Rachel Cusk: Körvonal-trilógia

„Egy műalkotás végső soron nem lehet negatív: anyagi létezése, tárgyi mivolta csak pozitív lehet, nyereség, hozzáadás a meglévő összeghez. Az önpusztító regényhez, akárcsak az önpusztító emberhez, végül nem tudunk közel kerülni, csak szemlélői lehetünk a látványnak (az önmaga ellen forduló lélek látványának), amelybe képtelenek vagyunk beavatkozni. A nagy művészetet gyakran állították ennek az önáldozatnak a szolgálatába, mint ahogy gyakran nagyon intelligensek és érzékenyek azok, akik a világot olyan helynek látják, amelyben nem lehet élni; de az őrület réme olyan felkavaró, hogy nem tudjuk átadni magunkat az írásműnek; őrizkedünk tőle, ahogy a gyerek őrizkedik egy őrült szülőtől, és úgy érzi, magára maradt. Észrevette, hogy a negatív irodalom hatása nagyrészt a kérlelhetetlen őszinteségből ered: akit nem érdekel az élet, így nem akar befektetni a jövőbe, az megengedheti magának az őszinteséget, jelentette ki, és ugyanez a kétes értékű kiváltság vonatkozik a mindent elutasító írókra. De az ő őszinteségük, mint mondta, elidegenítő: bizonyos értelemben kárba vész, talán mert senkit sem érdekel egy olyan ember őszintesége, aki leugrik a hajóról, amelyen a többiek ott rekedtek. Az igazi őszinteség természetesen azé, aki ott marad a hajón, és mer őszintén vallani erről, legalábbis velünk ezt hitették el.”
 
Rachel Cusk Körvonal-trilógiája az elmúlt év egyik legkülönlegesebb olvasmányélménye volt. Valami furcsa megfoghatatlanság jellemzi, egyszerre posztmodern, autofikció és a leghagyományosabb elbeszélésgyűjtemény. Stílusa lebegő, de nagyon is prózai, valóban csak körvonalakat kapunk, de azokat biztos kézzel rajzolva – néha az volt az érzésem, hogy itt egy végtelenül profi prózaíró akar költőt (költőit) játszani. Mintha egy kísérlet lenne arra, hogy lehet megragadni a megragadhatatlant a lehető legkevesebb konkrétum elárulásával, pusztán asszociációs játékokkal, az elbeszélőt végig a háttérben tartva, kollázsszerűen egymásra pakolgatva elmosódott felvételeket. Mivel Cusk korábbi műveit épp azért érte kritika, mert túl sokat és túl konkrétan árult el - önmagáról, anyaságáról, házassága nehézségeiről, egyes ismerőseiről - ezért nem is olyan elrugaszkodott dolog azt feltételezni, hogy a távolságtartás ezúttal nagyon is tudatos játék.
 
Tegyük hozzá: az ábrázolt (körvonalazott) élethelyzet is adja magát egyfajta elmosódott ábrázolásra. A trilógia „főszereplője” Faye, a frissen elvált írónő (vállaltan Cusk alteregója), aki az első részben az elválás sokkját feldolgozni (no meg némi pluszpénzt keresni) érkezik Görögországba, hogy ott egy nyári egyetemen tanítson. Faye minden gesztusából árad az a fajta talajvesztettség, ami azokra jellemző, akik épp kiléptek egy élethelyzetből és még nem találtak bele az újba – amikor az ember elveszti önmeghatározása egy fontos darabját, amikor megszűnik egy „egész” részének lenni (amilyen egy házasság, egy család, egy baráti kör akár) és egyedül kell újrafogalmaznia önmagát, azzal mindig együtt jár egyfajta elveszettség-érzet. Akkor is, ha az „egész” már csak mérgez, és ki kell lépni belőle – ostobaság azt gondolni, hogy másnap reggel felkelünk és újult erővel mindent elölről kezdünk. Az egész elvesztésének pszichés feldolgozását nem lehet megúszni.
 

Minden gesztusából árad a talajvesztettség, írom – miközben Faye-nek jóformán alig vannak gesztusai. Cusk legérdekesebb írói megoldása, hogy főszereplőjét mindvégig háttérben tartja, Faye alig szólal meg a három kötetben, ő csupán megfigyel, ismeretségeket köt, átszűri magán a hallottakat. Ismeretlenekkel elegyedik szóba a repülőn, régi ismerősökkel találkozik, tanítványokat fogad, majdnem belebonyolódik egy kapcsolatba – de róla még mindig nem tudunk semmit. Mint egy pszichológus, csak hallgatja a körülötte keringőket, és ami őt magát körvonalazza, az épp az, hogy mit hall meg belőlük. Hogy mit tart fontosnak feljegyezni, elénk tárni, hogy mi az, amivel a másik embert jellemzi. És a másokra adott reakciókból, az elmesélt és az elhallgatott részletekből óhatatlanul kialakul bennünk egy kép az elbeszélőről – de vajon ez a kép a valós Faye vagy pusztán egy ügyesen rajzolt körvonal, amit ő maga láttatni akar? Meg lehet-e ismerni egy embert az alapján, ahogyan befogadja a környezetét? Egyáltalán: kell nekünk okvetlenül ismerni az elbeszélőnket? És ha igen, hol a határ az „épp elég” és a „túl sokat árult el magáról” között?
 
Ha a Körvonal a válás utáni útkeresés, az elveszettség-érzés és a menekülés regénye, akkor a Tranzit az újrakezdésé, a lassú építkezésé – szó szerinti értelemben is. Faye visszatér Londonba, hogy új lakás után nézzen. Talál is egy lebilincselő ingatlant egy remek környéken – nyilván erősen felújítandót, másképp nem engedhetné meg magának. Bónuszként pár elviselhetetlen szomszéddal. Faye útja önmaga újrafogalmazása felé a lakásfelújítással párhuzamosan zajlik – miközben szó szerint a falakig csupaszítják lakását, feldühítve ezzel a szomszédságot, akik vádaskodnak, gyűlölködnek, elutasítanak minden felújítást, Faye is lecsupaszodik. Nem csak új lakást, de új életrendet is ki kell alakítania, új rendszert a kétlaki életet élő gyerekeinek, új napirendet egyedülálló anyaként, új ismeretségeket. Még a felújítás ellen ágáló és Faye elüldözésére hajtó szomszédság is remek allegória itt: a személyiség újraépítése, a megküzdés, a gyógyulás útján mindig kísérik az embert olyanok is, akik a legkevésbé sem szeretnék, ha „túl jól” lenne, ha megváltozna, ha megszűnne elesett, segítségre szoruló, kiszámítható lenni.
 
A trilógiát záró Babérok megint egy utazás elbeszélése – a sikeres író Faye ezúttal egy irodalmi fesztiválra érkezik, ahol más írók, kiadók, riporterek társaságában elmélkedik művészetről, sikerről, nemi szerepekről, családról, az élet értelméről. Elmélkedik – valójában itt is másokat hagy elmélkedni. Faye továbbra is megfigyelő, ezúttal gunyoros, mindent és mindenkit egyfajta groteszk szemüvegen át láttató megfigyelője annak, hogy milyenek is vagyunk, amikor valamilyennek láttatni akarjuk magunkat. Többrétegű irónia rejtőzik itt a sorok közt: az írónő, aki egy borzasztó tudatosan konstruált képet tár elénk hőséről azzal, ahogy ő másokat lát és láttat, leleplezi, mennyire kiszámíthatóak és nevetségesek is vagyunk, amikor ilyen konstruált képeket próbálunk felfesteni magunkról. Ki szabadságot, ki sikereket, ki bölcsességet vetít elénk – mind azt hiszik, jár a babér a teljesítményükért. Mind azt hisszük. És valójában ki tudja, lehet, hogy mindannyiunknak jár: hisz sosem tudhatjuk, hogy a vetített kép, a konstrukció, a nagyzolás, a sikerekbe kapaszkodás mögött milyen megküzdött életút rejlik. Hisz valamivel mindenki küzd.
 

Talán pont ez a titka a Körvonal-trilógia sikerének: hogy mindannyian ismerjük az elveszettség, a kizökkentség, a „nincs mibe kapaszkodni” érzését. Faye és az ő hétköznapi beszélgetőtársai mind az ismerőseink, mondataik éppúgy elhangozhatnak a hetes buszon, egy könyvfesztiválon, vagy egy fapados repülőn, mint az irodai étkezőben holnap délben. Sallangmentes irodalom, ami egyszerre erény és hátrány – annyira könnyedén olvasható a szöveg, hogy a mondanivalóhoz méltatlanul gyorsan folyik át rajtunk. Súlyosabb posztmodern remekművekhez vagyunk szokva a témában – de ugyan miért is kéne mindenbe belehalni? Miért ne lehetne az igazi őszinteség azé, aki ott marad a hajón és halad tovább e nehézségekkel övezett úton? Rachel Cusk megküzdötte a maga megküzdenivalóját, fityiszt mutatott bírálóinak és az elvárásoknak, aztán maradt a hajón és ír tovább. Kíváncsian várom a folytatást.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia