Robert Galbraith: A Koromfekete szív

 

„Akik a csőcselék által élnek, tudniuk kell, hogy a csőcselék által is halnak.”
 
Mint egy falat kenyér, úgy kellett ehhez a hisztis, nyűgös, fél lábbal még az előzőben ragadt évkezdéshez ez a könyv. Hogy mekkora rajongója vagyok J. K. Rowling Cormoran Strike sorozatának, azt már kb ezerszer leírtam ezeken az oldalakon, nem is ragozom inkább tovább. Az évvége legjobban várt újdonsága volt az új rész, be is faltam nagyjából öt nap alatt a januári nihilben. Aztán miután így átrohantam rajta és gyorsan megtudtam ki a gyilkos plusz nagyjából összeraktam a szálakat, szép ráérősen elolvastam még egyszer, figyelve az elejtett utalásokra, kiélvezve a nyomozóiroda mindennapjainak leírását. Mert hát az igazi ereje még mindig ez: bár most először bennem is felmerült, hogy lehet, de csak lehet hogy egy hangyányival többször ismétli önmagát, és úgy tizenhárommal kevesebb alkalom is elég lett volna Strike fájó lábcsonkjából, a konklúzió mindig az, hogy teljesen mindegy, mennyire önismétlő, még mindig imádom. Ahogy az előző rész kapcsán is írtam: nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust).
 
Ezúttal azért van tűzijáték is, nem is akármilyen. Utoljára a második részben, A selyemhernyóban írt ennyire merészen saját tapasztalatokról Rowling – ott a belterjes londoni irodalmi elitet figurázta ki; ezúttal pedig a világsikerrel együtt járó rajongói körök elfajulását, a netes játékok, chatszobák, platformok, ilyen-olyan közösséginek csúfolt médiumok káros befolyását, a névtelenség mögött rejtőző zaklatókat, a helyüket kereső, kiszolgáltatott, bizonytalan kamaszokat a net legsötétebb bugyraiban megkörnyékező pedofilokat, terrorszervezeteket, nőgyűlölőket, politikai szélsőségeket tűzi tollhegyre. Jutott neki elég ebből az elmúlt években – bár a Harry Potter ideje még boldog békeidőknek tetszik napjainkhoz képest, már akkor is bőven lehetett a neten ekézni a szerzőt, ha nem olyan befejezést írt, mint szerettük volna; manapság meg már egy közepesen ismert ember random twitteres megszólalása is olyan indulatokat gerjeszt minden oldalról, hogy a legjobb tényleg az, ha fel sem megy a netre. Mert aztán egyik oldalról jönnek a szélsőjobbos trollok, másik oldalról az ilyen-olyan jogvédők, beindulnak a cancel culture fogaskerekei, bármit mondasz, kiforgatják, és pikk pakk ott találod magad, hogy míg egyik pillanatban egy világ rajongott érted, másik pillanatban veled riogatják a gyerekeket mert épp transzgyűlölő vagy, esetleg mert az egyik főszereplőről kijelentetted, hogy meleg, tehát nyilván holnap már óvodásokat indulsz szivárványosra téríteni. Direkt sarkítok és direkt ugrálok oldalak/nézetek közt, mert Rowling már mindent és mindennek az ellenkezőjét is kapott a nyakába és pontosan tudja, hogy van az a pont, amikor az ellenőrizetlen híresztelések önálló életre kelnek és szó szerint teljesen mindegy, hogy mit mondasz, valamelyik oldal közellenségnek kiált ki.
 
Ezt tapasztalja meg a „lappangó világsiker”, a Koromfekete szív alkotója, Edie Ledwell is, mielőtt Robin Ellacott magánnyomozóhoz fordul, hogy segítsen kideríteni, ki lapul az őt évek óta zaklató netes troll, Anomie álcája mögött. Edie és alkotótársa állástalan fiatal képzőművészként alkottak egy animációs sorozatot, amely aztán meghódította a youtube-ot, majd onnan a Netflixre került és épp mozifilmet akarnak belőle forgatni – igazi modern tündérmese. Csakhogy az egykori indie rajzfilm ősrajongói nem tűrik a kommercializálódást. A gótikus horrormesékre hajazó, a Highgate temetőben játszódó fura kis rajzfilm fura kis fiatalok millióinak jelentett kapaszkodót: belopta magát a szívükbe, találtak benne azonosulási pontokat, leltek barátokra a többi rajongó közt, szerveződtek csoportokba a neten, találtak ki saját szórakoztatásukra keményvonalas Koromszív-játékokat, alkottak jelmezeket, élték meg a valahova tartozás élményét, ami annyira hiányzott saját valós életükből. Ismerős?
 
Aztán jött a szórakoztatóipar és bedarálta saját kis otthonukat, féltve őrzött birodalmukat, rajongva szeretett mitológiájukat. Ők pedig tömegesen fordultak szembe az alkotóval, aki eladta a történetüket. Mert mindig eljön a pont, ahol a rajongóbázis már a sajátjának tekinti a történetet – az alkotó pedig csak egy élősködő a szent történet szövetén. Tucatnyi emlék ugrik be a közelmúltból, amikor rajongók jobban tudták, mire gondolt a szerző, mint ő maga; amikor petíciót írtak, hogy változtassák meg egy sorozat végét; amikor millióan estek az alkotónak egy szereplő bőrszíne miatt… De vajon hogy is gondolhatjuk, hogy az, amit valaki egyszer papírra / képernyőre vetett, az a miénk és nem az övé? Mi kattan át az emberben amikor elhiszi (mert van aki komolyan elhiszi) hogy ő jobban tudná mesélni a mesét tehát ő méltóbb rá mint az alkotó? Eljuthat egy rajongó odáig, hogy gyilkoljon abbéli meggyőződésében, hogy az ő kezében jobb helyen lenne a történet szövése?
 
Persze hogy el. Robin nem vállalja el a zaklatott rajzfilmkészítő ügyét – kinyomozhatja hát a halálát. Edie-t meggyilkolják, alkotótársát súlyosan megsebesítik, a rajongótábor egy része sír, másik része örömködik, mindeközben pedig a rajzfilmre épülő, Anomie által alkotott netes játék felhasználói közé egy nőgyűlölő szélsőjobbos terrorszervezet aktivistái férkőznek be. És elkezdődik az igazi játék – halálesetek, gyilkossági kísérletek, különböző netes álnevek mögé bújt zaklatók, egy holland milliomos által vezetett, kannabiszfüstbe burkolózó művészkollektíva, rengeteg megvezetés, különböző platformokon használt különböző nicknevek sokasága és a nagyon is élő rokonok és barátok kapzsisága és szarkavarása közepette kéne Robinnak és Strike-nak kinyomozni, kicsoda Anomie és ki ölte meg Edie Ledwellt.
 
Már az előző nyomozás is zavarba ejtő és olykor követhetetlen volt a mentálisan beteg rendőrnyomozó asztrológiával és tarottal való kísérletezése és a negyven éven át szőtt, totálisan félrevivő hazugságháló miatt – most négyzetre emeljük a zavarosban halászást. Nem csak Robinék szenvednek meg a rengeteg netes álnév beazonosításával, hanem az olvasó is – egy darabig iszonyúan élveztem, hogy megpróbáltam párosítani a játékbeli neveket a twitteren, illetve a politikai szervezetben használtakkal és a valódi nevekkel, aztán rájöttem, úgyse megy, hagytam a fenébe az egészet, hogy utána a második olvasásnál már nagyítóval keressem a nyomokat. Olvasás szempontjából is nehezített pálya, jókat nevettem magamon, amikor a három chatcsatornán egyszerre zajló párbeszédeket próbáltam követni – épp nemrég fejtettem ki egy barátomnak, hogy engem már az is zavar, ha két chatablakot kell egyszerre követnem. Hiába, egy másik kor gyermeke vagyok…
 
Izgalmas és fifikás a nyomozás, végig nagyjából négy-öt gyanúsítottam volt, és nem, nem tudtam kikövetkeztetni, kicsoda Anomie – mondjuk legalább benne volt abban az ötben. Egy pont volt, ahol komolyan elszorult a torkom, egy haláleset, ami mindennél jobban rávilágít arra, mennyire kiszolgáltatjuk magunkat, amikor neten éljük az életünket, ahelyett, hogy a valódit élnénk – amikor valakit az szúr hátba, akit a barátjának tart, aki sokáig a világot jelentette neki, az a legkeményebb csalódás mind közül. Borzalmas dolgokat feszeget Rowling és a legveszélyesebb nem is a nyilvánvaló: mert persze, lehet hogy Anomie egy zavart fiatal, aki egészségtelenül nagy befolyást szerez más zavart fiatalok felett; lehet, hogy a rajongók közt valóban vannak mániákus őrültek, akik mindent kontrollálni akarnak; lehet, hogy egy ellopott szexi fotó segítségével vissza lehet élni a személyiséggel és beláthatatlan károkat lehet okozni. Ez mind baromira aggasztó. De sokkal aggasztóbb, hogy minden virtuális sarkon ott lappanghatnak olyanok is, akik a névtelenség jótékony leple alatt beszivárognak a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb fiatalok életébe, akik korlátlan erőforrások birtokában, vérprofin, erre kiképezve hintik el dezinformációikat, akik úgy használnak fel a saját céljaikra, hogy abból semmit nem veszel észre, mert azt hiszed, semmi kárt nem okozhat egy ostoba rajongói játék. Aztán kopogtat az ajtódon a rendőrség azzal, hogy tudtodon kívül egy terrorszervezetnek segítettél gyilkosságot megszervezni.
 
Őszintén? El se tudom képzelni, milyen lehet mostanában fiatalnak lenni a neten. Hogy milyen mélységei vannak a virtuális életnek. Hogy mekkora önuralom és milyen fokú józanság kéne hozzá hogy ne süllyedj el. Valahol örülök, hogy öreg vagyok én már ehhez, és egyre inkább hajlok afelé, amit nem is olyan rég Margaret Atwoodtól idéztem: „Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.”
 

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert