Mariam Petroszjan: Abban a házban

„Hát tessék, ez a Ház. A maga teljes szépségében. Az ember ül, bámulja a falat vagy a mennyezetet. Közben hallgatja a zenét, vagy nem hallgatja. Meghal az unalomtól, és szakadatlanul cigarettázik, hogy valamivel elfoglalja magát. Eközben ott keringenek körülötte pikkelyt növesztő falkavezérek, a Ház ráüti, vagy nem üti rá a bélyegét, az egyetlen látszólag normális nevelőről kiderül, hogy ütődött, a levegőben a tudomány számára ismeretlen betegség vírusa kering, és minderről kiderülhet a végén, hogy az egész a Sakál kitalációja, aki imádja riogatni az embereket a rémtörténeteivel.”

Az évzáró posztban már említettem, hogy Mariam Petroszjan nagyon régóta tologatott nagyregénye kiérdemelte a 2018-as év legnagyobb könyves csalódása büszke címet – ami annak fényében, hogy egyébként egy valóban elég jó könyv, némiképp magyarázatra szorul. (Főképp saját magamnak, mert ízléseket és tetszéseket másnak nem magyarázunk… - ugye?) Hét éve már, hogy ez a regény megjelent magyarul, és én pontosan azóta tologatom magam előtt. Jó pár olvasó, akinek adok a véleményére, imádta – ennek következtében (meg mert amúgy is eléggé kedvelem a különleges fiatalok zárt közösségében a felnőtté válás nehézségeiről / lehetetlenségéről elmélkedő sokszáz oldalas, beszippantó darabokat) hatalmas várakozás alakult ki bennem. (Aminek jó eséllyel egy könyv sem tud megfelelni.) Az sem segítette a befogadást, hogy egy roppant fárasztó időszak végén, közepesen agyhalott állapotban kezdtem bele, amikor leginkább valami karácsonyi limonádét kellett volna olvasnom – vagy semmit. Ennél jobban szoktam időzíteni, most a törekvés, hogy végre „kipipáljam” a várólista-csökkentő játék keretein belül, erősebb volt, mint a józan eszem (el is buktam vele a játékot, ez van). Ehhez a könyvhöz nyári szünet kell, vagy még jobb a betegállomány – amikor az ember úgyse tud mást csinálni, mint ágyban fekve olvasni és amúgy is fogékony a szürreális, álom és valóság határán lebegő, betegségtől, őrülettől és menekülésvágytól bűzlő fantáziavilágokra.

Az sem lett volna hátrány, ha a fülszöveg nem akarna átverni – jó eséllyel kézbe se vettem volna, ha tudom, hogy az „egymás zárt közösségében élő különleges fiatalok” eufemizmusa egy sérült gyerekeket nevelő internátust takar. Tudom, manapság nagyon nem trendi ezt bevallani, de egyike ez azon témáknak, amikről baromira nem szívesen olvasok. Érzékenyítés és esélyegyenlőség természetesen, és a mindennapokban támogatok én minden hasonló törekvést, de a szabadidőmben, a saját szórakozásomra nem szeretnék sérült, rokkant, gyengeelméjű fiatalok mindennapi küzdelmeiről olvasni. Nagyjából az ötvenedik oldal táján el is gondolkodtam, hogy akarom-e én ezt még hétszázötven oldalon keresztül…

De végigolvastam. És megérte. Mert baromi jól van megírva, mert Petroszjan valóban elkapott valamit abból a kilátástalan, szürreális ürességből, amit akkor érzünk, amikor megfoszta(ná)nak minket az összes biztos igazodási pontunktól és kilök(né)nek egy másik világba. Mert nagyon jól érzi a zárt közösségek / társadalmak működését és azt az értetlenséget, ami a „kintről” befelé tekintőkben él ezek kapcsán. És nem kevésbé azt a daccal / lenézéssel / kivételezettségtudattal teli értetlenséget, ami a „bentről” kifelé tekintőkben él a külvilág kapcsán. Azt olvastam, a szerző az asztalfióknak írta regényét a kommunizmus bukása utáni üresség és nihil feldolgozására – nem csoda hát, hogy a „kibocsátástól” való félelem és viszolygás ily erősen lüktet minden sorában.

Ez egy különleges Ház. Kívülről jellegtelen szürke kúria, félig összeomlóban, egy szögesdróttal körülvett kietlen udvaron. A környékbeli gyerekeket óva intik tőle, a lakók messziről kerülik, a társadalom inkább tudomást sem vesz róla. Gyermekei nem léteznek, kiestek az idő szövetéből. Belülről elvarázsolt kastély: falai csak a bent lakók számára érthető mesék rajzait hordozzák, eleven mesékét, évtizedes legendákét, ékkőszemű sárkányokról, ajándékokat osztó öregemberekről, mágikus képességekkel rendelkező lakókról. A falkákba tömörült kamaszok a falakon, lépcsőkön, osztálytermekben vívják élethalálharcukat – nem tudván eldönteni, hogy a falakról lelépő mesék vajon hallucinációk-e? Avagy a valóság még sokkal kegyetlenebb, mint a mesék? Vajon Tabaki tudatmódosítók által előhívott, éjszakákon át tartó rémmeséi vezetik a falkavezérek kezét, amikor egymást gyilkolják a Ház feletti uralomért? Vagy a Ház akarata diadalmaskodik? Ő akarja, hogy falait rendre vérrel fessék meg vagy a benne lakók velük született kegyetlensége formálta világukat ilyenné?

Bizony, ez nem egy varázslatos bentlakásos iskola (komolyan megkérdezném attól, aki a fülszövegben Harry Pottert emlegeti, vajon olvasta-e mindkét művet…), ez itt bizonyos nézőpontból maga a pokol. Lehet persze szépíteni. Lehet csodálni ezeket a fiatalokat, amiért önként segítik egymást, amiért kialakítják sérült társaságukban a praktikus munkamegosztáson alapuló működő modellt, ahol vak, kéz nélküli, járásképtelen és gyengeelméjű együtt képes minden akadályon felülemelkedni. El lehet felejteni a kínzásokat, amiknek alávetik egymást közben. El lehet felejteni a nyakba fúródó kést. Lehet úgy tenni, mintha valóban lenne másik út, és aki akar, képes rá, hajlandó meghozni a szükséges áldozatokat, az visszaugorhat az időben és a Ház lakója maradhat. Akár örökre.

El lehet menekülni a mesékbe. A Ház körüli elvarázsolt erdőbe, ami patkányfogók után szökő gyermekekről, eltemetett titkokról, elrejtett nevelőkről mesél. Tán jobb is így. Jobban járnak, akik mesékbe menekülnek, hisz a Ház egy valamire biztosan nem készít fel: a külvilágra. Ahol nincsenek sem falkavezérek, akik megvédenek mindenki mástól, sem segítő kezek, sem mesés erdők. Ahol csak Te vagy, szemben az egészségesek világával. Ahol el kell fogadnod magad olyannak, amilyen vagy – varázslat, falra festett totemek, nevelők és álnevek nélkül. Vajon Tabaki, a Vak vagy a Szfinx választása a bátrabb, igazabb, szebb? Netán a Bagósé, aki mindig egyfajta távolságtartással szemlélte a Házbeliek játékait? Vagy az alvóké, akik felmérték (ha egyáltalán felmérhették) hogy mindkét út megalkuvás? Vagy ez az egész tényleg játék – még ha halálos kimenetelű is?

Furcsa, sűrű, zavarba ejtő és nagyon érdekes könyv ez. Ha beeléled magad, ha átadod magad neki, ha hajlandó vagy kapcsolódni a szereplőihez, ha a sok szerethetetlen kamasz közt kedvencre lelsz, nagyon sokat tanulhatsz saját magadról is. Sajnálom, hogy rosszkor találtunk egymásra – de nem gondolom, hogy bármikor adnék neki még egy esélyt. Azt meg, hogy nekem ki volt az egyetlen hiteles szereplő ebben a mesebeli, álnevektől, szerepektől, álruhás játékoktól hemzsegő tragikomédiában, megtartom magamnak. Viszont nagyon szeretném, ha jó sokan elolvasnák és elmesélnék róla a véleményüket – tegyen csak titeket is próbára!

Kiadó: Magvető

Fordító: Soproni András