2017. február 6., hétfő

La La Land (Kaliforniai álom) - film

Először az a féktelen autópályás jelenet. A legőrültebb módon kiszakadni a rutinból… mert ez az Álmok Városa, a Filmek Városa, és a Zenéé. Az első képsorok értésedre adják, mire számíts, itt énekelni fognak, alkalomadtán indokolatlan dalra fakadnak a filmen, táncolni fognak, mindenféle táncra teljesen alkalmatlan helyen – mondjuk egy autó szélvédőjén… Először értésedre adják, engedd fel azt a fiatal éned, aki hagyta magát, aki az Ének az esőben által hagyta magát, a Dalol a flotta által, Fred Astaire szteppjei által elvarázsolódni – Fred lehetetlen duettje által egy állófogassal, ami mindmáig az egyik legszebb filmes táncjelenet, amit valaha láttál.

Aztán a jelenet a kávézóban. Kacsints, harmincas évek – azoknak a filmeknek volt örök témája az amerikai álom kezdő színésznő módra, párolt zongoraszólóval és látványszósszal. Azok a filmek játszottak a kezdő zenész lehetetlen vágyával, hogy úgy szóljon a hangszerén, ahogyan szeretne. Szórakoztatóipari karrierálmok voltak, könnyed szerelemcsavaros játékba tekerve, féknek beillesztett bájos, félreértésekből gyúrt középfordulattal – engedd el magad, ennek a történetnek biztosan jó vége lesz. Mert ezeknek a történeteknek mindig jó a vége, hiszen a beteljesült álmokról szólnak. Nincs ezzel baj – szeretjük nézni a beteljesülést, egy filmidőre szinte elhiteti, hogy a miénk is teljesül… 

Aztán a jelenet a bárban, amelynek a tulajdonosa szeretné, ha az alkalmazottja csak a listából játszana. Ez a tulajdonos, Bill – J. K. Simmons által a vásznon. Fricska ez, nem az első, Damian Chazelle visszamutogat vele a nem is érdemtelen sikerére, a Whiplashra. Eljátszatja a haverral a karmester komplementerét – aki valójában ugyanakkora barom, csak a másik végletben. Nem ez az első tréfája, a képek tömegével hurcolják magukban az utalásokat, a poénokat, a képi geget; mindenki megkapja a magáét, nemcsak a történet. A színészek, például: a meghallgatásra járó, egyre kétségbeesettebb Mia szerepében Emma Stone egy gesztus erejéig egy New Yorki színház párkányán ülő kiscsajnak köszön, Sebastian szerepében Ryan Gosling szembenyomja a gázt a forgalommal, hogy aztán tolatva meneküljön – a kesztyűt a Drive-ból a kezére képzelem. Sokrétegű játék ez, remek ritmusban – ahogy nézem, nem bomlik minden kis utalásporcika azonnal, de az érzetük mélységet ad a filmnek, a habkönnyű játék alól kisejlik valami sokkalta teljesebb attól, hogy érzem ezeket a szórakoztató rendezői játékokat.

Aztán ahogyan a játék túlbillen az egymásra találás zsáner-happyend pillanatán, bőven a filmidő felénél. Azt látjuk, ahogy boldogan élnek és… aztán azt látjuk, ahogyan nem élnek boldogan. Ahogy megkeseredik az álom, mert a fiú a sikert választja a lány miatt (úgy érzi: a lány miatt – ó, szent önáltatás), a lány a saját utat választja a siker helyett (ó, szent önfejűség). Látjuk azt a veszekedést, amely szerkezetében ismerős lehet, ha éltél már a szokásos kompromisszumokkal, a kényszerű elhallgatásokkal; egészen a végén úgyis kiboruló biliig. Ez a film szelíden intelligens, megmutatja azt a kudarcot, ami törvényszerű. Elbizonytalanít - zsáner ide vagy oda -  elszedi azt a biztonságérzetet, amit úgy különben olyan könnyed, mégis mesteri kézzel egyensúlyozása közben evidens maradt. A felépített filmuniverzum-valóságérzetbe beszüremlik egy sokkal vaskosabb íz – és te rádöbbensz, nem hoztál zsebkendőt, pedig lehet, hogy majd kellene.

Aztán ahogy ezen is túlbillen. Amikor a lány végre mer átélni. Zenés jelenet – de látod, úgy harap túl a zsáneren, ahogy korábban a legreálisabb veszekedéspillanatok. Egy válogatáson, ahol egyszerre kézzelfogható közelségbe kerül az álma (ennyi játék után már a miénk is ez az álom…), egy válogatáson, ahova a fiú nélkül el se jutott volna. Akár már itt véget érhetne a film, azzal a nyitott véggel, ahogyan mindenki a saját álma felé robog – amibe épp most nem fér bele senki más. A másik sem. Azzal a nyitott véggel, amiből bármi lehet.

Aztán ahogyan megmutatja ezt a bármit. Kétféleképpen is. A beteljesült álmokat, ahogyan találkoznak, ahogyan köszönnek egymásnak, a legtisztább módon. Ott ültem egy moziban egy kellemesen sokrétegű, jellegén számtalan módon túlmutató kedves zsánerfilmben – aminek jó vége lett: mert egyszer csak észrevetette velem: valóban nagy film. Amikor az álmai bárjában házigazdaként tündöklő zongorista eljátssza a lehetett volna másként kiteljesülését a férje oldalán tündöklő filmcsillagnak. Átnyújtja neki, és nekünk, nézőknek a legszebb ajándékot, azt mondja neki és nekünk: én vagyok a hibás. Csinálhattam volna másképp, kerülő utak nélkül, látod, itt rontottam el, meg itt, meg itt – látod, most itt ülök a zongoránál, kiteljesítem a dallamot, amit ismersz, neked teljesítem, meg a többinek, köztük a melletted ülő férfinak. Holott ülhetnék melletted én is, ha nem választok kerülőutakat. Ha hiszek magamban annyira, amennyire te hittél bennem.

Aztán ott ülök egy mozi végén, aminek jó vége lett. Gyönyörű „jó-a-vége” – még ha nem is a szokásos. Ahol a végén két ember képes egy pillantással megköszönni a másiknak, hogy egyáltalán létezik. És csak azt sajnálom, hogy nem látják, én mennyire megköszönném, hogy ott léteznek a vásznon, mennyire megköszönném az összes alkotónak. A többi moziban ülővel együtt. Hogy így becsaptak. Hogy beültettek egy táncos-zenés habkönnyűségbe göngyölt, utalások főzetében párolt, kellően tartalmasra sütött amerikai pitét kóstolni, és egy nagy film elől állít fel a vége-felirat. Amit legszívesebben azonnal újranéznék.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...