A periféria - 1. évad

Ezt a sorozatot szorongásba oltott kíváncsisággal vártam, mert William Gibson könyvét nagyon szerettem – és még mindig fájnak az apropó-adaptációk. Szépen elmarkolt, úgy is, hogy az adaptált eredeti itt is inkább apropó csak a végére; de legalább nem okozott közben fájdalmat, mikor az alapjai is átfogalmazódtak. Egy rétegében még mindig felfogható tisztelgésnek, így, az első évad ismeretében, és ez sem kevés. Hiszen ennek a formátumnak, a streamelt sorozatnak alaposan meglettek mára a saját formanyelvi gyökerezései, görcsei, csonkjai, lombosodásai, amit (ha valaki keresni is akar) sajnos csak bizonyos határok között lehet figyelmen kívül hagyni. Ha figyelembe veszem mindezt, akkor ez a hozzányúlás (a nyitva hagyott véggel együtt) szinte tisztességes. Az elején még annak örültem, hogy ennyire eltaláltan hozza a miliőt, amit felépít a szerző a könyvben, a végén már csak annak, hogy nem köpte szembe a tükörképét, ahogy az Amerikai Istenek például. Ennyiből jobban jár, aki nem ismeri Gibson sci-fijét – neki egy korrekt, ügyesen felépített, a maga belső logikáját tartó móka jutott. Ami akár kíváncsiságot ébreszthet (és a könyv, bár másként teremt, talán nem okoz csalódást így se, ha a kíváncsiság kinyittatja veled).

Számítsatok rá, hogy elárulom a titkokat. Flynne Fisher és bátyja, Burton, meg a haverjaik alaposan belekeverednek a buliba, amikor a lány egy új játékhardver tesztelésekor lát valamit, amit nem szabadna – azaz ebben az újrahasznosításban, a sorozatban egy brutális pályán néhány terabyte adat belemegy a szemébe. Merthogy a hardver, amit a haverok megbízásból kinyomtattak, nem egy virtuális világ, hanem egy másik idő valódi kapuja, ahol egy teljes érzetet biztosító perifériában szó szerint jelen lehetsz – miközben a saját idődben érzéketlen, lelketlen bábu vagy. A másik idő, a micsikoidokkal, perifériákkal, London látképét átformáló légtisztítókkal, a látszat és valódi teljes uralma alatt valójában szinte üres. Steril kavarás-terep, laboratóriumi szinten látványban tartott mámora alatt jóval kevesebb kérdéssel, mint amennyit a könyv feszegetett – de ezeket legalább remekül teszik fel. Gondolhattam volna, már pusztán abból, hogy Flynne szerepét Chloë Grace Moretz nyerte, hogy a lányt nem hagyják az eseményekkel sodródó apropó szerepében, ahol a könyvben lakik; az amúgy izgi pályát befutó színészt a Kick Ass óta nagyon szeretem, de kicsit ráégett Hit Girl – muszáj verekednie közeli és távoli jövőben is. Amúgy szerintem remekül választottak játékostársakat mellé a Westworld egykori alkotói – nagyjából mindenki a helyén van. A sorozat kínálta átpozícionált helyén, de mint mondtam, ez már nem az a Kansas, Dorothy.

Nézzük másképp. Flynne Fisher egy jövőtlen jövő kisvárosában élő tini, valahol a középső államokban, az amerikai Dél határvidékén – egy széteső világban, ahol a tárgykultúra iparát teljesen kiváltotta a 3D nyomtatás, de hatékony gyógyszerek már nincsenek; egy csonkban, amiről fokozatosan kiderül: egy távolabbi jövő irdatlan kísérleti laboratóriuma csak. Ez a távolabbi jövő steril és üres; a túlélő kleptokraták a markukban tartják – kivéve azt a nagy hatalmú kutatóintézetet, ahol (többek közt) játszadoznak az idővel, meg azt a néhány neoprimitívet, a Főnyeremény világjárványát túlélő csórit, aki akar valami elégtételt, teret, élhetést – valami mást, mint a klept. Itt nyekken az egész a legnagyobbat, az alapoknál. Gibson történetének mélyén a felismerés lakik, hogy a Lev Zubov birtokolta csonk, elhaló leágazás, kísérleti laboratórium (szebben mondva: Fisherék valósága) lehet az Ainsley Lowber patronálta emberiség-jövő, ami pont, hogy nem hal el – ahogy a kleptokráciák kiművelt technikái ellenére stagnáló jelene természeténél fogva el fog. A klept lényege a sarc – a végén önmagát is ellopja. Ilyen a természete. A könyv izgalma a felismerés: ha van így időválaszték, korántsem biztos, hogy elsőre tudjuk, melyiket fűrészeli le majd a kihalás. Ehelyett a sorozat – nem tehet mást, ezt várjuk a világmentés-történeteinktől – akárcsak Bruce Willis, mindenkit megmentene. Ezt szolgálja Aelita West, meg a neoprimitívjei, és ezzel a kreatív döntéssel simul ez a szokatlan vissza a szokásosba. A formátumban jelenleg elvártba.

Persze, az én bajom, hogy adaptációt vártam. Ami a szereplők, a helyszínek, a két megrajzolt pólus: a közeljövő széteső Amerikája, és a Főnyeremény utáni London vizuális és mentális tükre szintjén gyönyörűen meg is valósul. Ügyes, akár a főcím, a maga kijelentett-sugallt tartalmainak egyensúlyában. Csak a keretben elmesélt történet lett más: néhány ponton teljesebb is, gördülékeny és akció-dús, viszont szellemében néző-igény kiszolgáló, a pofátlanul átfogalmazott nyitott befejezéssel együtt. De végül ez lett az örömöm forrása is, a vége. Mostanában az irodalmi alapokkal rendelkező sorozatok (nevezzük nevén: szellemi recykling) kiürítő korában ez se kevés. Lenyeleti velem a békát, sőt, ízlik: meg is köszönöm.  Lenyeleti velem, hogy lett főgonoszunk, aki a könyvbéli titok őre; hogy a két világ közt lombosodni látszik valamiféle szerelemhíd; hogy megváltozott ez a mese! ...mondja a Farkas Piroskának. És nem biztos, hogy előnyére: lényegében olyan lett, mint a formátum többi sztorija. Bizonyos szempontból biztonsági játék – és mégis, nézni akarom; és most már nem azért, mert szerettem olvasni azt, aminek alapján (évek hosszú vajúdását követően) tovább gondolták.

Hanem önmagáért. Mert a vége amúgy Gibson pofátlanságig laza szabadságfaktorával él. Ahogy írtam a könyvről: Van néhány közmegegyezés az idővel játszódó történetek számára – amit az igazán invenciózus írók folyton felrúgnak. Gibson felrúgása: nincs kontinuus idő. Azaz a visszautam és beavatkozásom által másként alakuló jövő valóban leágazás. A vége csak ezt csavarja a játékmentés-újraindítás, a reboot belevonásával; ha nincs kontinuus idő, akkor miért ne indíthatnád akárhányszor újra a valóságod, tetszőleges ponttól, mintha tényleg csak virtuális volna. Ez innentől már tényleg nem Gibson története – viszont érdekel, hogy mit hoznak ki belőle. Hogy mit gondol erről a Westworldhoz képest másképp Jonathan Nolan és Lisa Joy, meg a csapat, akik bábáskodtak körülötte. Van esély rá, hogy érdemes lesz a figyelemre.