2020. április 2., csütörtök

Joe Hill - Gabriel Rodrigúez: Locke & Key - képregény



Amióta megjelent, szemeztem vele, mert számomra fontos felületeken rendre kult-státuszba rakták. Holott a horror általában igen kevéssé izgat - viszont a mitikus történetek nagyon. Hatalmas öröm volt, amikor Timi beállított a három gyűjteményes kötettel és ez az öröm nem csökkent az után sem, hogy elolvastam őket. Egyszerre kíméletlen és mesei, réteges és teli van meglepetéssel - annak ellenére, hogy az alaptörténete legalább annyira ódon, mint a ház, ahova a Locke család maradéka menekül az őket vegzáló világ elől. Menekülés a mese magvába - bújni oda, ahonnan a feléd áradó elöntene... Azért elgondolkodtam, milyen esti mesékkel ringatta álomba kiskorában a képregényt meg-rémálmodó fiát a hírneves papa, de a végeredményt tekintve nem ennek van jelentősége. Nem a (főleg kortárs tini-horror) regényes-filmes környezet által rég panellé koptatott alapoktól zseniális ez a képregény, hanem a megvalósítás kíméletlen mélységeitől - hogy tényleg minden kockájáról árad a koncentrált figyelem, a mesélés profizmusán túl valami elemi empátia minden, de tényleg minden szereplője felé; és ennek ellenpontjaként egyfajta logikusan embertelen, kíméletlen kegyetlenség. Joe Hill e tekintetben azt tanulta el Kingtől, ami a legjobb volt benne - nem úszod meg, hogy ne sajnáld, vagy legalább ne légy kénytelen megérteni a leg-hányingerkeltőbb pondróját is, és egyetlen (általad megkedvelhető) szereplő sincs benne biztonságban.


Hiszen valójában nem is fontos, pontosan minek a visszhangja lakik a Lovecraft szélén álló Kulcsház kútja mélyén. Zseniális ez a város-névadás, a Cthulhu (kontextusba) hívása, és zseniális, ahogy ez a miliő (a történetmesélő hagyományok mentén) ismerősen valószínűtlen. A három Locke gyerek, Tyler, Kinsey és Bode nem enyhén alkoholista anyjukkal együtt egy szörnyeteg trauma után kötnek ki itt. Az árvák és az özvegy - a Kulcsházban, amely a Locke família ősi fészke, ahol az ajtók mögött (ha a megfelelő kulccsal nyitod őket) meglepő képességek, nézőpontok, elképesztő lehetőségek laknak, és a megfelelő kulcs birtokában igen szokatlan helyen is lelhetők ilyen ajtók. "Kicsit tinis, kicsit Narniás, kicsit Jumanjis" írta a sorozat-verzióról egy barátom - sajnálom, ha így elveszhetett az adaptáció közben, ami ennek a képregénynek a legerősebb oldala: hogy mennyire torokszorítóan emberi.


Mert miközben felépül egy nem túl kegyes mese a gyerekszereplők köré, nagyon helyén van a kamaszságuk, a trauma, a gyász feldolgozásának rajza - nagyon helyén valóan kerül képbe, hogy olykor minden szeretetünk ellenére miket művelünk egymással. Egy rétegében tényleg csak egy rendkívül ötletesen felvezetett szabvány amcsi iskolai tini-tanmese; tényleg köszön a szekrénybe rejtett másik világnak (még ha csak úgy is, mint a bandatag unoka a nagyinak); van benne valami a magába rántó társasjáték-sztori logikájából - de még lehetne sorolni hosszan, milyen alternatív valóságlátomásokból (Shakespeare!), hány helyről merít. A képregényben nem ez a lényeges, sőt. Mint fentebb írtam, az alapja valójában tényleg igen sokszor és sokféleképpen elmesélt, nagyon sokféleképpen kihasznált (prostituált) gondolatmenet az emberen kívül lakó gonoszról, aki a világunkba hatolna. Az a szívbe markoló, ahogy elénk kerül: hogyan, milyen vágyak, félelmek, halogatások mentén engedjük be. Amit a szereplőkkel művel, a gyerekkel, a tinilánnyal, a majdnem felnőttel, a baráti körükkel - és az ősökkel és környezetükkel, a rendkívül ötletesen adagolt visszatekintésekben, a múltban. Csupa gyerek. A kicsik, akiket megszólítanak a kulcsok, s a nagyobbak, akiket igazán rabul ejt a bennük rejlő hatalom lehetősége. Ebben a mesében a kulcsok mágiáját a felnőtt nem érzékeli - nem képes elhinni, ha az orra alá dugják, akkor se. Olyan-amilyen valóságos felnőttként mégis nagyon tudtam szeretni, ahogy ábrázolódik, annak ellenére, hogy nem én vagyok a célcsoport.


Merthogy persze van célcsoport - és ez első pillantásra leginkább a képi megvalósuláson érhető tetten. Az elején tettem is egy elhamarkodott megjegyzést Timinek, hogy íme, itt látszik, hogy minden lehetősége mellett milyen korlátokat szab a számítógéppel rajzolás (főleg a Sandman elképesztően invenciózus grafikai gazdagságához mérve) - de kár volt ennyivel elintézni Gabriel Rodrigúez munkáját. Mert tény, ez a képregény is ugyanazokkal a világos, karakteres, de jól követhető képi elemekkel operál elsősorban, amivel például Millar és Romita a Kick-Ass lapjain, azzal a könnyen lapozhatósággal, aminek az amerikai tömeg-rajzfilm ágyaz a gyerekfejekben. Viszont erről a trambulinról aztán hatalmasakat ugrik, és nemcsak ott, ahol például (nemcsak képletesen) a szereplők fejébe látunk; nemcsak ott, ahol képben is megidéz (például Kázmér és Hubát - hogy csak a morbidan bájos Veréb füzetet említsem). És nemcsak az egész-oldalas, gazdag panelokban... Arról nem is beszélve, mennyire szépséges egészet alkot szöveg és kép, egy-egy helyszín- vagy nézőpontváltásban hányszor lakik eszetlenül jó képi geg, hogy a nézőpontok és kivágatok önidéző, visszatérő elemei hányszor adhatnak tényleg megdöbbentően sokat az éppen lapozotthoz. Néhány oldala a műfaj legjobb pillanataihoz tartozik - és sokadszori lapozásra is adhat felfedezni és rádöbbeni valót.


Szépen kerekül egésszé - és ugyan leltem benne néhány olyan logikai bakit, ami szembe megy a meglehetősen alaposan átgondolt, kitalált saját világ koherenciájával, de a fő csavarok és kidolgozásuk annyira mívesen vannak elénk pakolva, hogy ezek fényében azok szinte egyáltalán nem számítanak. Mert a mélységes, megnyitható, barlangi vagy felső világi ajtói mögött a trauma-feldolgozás és gyász, az előítéleteink és következményeik, s legfőképp emberségünk felelőssége lakik. Hogy mindenki volt (vagy lesz) tizenéves, és követ el életre szólóan bánható hibákat. Hogy csak a művészet tudja kiönteni, kikovácsolni a szívek kulcsát. Ez a három kötet az összes erőszakával együtt is hallatlanul költői. Segíthet élni. Bárhol is élj a világban - a világban, ahol ennyire mesterien direkt módon soha nem kapsz a másik emberhez kulcsokat.


A köteteket a Fumax jóvoltából olvashatjuk - nem tudok Vladiéknak nagyobb dicséretet mondani annál, mint hogy tartják, gyönyörűen tartják a maguk által felállított színvonalat. Szurkolok, hogy ezt az újabb hullámát a magyar nyelven kiadott képregénynek, ami ezeket a könyveket is a kezembe sodorta, ne mossák el az elfeketülő idők!

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...