Amióta megjelent, szemeztem vele,
mert számomra fontos felületeken rendre kult-státuszba rakták. Holott a horror
általában igen kevéssé izgat - viszont a mitikus történetek nagyon. Hatalmas
öröm volt, amikor Timi beállított a három gyűjteményes kötettel és ez az öröm
nem csökkent az után sem, hogy elolvastam őket. Egyszerre kíméletlen és mesei,
réteges és teli van meglepetéssel - annak ellenére, hogy az alaptörténete
legalább annyira ódon, mint a ház, ahova a Locke család maradéka menekül az
őket vegzáló világ elől. Menekülés a mese magvába - bújni oda, ahonnan a feléd
áradó elöntene... Azért elgondolkodtam, milyen esti mesékkel ringatta álomba kiskorában
a képregényt meg-rémálmodó fiát a hírneves papa, de a végeredményt tekintve nem
ennek van jelentősége. Nem a (főleg kortárs tini-horror) regényes-filmes
környezet által rég panellé koptatott alapoktól zseniális ez a képregény, hanem
a megvalósítás kíméletlen mélységeitől - hogy tényleg minden kockájáról árad a
koncentrált figyelem, a mesélés profizmusán túl valami elemi empátia minden, de
tényleg minden szereplője felé; és ennek ellenpontjaként egyfajta logikusan
embertelen, kíméletlen kegyetlenség. Joe Hill e tekintetben azt tanulta el
Kingtől, ami a legjobb volt benne - nem úszod meg, hogy ne sajnáld, vagy legalább
ne légy kénytelen megérteni a leg-hányingerkeltőbb pondróját is, és egyetlen
(általad megkedvelhető) szereplő sincs benne biztonságban.
Hiszen valójában nem is fontos,
pontosan minek a visszhangja lakik a Lovecraft szélén álló Kulcsház kútja mélyén.
Zseniális ez a város-névadás, a Cthulhu
(kontextusba) hívása, és zseniális,
ahogy ez a miliő (a történetmesélő hagyományok mentén) ismerősen valószínűtlen.
A három Locke gyerek, Tyler, Kinsey és Bode nem enyhén alkoholista anyjukkal
együtt egy szörnyeteg trauma után kötnek ki itt. Az árvák és az özvegy - a
Kulcsházban, amely a Locke família ősi fészke, ahol az ajtók mögött (ha a
megfelelő kulccsal nyitod őket) meglepő képességek, nézőpontok, elképesztő
lehetőségek laknak, és a megfelelő kulcs birtokában igen szokatlan helyen is
lelhetők ilyen ajtók. "Kicsit tinis, kicsit Narniás, kicsit Jumanjis"
írta a sorozat-verzióról egy barátom - sajnálom, ha így elveszhetett az
adaptáció közben, ami ennek a képregénynek a legerősebb oldala: hogy mennyire
torokszorítóan emberi.
Mert miközben felépül egy nem túl
kegyes mese a gyerekszereplők köré, nagyon helyén van a kamaszságuk, a trauma,
a gyász feldolgozásának rajza - nagyon helyén valóan kerül képbe, hogy olykor
minden szeretetünk ellenére miket művelünk egymással. Egy rétegében tényleg
csak egy rendkívül ötletesen felvezetett szabvány amcsi iskolai tini-tanmese;
tényleg köszön a szekrénybe rejtett másik világnak (még ha csak úgy is, mint a
bandatag unoka a nagyinak); van benne valami a magába rántó társasjáték-sztori
logikájából - de még lehetne sorolni hosszan, milyen alternatív
valóságlátomásokból (Shakespeare!), hány helyről merít. A képregényben nem ez a
lényeges, sőt. Mint fentebb írtam, az alapja valójában tényleg igen sokszor és
sokféleképpen elmesélt, nagyon sokféleképpen kihasznált (prostituált)
gondolatmenet az emberen kívül lakó gonoszról, aki a világunkba hatolna. Az a
szívbe markoló, ahogy elénk kerül: hogyan, milyen vágyak, félelmek, halogatások
mentén engedjük be. Amit a szereplőkkel művel, a gyerekkel, a tinilánnyal, a
majdnem felnőttel, a baráti körükkel - és az ősökkel és környezetükkel, a
rendkívül ötletesen adagolt visszatekintésekben, a múltban. Csupa gyerek. A
kicsik, akiket megszólítanak a kulcsok, s a nagyobbak, akiket igazán rabul ejt
a bennük rejlő hatalom lehetősége. Ebben a mesében a kulcsok mágiáját a felnőtt
nem érzékeli - nem képes elhinni, ha az orra alá dugják, akkor se. Olyan-amilyen
valóságos felnőttként mégis nagyon tudtam szeretni, ahogy ábrázolódik, annak
ellenére, hogy nem én vagyok a célcsoport.
Merthogy persze van célcsoport - és
ez első pillantásra leginkább a képi megvalósuláson érhető tetten. Az elején
tettem is egy elhamarkodott megjegyzést Timinek, hogy íme, itt látszik, hogy
minden lehetősége mellett milyen korlátokat szab a számítógéppel rajzolás
(főleg a Sandman elképesztően invenciózus grafikai gazdagságához mérve)
- de kár volt ennyivel elintézni Gabriel Rodrigúez munkáját. Mert tény, ez a
képregény is ugyanazokkal a világos, karakteres, de jól követhető képi
elemekkel operál elsősorban, amivel például Millar és Romita a Kick-Ass lapjain, azzal a könnyen
lapozhatósággal, aminek az amerikai tömeg-rajzfilm ágyaz a gyerekfejekben.
Viszont erről a trambulinról aztán hatalmasakat ugrik, és nemcsak ott, ahol
például (nemcsak képletesen) a szereplők fejébe látunk; nemcsak ott, ahol képben
is megidéz (például Kázmér és Hubát -
hogy csak a morbidan bájos Veréb
füzetet említsem). És nemcsak az egész-oldalas, gazdag panelokban... Arról nem
is beszélve, mennyire szépséges egészet alkot szöveg és kép, egy-egy helyszín-
vagy nézőpontváltásban hányszor lakik eszetlenül jó képi geg, hogy a nézőpontok
és kivágatok önidéző, visszatérő elemei hányszor adhatnak tényleg megdöbbentően
sokat az éppen lapozotthoz. Néhány oldala a műfaj legjobb pillanataihoz
tartozik - és sokadszori lapozásra is adhat felfedezni és rádöbbeni valót.
Szépen kerekül egésszé - és ugyan
leltem benne néhány olyan logikai bakit, ami szembe megy a meglehetősen
alaposan átgondolt, kitalált saját világ koherenciájával, de a fő csavarok és
kidolgozásuk annyira mívesen vannak elénk pakolva, hogy ezek fényében azok
szinte egyáltalán nem számítanak. Mert a mélységes, megnyitható, barlangi vagy
felső világi ajtói mögött a trauma-feldolgozás és gyász, az előítéleteink és
következményeik, s legfőképp emberségünk felelőssége lakik. Hogy mindenki volt
(vagy lesz) tizenéves, és követ el életre szólóan bánható hibákat. Hogy csak a
művészet tudja kiönteni, kikovácsolni a szívek kulcsát. Ez a három kötet az
összes erőszakával együtt is hallatlanul költői. Segíthet élni. Bárhol is élj a
világban - a világban, ahol ennyire mesterien direkt módon soha nem kapsz a
másik emberhez kulcsokat.
A köteteket a Fumax jóvoltából
olvashatjuk - nem tudok Vladiéknak nagyobb dicséretet mondani annál, mint hogy
tartják, gyönyörűen tartják a maguk által felállított színvonalat. Szurkolok,
hogy ezt az újabb hullámát a magyar nyelven kiadott képregénynek, ami ezeket a
könyveket is a kezembe sodorta, ne mossák el az elfeketülő idők!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése