Hiszen a korszak bulvárhíreit
meséli. Fatty Arbuckle halálba fordult szexjátékait. A kis Valentino
történetét, aki mindössze 31 évet élt. Színésznők és színészek, stúdiófőnökök,
és rendezők történetét; hiszen akiknek neve és arca volt, mind részt vett a
permanens botrányban is. Mert volt hírértéke, és mert először csak ez
számított. Olyasmit mesél, szinte kizárólag csak olyat, amit megírtak a lapok.
Mert a botrány is csak egy pikáns fűszer volt ebben a forrón szeretett
hollywood-levesben. Ez a korszak adja az (amerikai) álom (-szerű) karriermesék
hátterét. Ahol a gátlástalan senki lánya jókor van jó helyen, és aztán
bizonyít. Ahol a mexikói senki fia elhívatott, elefántszaron át is. Mintha az
egész az ő meséje volna, a senki fiáé, az unokáknak: hogyan volt nagy idők nagy
tanúja, sőt, aktív részese. Hogyan vitte egészen a stúdióvezetésig.
Álomkarrier. Hiszen ekkoriban lett a stúdiórendszer bombaüzlet. Aztán persze, ahogy megnőtt a pénz hatalma, megnőtt az álszentség. És ahogy kifinomultak az álcák, úgy mélyült az alvilág. No nem egészen a gomorra-barlangig, a csatornáig, ahová lecibál a rommá tépett maffiózó – ez megint pontosan az a mesei, (horror) filmes klisé; túlzás, amit a nagypapa mesél (a már kamaszodó) unokáknak, akiknek nem elég a kalandfilm. Azzal az őrült ötlettel, a játékpénz minden véres következménye ellenére aranyosan mesei csavarjával, ami a bukása egyik katalizátora. A másik persze a Nő. Akibe az első pillanattól, egészen az utolsóig, amikor elnyeli a fénytelen, hétköznapi utca. A csillogás legteljesebb ellentéte.
Damien Chazelle teljesen másképp meséli ezt, mint a dobos történetét, vagy mint a zongorafiú esetét a statisztalánnyal – de ugyanazok az elemek szépen kiszálazhatók ebből is. Meddig ér, meddig érvényes az elhivatottság? Meddig lehet egyensúlyban tartani karrier és szív döntéskényszereit? Mikortól leszel gyáva, önző, vagy csak figyelmetlen – vagy mikor adod át magad annak a nagyobb dolognak, aminek a részévé váltál annyira, hogy (úgymond a másik érdekében) embertelen leszel vele? Beleviszed egy elegáns és visszafogott fogadásba, ahová aljas módon kigúnyolni hívták – vagy kezébe adod az egyetlen (esetleges) barátnak a szénport, mert a felvételhez nem elég fekete. Mintha a rendező kérdései jellegükben nem változtak volna, csak egyre merészebben teszi fel őket, és mindig mást válaszol a feltett kérdésekre. Széttartó, széteső, egymást kizáró elemekből gyúrt látomása nekem összeállt, amióta így értem: valaki meséjét, ami talán nem is úgy volt, nem is egészen úgy.
Csodálkozol, hogy ugyanez a rendező képes félórákon át olyan pontos, kimódolt jeleneteket forgatni, mint a hangosfilm-felvétel szcénája? Szinte film a filmben, az utolsó pontig brutálisan nevetséges; pedig tragédia – nos, az egész film ilyen, amióta megláttam ebből a szögből. Mint Manny Torres meséjét, amit magának talál ki. Az álomgyárról, ami a kezdetektől így talált ki meséket nekünk, ennyi hitellel valójában – és ami ennyire brutálisan, bevonóan realista benne, mint az említett, és még számos jelenet (...megpróbálhatnánk még valamit? Mi volna, ha csak egyetlen könnycseppet ejtenél?), az mindig is belefulladt a klisébe, a kényszeres bosszú toposzától a csókba fúló happy endig. Ennyiben rokona és komplementere Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood-jának. Komplementer is – mert nem azt mutatja meg, (kifacsarva) milyen volna a valóság, ha az álomgyár írná, hanem azt: ilyen elégtételmesékből állunk. A múltjaink így állnak össze valamilyen narratívába, amiben a valóban történt már csak ilyen színesítő-hitelesítő elem. Mondjuk így: van benne olyan is, ami megtörtént.
Tehát így csoffadt ez a látszólag négy főszereplős film bennem egyetlen mesévé – holott minimum Sidney Palmer (Jovan Adepo) trombitását ide kéne emelni, mert ő az a józanság, aki kiszáll, amikor észreveszi, már nem önazonos. Aki kiszáll a meséből a maga egészséges méretébe. Nem jár úgy, mint a sztár, a férficsillag, aki nem bírja elviselni, mikor már nem ragyog, vagy a lány, aki túlságosan mélyről repült magasba, és nem volt mi megtartsa aztán középen. Brad Pitt remek – de róla lassan Timi is elhiszi, hogy formátum, az öregedéssel csak érik. Margot Robbie pedig az Én, Tonya óta nem játszott ekkorát – a szerepre ezer szinten rímelő Tarantino-mozit is beleértve. Mondjuk Chazelle ezt minden filmje minden főbb szereplőjével előszeretettel űzi – a már karrierrel bíró színészek nála mindig reflektálnak is a már mutogatott filmes önmagukra. Mondjuk ezt is úgy: a belőlük bennünk formálódó valami nagyobb dolog részeként használja őket.
Valami nagyobb dolog részeként álltunk fel mi is a mozi-székből, amikor véget ért. Hiszen mi voltunk a nézők. Mint Manny Torres, a végén. Az egész dolog miértünk lett, de most már egyre inkább mi vagyunk érte. Hiszen lassan ez a nagyobb dolog véget ér – lejár a mozi ideje. Vagy nem is tudom, nem tudás ez, csak így érzem. Nem is tudom, pontosan miért érzem úgy: ez is rekviem volt, az álomért; ahogy egy rétegében Tarantino Hollywood-mozija is. És ahogy hírlik (Timi már látta) Spielberg nagy nosztalgiatripje is. Az elefánt már átvonult a képen, ez a party lassan véget ér. Ne legyen igazam. De nekem ilyesmit sugall ez a pofátlan, tabukat cincáló film-agyú kölök. Damian Chazelle. Kíváncsi leszek, megcáfol-e legközelebb.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése