéből származik – melynek puszta léte is bizonyítja, hogy Margaret Atwood, akit sokan látnoknak, mások boszorkánynak neveznek, amiért rendre évtizedekkel előre ráérez a korszellemre, még mindig, nyolcvan felé sem fogja be a száját. Hálistennek. Az Égető kérdések magyar nyelven az első esszékötete – mint a bevezetőből megtudjuk, hazájában immáron a harmadik. Borzasztóan örülnék, ha a korábbiak is megjelennének, függetlenül attól, hogy a hatvanas-nyolcvanas évek közéleti írásainak aktualitása szigorúan véve már a múlté – Atwood szövegei jellemzően nagyon jól öregszenek, és ha regényben már a nyolcvanas évek elején „előrejelezte” korunk legfájdalmasabb visszarendeződéseit, vajon milyen tanulságokat vonhatnánk le most a korai esszéiből? Belegondolni is félelmetes.
 
Már a róla szóló dokumentumfilm is kiemelte: Atwood olyan művész, aki soha nem fordítja el a fejét. Nem kerüli a kényes kérdéseket, nem törődik azzal, miről „illik” írnia, sem azokkal, akik elhallgattatnák. Metszően intelligens és széles érdeklődési körű megfigyelő – ahogy a gyerekkortól őt kísérő természetmegfigyelések során képes órákon át csendben, türelemmel, teljes áhítattal várni egy madárra és közben magába szívni a környező erdő minden apró neszét, úgy figyeli a társadalmi változásokat, az irodalmi tendenciákat, az alkotótársak működését, a kultúra helyzetét. Minden érzékszerv kiélezve, minden részlet elraktározva, minden összefüggés feltárva. Nála nincs felszínes megfigyelés, nincs jótékony vagy propagandisztikus csúsztatás. Talán az ösztönös érdeklődés és a kíméletlen fegyelem elegye az, ami ennyire ellenállhatatlanná teszi – csak az figyel ennyire arra, hogy minden szó a helyén legyen, aki tökéletesen tisztában van a szavak erejével.
 
S hogy mégis miről ír? Mindenről és bármiről, ami épp foglalkoztatja – közéletről, politikáról, környezetvédelemről, művészetről, pályatársakról, saját műveiről. Szigorúan véve az irodalomrajongóknak nyilván a legérdekesebbek utóbbiak lesznek: bevallom, bennem tán épp ezek hagyták a legkevesebb nyomot. Atwood van annyira magabiztos szerző, hogy minden, amit el akar mondani a művéről, az benne legyen a műben. Épp ezért, amikor saját magát „elemzi”, azt azzal a jóleső érzéssel olvasom: de hisz ez mind ott van benne. Kiolvasható. Ami a legkevésbé sem azt jelenti, hogy regényei egyszerűek vagy egyszerűen dekódolhatóak lennének – sokkal inkább azt, hogy elég tudatos ahhoz, hogy elgondolkodtatni akarjon, ne rejtélyeket bogoztatni az olvasóval. Jóval érdekesebb, amikor pályatársakról ír: ezek közt vannak bevezetők, méltatások és sajnos megemlékezések is. Alice Munro Nobel-díja után a fél világ megtudhatta, hogy Atwood mennyire értékeli a honfitársat: e válogatásba is bekerült két esszé a „másik” híres kanadai kortárs írónőről; de akad itt Dickensről, Ray Bradbury-ről, Doris Lessingről, Franz Kafkáról, Ursula le Guinről és Ryszard Kapuscinskiről is írás. Nem maradhat ki persze Shakespeare (és Atwood saját Vihar-parafrázisa), meglepő módon bekúszik a kötetbe Stephen King, és a korai hatások közt még egy kis Lucy M. Montgomery is. A legjobban tán azon szórakoztam, amikor leírta, hogy a hatvanas évek Párizsában diákoskodva mennyire rettegett attól, hogy találkozzon a rajongva tisztelt Simone de Beauvoirral – érthető, magam is félelmetes jelenségnek képzelem. Vajon gondolta volna a huszonéves Peggy, hogy egy nap egy polcra kerül vele?
 
Szerintem gondolta. Atwood írásaiból süt valami megkérdőjelezhetetlen magabiztosság – lehet, hogy sokak által csodált bátorsága, látnoki ereje, „boszorkánysága” mögött egyszerűen ez áll: hogy sosem kételkedett benne, hogy megteheti, leírhatja, kimondhatja. Vannak szerzők, akik minden leírt szóba belehalnak kissé, kiknek teljes életét végigkíséri a bizonytalanság, a depresszió, annak reménytelensége, hogy megfeleljenek saját elképzeléseiknek – iszonytatóan gyönyörű életműveket köszönhetünk nekik, és iszonyú halálokat. Atwood nem tűnik olyannak, aki bele akar halni az alkotásba. Jóízűen viccelődik azzal, hogy a hatvanas években rendre azt kérdezték tőle az olvasók: „maga mikor lesz öngyilkos” – hisz költőnő volt és akkoriban a költőnőktől az öngyilkosság elvárás volt. Na tessék, egy újabb elvárás, aminek nem volt hajlandó megfelelni. Szerencsénkre. Mintha csak azt akarná illusztrálni egész életművével, hozzáállásával, fékezhetetlen alkotókedvével és humorával, hogy nem muszáj belehalni a művészetbe. Úgy is alkothat az ember, ha megőrzi a józan eszét.
 
Persze ehhez nem elég a magabiztosság – kell egy társ, aki évtizedeken át támogat. Több, mint megható, ahogy elhunyt párjától, Graeme Gibsontól búcsúzik: ne legyenek kétségeink, abban, hogy Atwood ennyire sikeres lehetett, óriási szerepe volt a hátországnak. És kell egy olyan szilárd alap, mint amit a gyermekkora nyújtott: iszonyú érdekes, ahogy a környezetvédelemről, a környező világhoz való viszonyról, az ember természetbe kötöttségéről ír. Ahogy írja, már akkor környezetvédő volt, amikor még nem is létezett a fogalom, nemhogy trend lett belőle – egyszerűen azért, mert a természetben nőtt fel. Az entomológus apa munkája okán a fél évet a kanadai vadonban töltő családban felnőve hogy is szakadhatna el valaki a természettől? Hogy ne akarná megőrizni? Hogy ne lenne kihegyezve minden változására, minden káros hatásra? Vigyétek ki a gyerekeket az erdőbe, és felnőve mind természetvédő lesz – szólna nagyon leegyszerűsítve a tanítás. Nyilván ennél ez milliószor bonyolultabb, de el kéne gondolkodni azon, hogy nem izmusokra lenne szükségünk, hanem alapértékekre. Csak sajnos az útról, amin évtizedek óta járunk össztársadalmilag, nagyon nehéz visszafordulni. Legyen szó a környezet kizsákmányolásáról, a politikai szélsőségekről, az adataink kiárusításáról, a művészet elértéktelenedéséről, az emberi jogok megnyirbálásáról…
 
„Ki mondja meg, hogy te az vagy, aki vagy? Bárki, aki képes megváltoztatni az adataidat.
Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.
Vannak önként vállalkozók? Értem. Gondoltam, hogy nem lesznek. Nem lesz könnyű.”
 
Írta ezt 2015-ben az az Atwood, aki 1984-ben megírta A Szolgálólány meséjét, mintegy előrevetítve a 2010-es évek antifeminista fordulatát és a Trump-korszak ámokfutását. Tavaly, 2022-ben az USA tagállamai elkezdték szigorítani az abortuszra vonatkozó szabályokat, mire nők tömegei kezdték letörölni telefonjaikról a menstruációs appokat, nehogy megfigyeljék „rendellenes” működésüket. „Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.” Látnok? Boszorkány? Vagy csupán egy minden érzékszervét kiélező, átlagon felüli megfigyelője a már mélyben lappangó folyamatoknak? Őszintén szólva, tekintve hogy ő írta a MaddAddam-trilógiát is, baromira örülnék, ha nem derülne ki, hogy minden látomása valóra válik. Végezetül álljon itt két idézet, művészetről és annak értelméről. Valójában nagyjából húsz passzust bejelöltem, és legszívesebben mindet bemásolnám ide. Ennek a nőnek tényleg minden szava aranyat ér. Most felteszem a kötetet a polcra az életmű többi darabja mellé – de nem hiszem, hogy sokáig ott fog pihenni. Újra meg újra kézbe kell venni, olvasni, hagyni, hogy átmosson az a józanság, ami süt belőle és a remény, ami, bármily baljósak is megfigyelései, ott lapul a sorok között. Mert ahogy írja, „a remény beépített tulajdonságunk. És ragadós is: a remény újabb reményeket gerjeszt, mert ha az emberek reménykednek, összeszedik magukat. Ez az, amire a jövőben mindannyiunknak szüksége van.”
 
„Természetesen lesznek tiltakozó mozgalmak, a művészeket és írókat arra fogják biztatni, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Erkölcsi kötelességük lesz - vagy legalábbis ezt mondják majd nekik - hogy hallassák a hangjukat az ügy érdekében. (A művészeket mindig kioktatják az erkölcsi kötelességükről, ezt a sorsot más szakmák képviselői, például a fogorvosok, általában elkerülik.) De az alkotóknak nehéz megmondani, mit alkossanak, vagy megkövetelni tőlük, hogy a művészetüket egy mások által kitalált magasröptű cél szolgálatába állítsák. Azok, akik követik az ilyen intő jellegű utasításokat, valószínűleg csak propagandát vagy kétdimenziós allegóriát fognak gyártani – kínos prédikációkat, akárhogy is nézzük. A középszerűek galériái jó szándékkal vannak kitapétázva.”
 
„Mi, írók mindig téged szólítunk meg, ismeretlen egyediségedben.
Ó, Olvasó, élj örökké! (Te - az olvasó egyén - persze nem fogsz örökké élni, de vicces ezt mondani, és jól hangzik.)
Mi, írók, nem tudunk elképzelni téged; mégis muszáj megtennünk.
Mert nélküled az írói tevékenység bizonyosan értelmetlen és céltalan.
És emiatt természeténél fogva reményteli cselekedet, mivel az írás egy olyan jövőt feltételez, amelyben létezik az olvasás szabadsága.
Megidézünk téged, Titokzatos Olvasó; és ím: létezel! Létezésed bizonyítéka pedig az, hogy épp most olvastál a létezésedről, ezen a lapon.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes