Everest - film

A két előző bejegyzésből talán látható – nem a hősök életéért izgultam. Azért szorítottam, hogy Baltasar Kormákur és filmes expedíciója ne lógassa a filmjét az egy szál „megtörtént események alapján” mondat vékony kötelén a találgatások és teóriák mélységes, ásító szakadéka fölé… A (valójában Bukrejev halálával nagyjából lezárt) vita gyönge tapadású, vitatott rétegeinek anyagából ne indítson újabb lavinát – elsodorva túlélők és áldozatok maradék méltóságát is. Nos, e tekintetben a film meglehetősen tisztességesen teljesített.

Néhány (az összképet színező, de nem átfestő) momentumot kivéve belekerült azoknak a félresikerült, tragikus napoknak minden fontos pillanata. A visszaemlékezésekből a legtöbbször csak az, amire többen ugyanúgy emlékeztek. A kénytelenségből tényekhez képzelt anyag (a két vezető párbeszédei például, amit rajuk kívül nem hallott más) a legtöbb esetben remekül szolgálta a nézők vezetését; ide gyömöszölték bele azt a rengeteg háttér-információt, amire a történtekről (vagy egyáltalán a hegymászásról) először halló moziba járónak a megértéshez alapvetően szüksége lehet. A látvánnyal konkrétan zseniálisan éltek – létrehozták a madártávlatot ott, ahol a madár se jár, se helikopter a ritka levegőben; azt a nézetet, ami ezer szónál is jobban megmagyarázza, mekkora őrületes út is ez, fel a hegyre – s mennyire parányi kis pont ebben az ember. Azért külön és kiemelten hálás vagyok, hogy a magashegyi mászás valóságos kínjait mutatták, a valóságos kihívást, amit a hegy támaszt – hogy végre kiradírozták a fejemből egy játékfilm képei a Cliffhangert: a hóban félmeztelenül egy kézen lógó, jégcsavart csákánnyal jégfalba verő (!) Stallone képét…

Persze ettől még ez egy amcsi látványmozi – az alapvető filmes klisék kikerülgetése itt se sikerült, a szokott módon egyszerűsítő képtorzításokról nem is beszélve. Scott Fischer (Jake Gyllenhaal) tényleg lazább arc volt, mint Rob Hall (Jason Clarke), valóban nem „vezette kézenfogva” az ügyfeleit; de a két vezető - és a két csapat felkészülése - közt közel sem volt ekkora különbség. Így volt egyszerűbb; olyan egyszerű, mint megmutatni, ki az „orosz”: csak adj vodkát és tangóharmonikát a színész kezébe. Ha már Tolij Bukrejev (Ingvar Eggerd Sigurdson) szóba került – esetében a valóban büszkeségre okot adó momentumokkal találkoztunk csak… míg Jon Krakauer (Michael Kelly) esetében azért jobbára a szégyellni valókkal. Sokkal színesebb képet vetített volna a film, ha például Doug Hansen (John Hawkes) Krakauerrel cimborál össze - ahogy valójában történt -, nem pedig Beckkel…

Persze nem véletlen, hogy Beck Weathers (Josh Brolin) lett Doug Hansen barátja, s mellette a legmélyebben árnyalt ügyfél-figura. Egyrészt így nem melegítették fel a filmben az egykori vitát. Másrészt Dr. Seaborn Beck Weathers csodálatos, szinte hihetetlen, filmből kihagyhatatlan magához térése nagyjából tényleg így esett; miután többször és többen lemondtak róla, teljesen elfagyott tagokkal tényleg a maga erejéből vonszolta el magát a táborig. Viszont a felesége kizsarolta helikopter így, ebben a formában filmes hamisítás és zanza – igazából Guy Cotter (Sam Worthington) járta ki az amerikai nagykövetségen át, hogy a nepáli hadsereg kísérelje meg a mentést a völgykatlanból. Madan Khatri Cshetri alezredes valójában kétszer ismételte meg ezt a teljesen eszelős manővert; és elsőnek Makalu Kao-t a tajvani csapat túlélőjét vitte le a hegyről (akinek használhatatlanná fagyott a lába), s csak másodiknak Becket. A film így működik – ezt nem árt tudni: ezt jelenti a „megtörtént események” után az „alapján”…

Most már nem kerülhető ki, hogy állást foglaljak az „oxigénnel, vagy nélküle” vitában – amely Krakauer Bukrejevet illető kritikájának alapja is. Teljesen egyértelmű, hogy az Everest meghódítását az oxigén használata jelentősen könnyebbé tette – sokáig gondolták úgy, hogy nélküle gyakorlatilag lehetetlen. Reinhold Messner és Peter Habeler első sikeres kísérlete után aztán ez a „lehetetlen” számos esetben másoknak is sikerült – Bukrejevnek többször is. Való igaz, az oxigénpótlás előnyét jelentősen csökkenti a kockázat: ha elfogy, szinte elkerülhetetlen a szervezet - időleges, vagy végzetes - összeomlása. És tény: a hegyek hegyén az oxigén mindig hamarabb fogy el, mint ahogy számolják…

Tény, oxigén nélkül meg se valósulhatott volna ez az egész ügyfeles iparág… A mászás megmaradt volna a határokat feszegető ember egyéni ügyének – ennyire nem nyálazta volna össze az üzlet. Mégis, annyiban igazat adok Krakauernek, hogy Bukrejev ezeket a (szerintem is a magashegyi mászás botrányos elcelebesedéséhez vezető) játékszabályokat az adott esetben nem tartotta be, holott vezetőnek szerződött – és Scott Fischer is komoly hibát vétett, amikor ebbe így belement. Más kérdés, hogy a kazah mászó (vagyon és támogatók híján) csak így juthatott imádott hegyei közelébe. S megint más kérdés, hogy e játékszabályok megléte nélkül Krakauer ugyan soha hozzá se szagolhatott volna az Everesthez…

Úgy álltam fel a székből, hogy nem rontották el. Nem rontotta el a forgatókönyv-író, a vágó, a rendező. Hogy a színészek közül mindenki beletette azt az (olykor cameonál alig nagyobb terjedelmű, de) nem keveset – beletette, amit ez a történet érdemel. A film nem merészelte elengedni a kijárt utak mentén kifeszített biztonsági kötelet, de ezt most nem feltétlenül éreztem bajnak. Az összes felsorolt kifogásom valójában a filmipar által jelenleg preferált filmnyelvből következik, s nem az alkotók szándékaiból, vagy hozzáállásából. Úgyhogy szerintem mindez igazán nem is kérhető rajtuk számon. Mondjam, hogy örülhetünk pusztán akár annak, hogy hagyták odaveszni a filmen is azt, aki a valóságban is a Csomolungma áldozata lett? Láttunk már olyan feldolgozást, aminek a szomorú végén azért enyhített némi jövőbe vigyorgó hepiend, és nemcsak rajzfilmen…