Tamási Orosz János: Áthatol a Van - esszé a Napúton

Áthatolhatatlan a Van, állította (szép örökbecsű verse, Az ember háztartása zárósoraként) Vasadi Péter; föl- s eloldozza a Van-t a szellem, felesel vele Tamási Orosz János a kötetre mintegy szemfedőként terülő utolsó költeményben. A vitató, látom, itt is inkább meg-vitatna amúgy. Miközben az eloldozott Van-ok röppályáját figyeli, hiszen elszabadultak: akár át is hatolhatnak levegőn, levegőt lélegzőn, lelken; meg-vitatná a Van-ok röppályáját, ha még volna kivel - de a pályatárs már nyugodni tért, csak a versek beszélgetnek: hatolnak át. Meg-vitatná persze Petőfivel is, odaérvelne az egykori lánghoz, a vers címe [Szabadság, szerelem], így, szögletes zárójelben - szabadság, hűség - nem fér meg együtt / tanítgatod ezt minden éjszakán. Ez a szemfedő-vers, ez a leviszem azt vers is ettől oldódik: hiszen nemcsak el-, de föl is oldozza a Van-t a szellem. Ünnep után is, egy élet minden ünnepe után - vagy egyszerűen a végre megélt ünnep után, ami lám: van, s látom, áthatol - ha valóban megértettem. Nehéz érvelni ellene.

Áthatol a Van. A végén kezdtem, mert a címét a végén érti meg az olvasója. Ami azt is jelenti egyben: elölről érdemes olvasni. Megteheted, kedves olvasó, hogy belelapozol, hiszen ez egy verseskötet, és a költeményei jótállnak magukért. Lehet hosszan kóstolgatni az ízeit, elcsodálkozni a komolyan vett játékain - ha a játék Van, s áthatolhat: komolyan kell venni. De ez a könyv egy nagyon tudatosan szerkesztett, verseket szinte mondatokba fűző egész-látványt is kiad, amire az elolvasása után úgy pillanthatsz vissza, mint tájra, az Ünnep tájára, amit bejártál. Félelmetes tudatossággal válogatva és elhelyezve a különböző, önértéket is bőven hordozó versek, prózaversek, márvány-erezet mintára hajazó szóömlések és pontosan tagolt szerkezetek (haikuk!) mindegyikét - a számunkra szellemi értelemben legfontosabbként tekintett ünnepünk köré.

Komolyan vett játékok: ajándékok a Kisjézusnak. Képzeljük el, hogy ez egy karácsonyi kötet. Mélyen formabontó módon. Át- meg áthatol rajta a Van, létünk erőszakos ünneptelensége; ünnep-rontásaink légkörét nem tagadva mégis: átélni akarná. Az odavezető utat Hétfőtől Nagycsütörtökig, az átélés újabb és újabb kísérletét a három napban, Ünneptől Ünnepig; s a másik, az időben azonos másba szelídültek ünnepét is megtisztelve a Szombatban. A három ciklust Kunhegyesi Ferenc gyönyörű festményei vezetik fel. Nem illusztrációk: képi foglalatai az elkövetkező verseknek. Figurális festőként általában belső víziókat festek. Lényeim egy időtlen tér, álom és valóság közt létező misztikus jelenetek szereplői foglalja össze szépségesen tömören Kunhegyesi Ferenc, mit is él a műveiben - e kötet címlapján és ciklusai nyitásaképp ezúttal a hitben hitelesség misztikumában. Látod a térdeplőt, látod a felfohászkodót, látod az áldást osztó Jézust (szinte ikon); a prófétát, szemében lágerfüst feketéje, tenyerében a maradék, simítani való fény. Mondom: képi foglalatai az eljövendő verseknek. Ezt a kötetet tényleg lapról lapra érdemes olvasni…

a teljes esszéért kattintsatok:

Áthat, áthatol - Tamási Orosz János kötetéről

Ruben Brandt, a gyűjtő - film

Mélységesen megkötnek és eloldoznak az álmaim - és viszonylag sok képük, illatuk, zajuk kúszik át velem az ébrenlétbe. Eminens kisdiák voltam én is, anno, ahogyan Milorad Krstic is meséli magáról, be voltam zárva én is a világomba és ábrándozhattam a szabadságról. Más kérdés, mennyire fájt jóval később, amikor rájöttem: a szeretetketrec rácsait én magam tartottam karban - elengedhettem volna ezt az érzést hamarabb. Más kérdés, hogy minden összecsukláskor, amit a kései kirepülések szárnyszaggató naiv tévedései martak rám, oda menekültem vissza, abba az otthonos szeretetzsarnokságba. Valamilyen értelemben abban élek most is, rábízva magam a másik felnőttebbségére. 

Milorad Kristic bátrabban lépett át az álmodozásból a cselekvésbe - még ha minden projektje, kiállítása, s a filmje is igazából az álmodozásból éhít cselekvést, mások álmaiban való fürdőzésben szabad. A lázadásai átértékelnék az értékeink, de minden moccanásukban érzékeltetve: értékek tömkelegében fúj itt buborékot, csillan színeset, pukkan bármilyen új.

Ruben Brandt, a neves művészetterapeuta rémálmokkal verekszik - azaz híres festmények alakjaival a rémálmaiban, megnyugtató vagy boldog, bátran a szemedbe néző vagy szelíden melléd pillantó, de mindenképpen önazonos alakokkal, akik a legdémonibb módon kifordulnak magukból, amikor Ruben végre a festményük elé áll. "Birtokold a félelmed, hogy legyőzhesd" hirdeti a terapeuta. Nosza, rajta; négy különleges páciense, Mimi (a macskaügyes kleptomán), Bye Bye Joe (a testőr, aki nem tud féket tenni a nyelvére), Fernando (a hacker, aki minden melóján kényszeresen ott hagyja az "aláírását") és Membrano Bruno (a kétdimenziós, ám evészavara következtében túlsúlyos bankrabló) kipróbálja magán Rubenen, hogy működik-e a terápia... Így lesz e kényszer által Ruben Brandt a világ nyomozóhatóságai által hiába keresett "Gyűjtő", a legkomolyabb köz- és magángyűjtemények gátlástalan megvámolója, Velasquez, Botticelli, Vincent van Gogh és Edward Hopper képek elrablóinak bandavezére... a Gyűjtő, aki terápiás célból rabol. Akire a legendás Mike Kowalsky vadászik, a nyomozó (maga is egykori deketív- és bűnügyi relikviák gyűjtője - és szerelmes a csapat femme fatale-jába, Mimibe), meg a komoly fejpénz okán a világ összes maffiózója.

Tehát egyfelől itt van rajzban egy heist story - egy bankrablás-sorozat akciódús története. Amely amúgy terápia-történet, egy öngyógyításé. Amely eközben álmok Eredetnél mélyebben fonódó labirintusa, "álom az álom az álomban". Az elejtett és felszedett könyvek közti különbségek története. Csipet kémnosztalgiával, a Hidegháború Bár veteránjai közt. Előre nézve egy kulturális múltba, nem kevés gúnnyal - hiszen hova tart az önmagát is felbontó happening... 

Mindez rajzban, gátlástalanul kubista, semmire nem hasonlítóan egyedi karakterek, és figurák által, akik a saját elrajzolt arcukon viselik a jellemük, a természetük, a lelkük, mint Kowalsky nyomozó csinos lekötelezettje/segítője/elemzője, a hűségre képtelen kétarcú háromszemű, hárommellű Marina (akihez úgy sincs elég kezed...). Mindez rajzban, szinte az összes létező rajztechnikát folyamatosan vegyítő rajzolt környezetben, aminek minden képkockája amúgy vagy idézet-kollázs, vagy hommage - Hitchkocktól Kuroszaváig, Lynchtől Tarantinoig; nemcsak Ruben álma zajlik a festmények megelevenedő terepén, de a filmet nyitó autós üldözés is - kockáról kockára más képet, vagy híres filmes beállítást vetítve háttér gyanánt a kergetődző hősök köré. Utalások és megidézések gát nélküli tömege... elsőre befogadhatatlan mennyiségben.

Holott Milorad Krstic csak arra használja a kultúrát, amire való. Ábrázol vele. Megrajzol egy személyiségképet, egy önmagával meghasonlott ember személyiség-képét - aki hajlamában egyszerre dédelgeti a gyűjtést, és tükörképeként a felszámolását. Aki elengedné magából a Gyűjtőt, a naplementébe tartó alkony első osztályú vasúti kocsiján. Elengedné ezt a csigalassú segítséget, amivel felszabadítaná magát; elengedné amit végül rabul ejtett. Elengedné, ami a leginkább láncolja e szabadságban. Ruben Brandt, a Gyűjtő elsősorban bátorságot gyűjt, hogy elengedje a mások látomásait. Amit Kultúra Apánk a tudat-alattinkba pumpált, amivel alapjában meghatározza, hogyan és minek, milyennek lássuk a világunkat.

S most ideírom: szerintem. A huszonöt filmkockánként élesedő manipuláció, amivel a látásmódunkat manipulálja a szívtelen apa egyszerre levethetetlen terhünk és egyetlen átláthatatlan méretű örökségünk. Milorad Krstic szerintem mindennek ellenében kereste meg a saját, nem kicsit szürreális vizuális látásmódját. Hiszen egy életen át verekedett vele, hogy megértse, hogy átlássa, a Das Anatomische Teater CD-ROMjain (fenn van az egész a neten, barangoljatok benne), a kiállításokon és projektekben, a rajzolt kisfilmben, a színházban. Ruben Brandt neve Rubens és Rembrandt nevéből alakult ilyenre - a kultúra szabadulna önmagától önmaga kedvéért: hogy teremthessen. Zenére, Cári Tibor ihletett muzsikájára, meg a rengeteg zenei idézetre megmozduló szökevény jeleneteket teremthessen, amik talán akkor érnek a legtöbbet, ha csak átsuhannak rajtad. Ha átsuhannak rajtad a rétegek, utalások - ha csak megadják egy megfoghatatlan mélység rétegét. Ha a film a kultúra álmáról maga is álom marad, egy érzetet hagyva maga után az értelmezés nyomozati kényszere helyett. Nekem ez az érzet felszabadító.

Martin Kay: Eastern

Valami hallatlanul vicces, hogy célcsoport vagyok - és hogy mennyire jól szórakoztam ennek a YA light novelnek az olvastán. Évek óta szakítja ki a nem sok időmből a magáét a manga meg az anime - s amikor ez a könyv napvilágot látott és a szerzője megkeresett vele, nem mondhattam nemet. Csak kis türelmet kértem, mert épp másban ültem nyakig - egy másik lényem merült teljesen másféle mesék mélyére. Majdnem manga, mondom - kicsit sajnálom is, hogy nem lett teljesen az; Megyeri Manó sűrűn kötetbe fűzött illusztrációi bőven sejtetnek egy jól összerakott magyar mangát, és Martin Kay története mondatról mondatra van annyira filmszerű, hogy tökéletesen működött volna rajzban is. Látszik a szerelem, ami oda köti, látszik a rengeteg dédelgetett kedvenc - de szerencsére csak a műfaj vonzása, nem konkrét, jól kivehető művek (avagy: nem onnan...). Ez a látomás (minden szelíd esetlenségével) elsősorban a szerzőé.

A Titánokkal vívott háború után járunk egy meglehetősen beteg, posztapokaliptikus jövőben, ami egy orosz pusztába kiáltozó westernre hajaz - revolverhősökkel, berúgandó kocsmaajtókkal, egy fegyverrel egybetartott főtitkárság-királyságban, Bagoáz uralma alatt. Itt pottyan elénk egyből akcióban Yuko, a bosszúra éhes mandulaszemű, vörös loboncos tini, hogy azonnal bajba keverje magát. Ehhez ért a legjobban, hogy bajba keverje magát meg másokat - valahol örömmel láttam, hogyan lesz mégis szinte egyből szerethető: az impulzivitása, a sebezhetősége, meg a fejére tűzött vérdíj olyan múltat sejtetnek, csoda, hogy még egyáltalán él. Persze hogy szurkolsz neki. Nem akármilyen (párbaj-) körülmények között megismerkedik Vajkkal, aki szintén a maga bosszúja után lohol. Hogy, hogy nem, mind a ketten Corben, a bandita fejét akarják, Yuko lemetszve, Vajk beszélőképes állapotban - ez az apró különbség aztán persze gyönyörű indokrendszert kap, és nyilván remek konfliktusforrás...

A világ, ahol mindez játszódik, pont annyira önkényes csak, mint amennyire általában a manga- vagy light novel- vagy tinidisztópia-világok; viszont vannak éppen csak megmutatott mélységei, tartalékai. Rejtőzik felette és alatta számos egy-két mondattal, mellékesen elpöttyentett összefüggéssel sejtetett távlat - ezt nagyon szeretem, akkor is, ha beúszott a szemem elé a masszív egyébérzetek mellé Stephen King meg A Setét Torony egyből... de ezt nem vetem a szerző szemére; ez a sejtelem csak egy szerkezet, egy irodalmi váz érzete az elmesélt történet mögött, ettől még bőven van benne saját íz és potenciál. Meg amúgy szinte minden, ami poszt-apokaliptikus: dögvésztől maradvány csúcstechnikákig - és töméntelen akció. Van, hogy nem szeretem, amikor egy történet ennyire vérgőzbe pörög, de itt a legtöbbször funkciója van: a hármas-négyes (ötös) hatalmi csoport-kavarások mellett a szereplők jellemrajza is az akciókon át alakul. Profin tálalva - és persze vég nélkül. Merthogy ez egy tipikus első kötet, függővéggel, rajzban lazán odafűzött, távlatos ellenponttal (ez gyönyörű, ahogyan az illusztrációból egyszer csak a mesélés eszköze válik - egyrészt szép és pontos, műfaji gesztus, másrészt megmutatja a benne rejlő potenciált; igazán nem bánnám, ha a továbbiakban gyakrabban fordulna elő).

Van azért néhány gyermekbetegsége a mesének, remélem kinövi őket - Yuko olykor tényleg túlságosan érzelemvezérelt és meggondolatlan, mese elején botladozó kis hőspalánta, akinek máris fejpénzt érő legendás múltja van; tehát egyszerre kiképzett profi és szerencsés amatőr, akinek folyton ki kell menteni a formás kis seggét a bajból. Nem tudom, mennyire lesz szerencsés, ha (mint egykori sorozatkedvencem: Inuyasha) hosszú részeken át képtelen lesz ugyanígy uralkodni magán. Nyiladozó testiségén az én szememben nem hagyott elég mély nyomot a traumás múlt (ismerek embert, aki...) pedig ugye: az űzi-hajtja. Lesz majd helyette-felette, amit szenvedélyesen akarhat - ez már most látszik. Amúgy a testvérével, Saorival felépült ezer szinten terhes, hurcolt viszony viszont példaszerűen került elénk - Martin Kay nagyon szépen kezeli az időt, és látszik: eltanulta azt a mangára-animére igen jellemző, mozaikszerű építkezést, ami az utolsó pillanatra is tartogat beillesztendő drámai titokdarabkát.

A kulcsfiguráira (legyen az nindzsa-ügyes zsoldos csaj, vagy Dragunovval zsoldost távirtó "pásztorlegény") még túlságosan vigyáz - vagy pedig ott van a fejében egy Árnybíróra hajazó szép, csatában bontakozó nagycsoportos finálé... Ezt is kíváncsian várom, hogyan változik a hőskezelés, kerül-e ebbe az amúgy szép, sűrű menazsériába még néhány nagy játékos - de annak örülnék, ha nem volna ennyire nyilvánvaló: az adott akcióban ki él túl és ki a hullani való statiszta. Persze lehet, aki nem élvezte annyiszor a hasonló mesék erőszakos szépségét, mint én, nem látja ezeket ennyire nyilvánvalónak. Szurkolok ennek a könyvnek, és örülök neki, hogy (amennyire látom) sikeres. Olvasni szerető emberekkel szeretek beszélgetni - és még mindig (elvakult könyvégetők legújabb-korában is) hiszek benne: ezek a mesék műfajoktól függetlenül megszerettethetik az olvasást, egy korosztállyal, akinek annyi csábító, más (kevésbé munkás) lehetősége van virtuális és egyéb terekben. Ha lenne kamasz lányom-fiam, a kezébe adnám (milyen jót beszélgetnénk utána róla...).

Marvel kapitány - film

Megnéztük hát a kirakós utolsó különálló darabkáját a Végjáték előtt - írnám, ha valóban hardcore gyíkok volnánk; de nem vagyunk azok, csak szeretjük a szórakoztató mozit... is. Úgyhogy inkább így fogalmazok: megnéztük a Marvel kapitány című filmet, az egyik legkeményebb képregényes igazságosztó csaj eredettörténetét. És igazából jól szórakoztunk. Mert tényleg ennyi volt a célunk, kikapcsolódást kerestünk a saját taposómalmunkból, meg volt egy kis ünnepelni valónk is - úgyhogy fenékig kiélveztük ezt a multiplex-élményt. Annak ellenére, hogy (az élmény maga) lehetett volna teltebb...

Van egy Vers nevű csaj, aki végre küldetésbe mehet a Kree elitkommandóval az alakváltó skrullok ellen. Sokat nem tudunk meg róla, ami nem csoda: ő se igen tud túl sokat magáról. A küldetés balul üt ki - és Vers ott találja magát Talos, a fő-skrull agykurkász-gépében. Ami neki is jól jön, mert számára lezárt emlékekben turkálnak - ahol őt Carol Denversnek hívják, és vadászpilóta a Földön. Vers nem egyszerű eset, kiszabadul és megszökik - a felrobbantott skrull cirkáló túlélőivel együtt lepotyog (hova máshova) a Földre...

Tényleg egy kellemesen össze-vissza csavart eredettörténet, különböző minták követéséből mixelt, profin koktélpohárba töltött, teljesen élvezhető ízű ital. De egyfelől ebben a műfajban (és ebben a fázisban, amikor már csak az utolsó gombot kell felvarrni a Thanos ellen szervezett csoportos időutazás egyenrucijára) nem is igen lehet mást csinálni - az alapanyagod határait körbepisálta már a többi hős. Másfelől a közönség is (nagyon nagy százalékban) egészen pontosan ezt várja. Ezt a "mélységet", és ezt az iróniát hozzá. Várja a fiatal Fury-t, két szemmel, várja Coulson ügynököt tejfelesszájú kezdőként, várja a várhatót - és meglepődik, mert mindezt remek ritmusban és jóízűen kapja. A kalandok földi része a legszórakoztatóbb a filmen, mert ide csurog a legkevesebb pátosz - és ide jut a legtöbb humor. Azért a szupercsaj meg az üldözött skrull bunyója a magasvasúton betegen szórakoztató - az alakváltásban rejlő lehetőségeket gyönyörűen használta ki a filmes csapat.

Persze tökéletesen logikátlan az egész, főleg a nagy csavar összes vonatkozása. Ez megint a "véletlenül így történt egy nagyobb terv részeként direkt" cselekményi rendezőelvének uralma, kamaszfantázia-szint (és nemcsak elsősorban kamaszfantázia öntudatos kiscsajoknak...). De amúgy nagyon aranyos, szeretem, amikor a szörnyeket simogatják és kiderül, van azért lelkük. Azt annyira nem, hogy ezzel együtt a világvédő pózban tetszelgő elitről itt is kiderül, hogy manipulatív gecik gyülekezetéből áll - de ez meg egyszerűen a korhangulatból következik. Vannak olyan képregény-történetek, ahol árnyalt figurák küzdenek egymással, akár a maguk igazában is gyakran kételkedve - de Marvel kapitány sztorija nem ilyen. Itt egy ilyen nagy csavartól csak helyet cserél a fekete, meg a fehér...

Profin töltötték koktélpohárba - a rendezőpárosnak, Anna Bodennek és Ryan Flecknek nincs szégyellni valója - más kérdés, hogy ezt a koktélt nem hiszem, hogy többször kéred... Mindenesetre a flashbackek, meg a beléjük csomagolt tanulság, a végigvitt ritmus és a bunyó a metrón jelzi: ezúttal sem nyeretlen kétévesekre bízták a projektet. Brie Larson ezt a szerepet kisujjból hozza (rezzenetlen arcból pici gesztusok - igazából jobb színésznő, mint amit az eddigi szerepei felszínre engedtek) és elég parádés gárdát kap maga köré. Olyan nagyon ők se teszik oda magukat - Jude Law messze többet tud ennél (hát istenem fiatal volt és... ööö... éppen elfogyott neki és... vagy a fene tudja, miért vállalta ezt...), Anette Benning is pont annyit nyújt, ameddig a szerep takarója ér. Azon meg külön röhögök, hogy szegény Ben Mendelsohn a Ready Player One után úgy tűnik beskatulyázódott a tenyérbemászóan ütni való kormányzati/magánszférageci szerepébe (szegény...).

Nagyot röhögtem, amikor ebben a filmben végre szembesültem a coolság lobogó kabátos öregapja félszeművé válásának  körülményeivel - valahol ezekben az apró kis fűszerszerű betétekben látszik, mennyire nem veszik közben komolyan magukat az alkotók. Más kérdés, hogy ezt a szögegyszerű, árnyalatlan világképet, amit ezek a filmek sugallnak, mennyien veszik vicces szintekig komolyan. Ezen lehetne egyszer futni, mígnem futkos tőle a hátunkon a hideg - de ez most nem az a poszt. Ez csak elmeséli, hogy volt egy kellemes, nem túl fárasztó esténk Marvel kapitánnyal... Ja. És ennek tudatában simogasd a macskád.

Tillmann Pentele: Eleven viadukt

Eleven viadukt - a szavakból. Hogy eljusson a kimondott ahhoz, akinek odamosolygod. Sokat morfondíroztam már e blogon a haikuról, lehet-e egyáltalán valóban úgy tölteni ezt a formát, hogy megtiszteld vele - ezt az idegenből ide csorduló, furcsa, szószegény, látszatra egyszerre könnyű és nehéz formát. Én nagyon szeretem - azt is, ahogy Fodor Ákos a magáévá tette, vagy Kállay Kotász Zoli, barátom és bűntársam az irodalomban. Tillmann Pentele kötetét ugyanazzal a várakozással nyitottam ki, mint bármelyik verseskötetet, amiben haikuk szerepelnek; mintegy várva, hogy a bennem régóta imbolygó kérdésekre választ kapjak: lehet-e magyarul érvényesen, az eredeti (általam is csak sejtett) indulathoz méltót, a más kultúra eszközét megtisztelőt alkotni itt, ahol amúgy teljesen más szelek (más irodalmi szelek) simogatták a hullni készülő szirmokat.

Talán igen. Úgy, hogy ha helyet keresnék neki abban a világ túlfelén ücsörgő hagyományban, Kobayasi Issza verseinek táján kutakodnék. Tillmann Pentele humora nagyon sokszor átcsillan ezeken a sorokon - írnám, talán pontosabb, hogy a versekben megmarkolt szituációk humora.

az orrnyergemen

por lovagol - tűröm, mint

egy betört csikó

játszik el az Ars Poetica füzérében a szituációval, amit az élete kínál. Tillmann Pentele (aki ezt a régies keresztnév-variációt választotta költőként az Attila helyett) ugyanis tényleg kéményseprő. Verseket érző amatőr, legyinthet úgymond a felkent pályatárs - de meg kell mondjam, ebben a furcsa (egyre furcsább) irodalmi ösvénykeresésben én egyre jobban becsülöm a kívülről jött embert. Akit nem kötöznek a hagyományaink, nem látja, nem érzi a zsákutcáink, nincs honnan kihátráljon a saját stílust keresve. Akit magával ragadott egy forma - első látásra egy könnyen művelhető, idegen forma.

nincs ihletem, írt

szó híján a szűz lapot

radírozgatom

méláz a Kijelölt pihe nő füzérében. Merthogy a haiku valójában tényleg nem ihlet, hanem egyfajta készenlét kérdése. Valahogy fel kell venni egy attitűdöt, amivel csak nézel, és hagyod létre jönni - vagy (nézőpont kérdése) le kell tenni minden mást. Ez nagyon megy Tillmann Pentelének, ez a felvétel és letétel, szituációtól, helytől s minden egyéb körülménytől függetlenül.

egy hosszúlépés

két rövid - karok tánca

a romkocsmában

olvasom ugyanebben a füzérben. Szóval ez nagyon megy. A kötet szerkesztése még annyira nem feltétlenül - vannak haikuk, amik nekem valahogy kimaródnak a füzérből, amibe kerültek, vannak füzérek amik nem fűződnek maradéktalanul (azaz hagynak maguk után valami megfogalmazatlan hiányérzetet). Persze ez a legnehezebb - ezeket a cím nélküli tizenhét szótagos háromsorosokat úgy kötetbe fűzni, ahogy a mai kötetszerkesztő divat amúgy szinte megköveteli. Mert igazából ezek a versek önmagukban kell álljanak, magukban kell(ene) hordozniuk azt az egyszeri, spontán, de valahol egyetemesre mutogató érzést, amit egy könyvbemutatón így fogalmaztam meg: észreveszed, hogy minek vagy a része, s hogy abból egy rész benned rezeg.

átöltött nyelvvel

csókom horgonyzó csónak

kis szád tavában

mosolyog az Április elseje füzérében a szó - a szólni képtelen, de annyiszor megénekelt pillanatról. Tillmann Pentele szerelmetes haikui a kedvenceim. Valahogy úgy testiek, hogy közben érzem bennük például azt a csók utáni, kulcsolódó tekintetekből fonódó pillanatot is. Érzem a távlataik. Miközben tényleg vastagon és őszintén testiek, ami amúgy érett költők verseire mért követelmény: hogy a szavakkal megmozdítsanak bennem valami kézzelfoghatót. Első kötetes szerzőtől ez igen boldogító meglepetés. Úgyhogy én kíváncsian várom, hova fejlődik még Tillmann Pentele, mint költő, mint haiku-költő. Remélem, lesz alkalmam még figyelni rá.

Babics Imre: Sztármajom többszörös alkonyatban - esszé a Napúton

Lassan feltárul, mi mindennel töltöttem a múlt évet - most, hogy a folyóirat-megjelenések után ezek a szövegek immár online is olvashatók. Amit itt versben mostanában megmutatok, az uralkodó posztmodern dekonstrukciós szorongásverstől eltérő alapállású (és értelemszerűen máshová kifutó) költészet. Sosem értettem a kritikusokat, miért nem mérik fel: ha csak egyetlen (értelmezési) út van, akkor ugyanott vagyunk, mint bármelyik (eddig megismert) diktáló irodalompolitikában: kudarcra ítélve. Ezeket a verseket azzal a szempontrendszerrel mérni, amit az általam amúgy nagyra becsült irányzathoz érlelt ki a bírálat (ugyanúgy, ahogy egykor kiért egy szocialista realista értékelés-rendszer nyelvezete, csak aztán kiértünk belőle...), dőreség, és tévútra visz. Ehelyett lépnék amatőr létemre máshová: ez az esszé is csak egy kísérlet, hogy megkeresse Babics Imre kötetéhez a megfelelő alapállást... 

Sztármajom többszörös alkonyatban. Mindenekelőtt járjuk körül ezt a címet. A transzcendens érintőjének verseskötetét tartom a kezemben, a költő munkáját, akinél jobban élő kortársaim közül senki nem távolodott el a borító, a cím azonnal pofonnal felérő minősítésétől – mégsem vonja ki magát önnön ítélete alól. Babics Imre van ma a legtávolabb a költő-celebségtől, keveset mutatja magát, a nyüzsgésből visszahúzódott egy kis bakonyi faluba; csak a megjelent művek által van jelen az irodalomban – a szereplés önmagát kerepeltető zajkeltéséből semmit nem vállal. Mégsem vonja ki magát önnön ítélete alól: a kötet címlapján jógázó glóriás megvilágosodás-paródia hatálya alá kivétel nélkül mindannyiunkat odarak. A kötet legelső versét hallgassuk, a vackán dühöngő borz monológját:

…Sztárturista kell még, ki hegy-völgyet feled:

lefoglalják az olvasói levelek.

Naphosszat ülne számítógépe előtt,

s mi lennénk nyugodtan nyaralók, telelők.

Sztárbányász is kell, kit arctalan kaszt fizet;

lobbizna, s nem folynának el a karsztvizek.

Egyszóval eltűnnének a kétlábúak,

mind erre vágyunk, borz, boa, csér, rák, gnú, jak.

Amúgy nem töröm már fejem e fajon:

voltaképpen minden ember csak sztármajom.

Mindenki. Kivétel nélkül mindenki – mondja a költő. Az öt perc hírnevünkre vágyunk, a robbanásszerű túlszaporodás közben, az arctalan tömegben mindenki arcra, arculatra, amely felkelti a figyelmet, ami kiemel, ami a reflektorfénybe von – miközben exponenciálisan növekvő létszámunk ezt egyénenként valójában lehetetlenné teszi. Miközben özönlésünk valóban el-ette a vadont: a körülöttünk itt-ott még létező erdők valójában kultúrtájak, ugyanúgy művelt, folytonos beavatkozásunkat igénylő területek, mint egy szántóföld; mindenhonnan kiveszőben van a nélkülünk is működőképes természetes egyensúly. S közben számunkra ez a környezet teljesen másodlagossá vált – gépi tükreinkben bámuljuk magunkat. Általános sztármajom-tereppé nemcsak a hagyományos média világa lett (ahol a hír ma tálalás kérdése, a hírmagyarázat pedig a tőke és/vagy politika manipulációjáé), bár nyilván itt a leglátványosabb a változás, hogy mást ne mondjak: ahogy például a filmes ismeretterjesztés átalakult doku-realityvé. Valójában a legtöbb társadalmi szerepünk el-sztármajmosodott, a tanártól a taxisofőrig – hiszen csak akkor létezel, ha látszol a közösségi médiában. Babics Imre látja mindezt, miközben az ön-láttatás e formájáról lemondott. De nem vonja ki magát mégsem az ítélete alól – hiszen e versekben ő is látszana.

Többszörös alkonyatban. Ez a kitétel hosszabb magyarázatot követel. Babics Imre vállalásai teljét alkalomadtán egy-egy verse ritkán adja ki – miközben valójában mindegyik a teljesség megragadható igézetében születik, mindegyik az egész bűvöletében –, mindig sokkal teljesebben rajzolódnak az egyes versek is, ha a vers-testek által megalkotott, teljes szerkezet tükrében látszanak. Amikor először kézbe vettem a Sztármajom többszörös alkonyatban kötetét, s a belelapozás által szembesültem az öt ciklusba rendezett, ciklusonként egytől huszonegyig számozott versekkel, először maga a szerkezet kívánta önmagának a megértés-kísérletet; hogy az olvasással se veszítsem szem elől ennek a szigorú rendnek egy porcikáját sem – tudjam, miért haladok előre és milyen számsorban elsőtől huszonegyedikig...

A folytatásért kattintsatok:

Mindenki, kivétel nélkül -

Babics Imre Sztármajom többszörös alkonyatban című kötetéről

Elveszett próféciák - kedvcsináló

- ...van egy kisváros, ahol az elmúlt pár évben érdekesen alakul az időjárás - folytatta Newt reménytelenül.

- Micsoda? Békaeső, meg ilyenek? - kérdezte Shadwell felderülve.

- Nem, csak az évszaknak megfelelő az időjárása.

- És ez furcsa jelenség? - kérdezte Shadwell. - Láttam én mán olyan dolgokat, kiegyenesedne tőlük a haja, fiam.

- Mikor volt utoljára, hogy évszaknak megfelelő idővel találkozott? - kérdezte Newt kissé ingerülten. - Az évszaknak megfelelő időjárás az nem normális, őrmester úr. Havazott karácsonykor. Mikor látott utoljára havat karácsonykor? Mikor volt utoljára hosszú, száraz kánikula augusztusban? Minden évben? És csípős hideg télen? Tudja olyan idő, amiről gyermekkorában álmodott. Hogy sosem esik november ötödikén, és szenteste mindig nagy pelyhekben hull a hó?... A boszorkányok tudvalevőleg megváltoztatják az időjárást...

Így fogadja Shadwell Boszorkányvadász őrmester a teljes "serege": Newt (az újonc) nagy felfedezését, aki egy ilyen mellékes körülményből (bár még maga se tudja, hogy) kikövetkeztette a Sátán pici fiának földi tartózkodási helyét. Ebben a teljesen elborult, szívemnek oly kedves könyvecskében, Neil Gaiman és Terry Pratchett közös agylövésében. Még a hazai megjelenése idején írtunk róla, de persze, hogy újraolvastam, amikor elért a híre, hogy sorozat készül belőle...

Hogy például negyed órán át mélázva vigyorogjak a fentebb idézett részlet elolvastakor... Merthogy gyerekkorom nagyrészt egy érdekes mikroklimatikus zárványban telt, Dunaújvárosban, városhatárig érő hatalmas havazásokkal (sokkal többet szánkózhattunk, mint jószerivel bárki ebben a széles hazában), elsöprő nyári zivatarokkal, és szivárványokkal utána, a Duna partja fölé magasodó, a lösz megkötésére kitalált hatalmas, lépcsős parkban, ami szinte az egész város hosszán húzódott és végig a mi játszóterünk volt... Persze a mi olykor egész jól passzoló mikroklímánk a Dunai Vasmű kohóinak, meg hatalmas hűtőtartályainak volt köszönhető (beleértve a gyönyörű, vörös kohósalakporral színezett naplementéket...). De gondoljunk bele... a pokoli izzásból szilárduló fém nekünk embereknek legelőször vágni kellett, meg elkerülni, hogy mások összevagdossanak - az a gazdag paletta, ami mentén most felhasználjuk a vasat meg az acélt (aminek minden próbálkozás ellenére sem lettünk az országa) legnyersebben még mindig tekinthető így: megvág-e vagy megvéd... Egyszóval ha Shadvell őrmester gyanakvó szemével nézném a világot, meg lennék győződve róla: az egykori komplexum a Sátán undorító keltetőtelepe.

Most ez a játékosan sokrétű, fanyar mese (amit két szerző sziporkázott tele minden jóval) képernyőre kerül; az Amazon meg a BBC közösen forgatnak belőle egy 6 részes minisorozatot. Én ezt leggyakrabban nem szoktam szeretni (nem szokott passzolni a fejemben amúgy is folyó vetítéshez), de a látott kedvcsináló megvett kilóra. Hát naná! A két kulcsszereplő, Azirafael (angyal, mellékállásban antikvárius) és Crowley (bukott angyal, kísértő démon - de a legjobb fej a brancsban) a létező legjobb színészválasztás. Michael Sheen idióta mosolyát már most imádom, ráadásul a pasi amúgy játszani is tud - ahogy David Tennant is, aki kicsit visszanyúlhat a Harry Potter és a tűz serlegében, Kupor fiaként megmutatott démonhoz (úgy, hogy ezúttal ő a jófiú). Lesz a sorozatban pici Benedict Cumberbach, Frances McDormand... és még lehetne sorolni. Csak még egyet (a könyvet ismerőknek): Madame Tracyt Miranda Richardson fogja játszani...

Úgyhogy ezt az adaptációt most kifejezetten várom, és újraolvastam miatta a könyvet - amely amúgy a dolgok viharos gyorsaságú alakulásának tükrében most mélységesen optimistának tűnik; hiszen hisz bennünk, meg a józan eszünkben. Úgy szurkolok neki, mintha lenne valami közöm hozzá a rajongáson kívül - meg nekünk is úgy szurkolok, főleg mivel ezt a történetet nem egy kényelmes fotel távolító biztonságérzetében olvasom és nézem majd, ha bemutatják...

Babics Imre: Gnózis - esszé a Napúton

Ezt az esszét a Napút 2018/7. (A hossz a mérték?) folyóirat-számában már olvashatta a nagyérdemű, de csak a napokban vált online olvashatóvá. A tavalyi évem legfontosabb olvasása volt - s talán a legnehezebb is. Tényleg fontosnak érzem, hogy minél többen megismerkedjenek vele - bennem nagyon sok tekintetben kapukat nyitott, és például segített megérteni a számomra legnagyobb kihívást jelentő alkotó, Hamvas Béla Karneváljának egyik alapvető dilemmáját. Babics Imre az életét tette erre a műre, a kortárs irodalom tán legnagyobb sara, hogy alig beszélnek róla...

fejezet

amelyben a vámvizsgálat után illúzióromboló és végzetes találkozásra kerül sor főhősünk és egy másik, mindenesetre ruhákba burkolt élőlény között, aki bár képes nagyszámú tagolt szó kiejtésére, de hiányos dezodoráltsága és egyéb feltűnő higiéniai baklövései miatt Bill Blaise Björn Leon y Nuss szerint nem alkalmazható rá az ember főnév…

Nagyon szeretek magából a feltáruló szövegből kiindulni – ismeretlenül, lehetőleg minden előzetes információ nélkül belefejeselni a más világába; derüljön ki, tudok-e úszni benne… avagy belefullad-e az érdeklődés (az unalomba, avagy az értetlenségen át az érintettség érzetének teljes hiányába akár). Nem szeretek előre búvárkodni, a pár momentumon kívül, amivel bárki/bármi (barát szava, reklám, olvasott, hallott, látott bejegyzés) felcsillantotta az olvasandót; ne láttassa előre senki, amit majd nekem kell észrevennem (előre szólok, ezen írás NEM ennek a szellemében készült…). Ne álljon a könyv és közém lehetőleg más – még az írója se. Olykor (amikor a teljes értetlenség rémülete elfog) előre lapozok… Erről a csalásról még nem sikerült leszoknom, de talán soha nem olvastam volna el e nélkül például Hamvas Béla Karneválját, azzal a zavarba ejtő, zavaros, ógörög, latin, héber, szanszkrit, s ki tudja, még milyen nyelven írt szótöredékekből mixelt, oldalakon át hömpölygő kezdettel…

Nos, Babics Imre könyve legalább ennyire zavarba ejtően kezdődik – a külön nyomtatott, kötetet őrző Szfinx, a Lepecsételt ajtó nyitóverse, az ajánlás után: Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben “csak” Istenért éltem. Zavarba ejtő a Gyarmati emlék (verses gyorsregény) a durván munkált, ollózott kollázsok közt csak így: “fejezet” kezdettel lapra szórt, kegyetlenül gunyoros próza, s az olykor keresetten erőszakos, bökvers jellegük ellenére furcsán koherens, egységes szerzőt feltételező, fejezetzáró csattanóként ütemesen elhangzó versek. Mintha Bill Blaise Björn Leon y Nuss (leoninus – ez is egy keserves vicc, a hős neve) kalandjainak számozatlansága egyfajta töredékességet is jelentene. A verseket mintha direkt tenné ki egy teljesen más íznek a szerzőjük – akinek a bőrébe bújt Babics Imre, a formaművész, az erős szavakat kifinomultan használó, e versek “szerzőjénél” messze cizelláltabb hangú költő… bizonyára szerepe lesz e versek “szerzőjének” a könyvben, de ettől még zavarba ejtő az a kíméletlenség, ahogy a nyelvünk szavaival, a rímmel bánik, így, a kötet nyitásaképp (hiszen a nyers, keresetlen versek alkotói szerepjátéka alól nyilván az amúgy slókát – a Mahábharata mértékét – magyarul meghonosítani akaró, kisujjból rendre hibátlanul és hibátlan szépséggel verselő költő valamilyen hátsó szándéka kacsint ki ránk). A kötet alcíme: Ének. Már itt eposzi ízekre számítok.

Nagyon jó. Fenn a bolond feleségem, alattam a Föld, a mögöttem lévő ronda virágtartóból ronda tahók már másfél éve kitépkedték a növényeket, és az orrom előtt árvíz. Hát érdemes élni?

Persze, hogy rögtön előre lapoztam – hogy egy teljesen más szerkezetű, de legalább ennyire kegyetlen, ismeretlenek közt folyó párbeszédekből és belső monológokból álló szövetbe bámuljak, legalább ekkora értetlenséggel. Ahol a belső monológok amúgy feneketlen ihlettel szőtt hexameterben tülekednek. A Havanna lakótelepre csöppent olvasó (megint csak) kapkodja a fejét. Ki beszél? miért így? Lassan bomlik, különül a három hang – mindhárom nevezetlen: a feleségével diabolikus diskuzusban közönyös macska-tulajdonos, a kocsmából moziba tántorgó alkoholista, s a villamoson zötyögö látnok hangja. Lassan oszlik a homály – ahogy a Szfinx mellett átléptük ezt a küszöböt, ahogy megmarkol és nem ereszt ez a kíméletlen, szinte szociografikus látásmód ebben a kifacsart, oldalakon át ijesztően pontos formáltságban: mítoszlevegőt árasztó hexameterek szöveg-közegében.

A szerző tehát az első oldalaktól láthatóan nem keresi az olvasója kegyeit – sőt, így, az egész ismeretében kijelenthetem: a maga látomásán soha nem csorbít az olvasójára tekintettel. Persze, hogy érthetővé válik így az ajánlás: a már említett Karneválnál is magyarázat-szegényebben elindított szöveg-tömbök ránk zuhogása valóban hamar válik olvasót próbáló, kegyetlen menetté. Vesszőfutássá – ami így, az egész ismeretében hallatlanul bátor gesztus, mainapság annyira nem is jellemző. Nekem a szövegből áradó erős, mitikus levegő segített benne maradni – szeretem, amikor így, ennyire többről szólnak szegény, elhordott szavaink, amikor a körénk (akár a panel-szenny elszórt kockái köré) egy minden ízében teljesebb világ-látás érzete bomlik. De tényleg bátor dolog így, oldalakon át Szentkuthy módjára leckéztetni a könyvet kézben tartó elmét, szinte pofozni: ezt se tudtad? És ezt is rosszul? Tényleg bátor dolog azonnal a mély vízbe lökve egy Várkonyiénál összetettebb, komplex és személyes világkép légcseppjeit apró buborékok gyanánt vízbe szórni és elvárni, hogy a az elmerülés közben belőlük vehető levegő legyen elég…

Erős, sűrű anyag ez, amiben az olvasó merül, egyre mélyebbre – egyfajta sötétben hagyásban az egész értelmét illetően. Mintha egy kőfalba diffundálnál. Nekem úgy a háromszázadik oldal környékén derengett fel először, hogy mit őriz a Szfinx, minek van lepecsételt ajtaja – amikor megértettem: Emlék, az egyik főhős verseit olvastam a Gyarmati emlék lapjain. Ez a felismerés juttatott odáig, hogy tudatosan is belássam: ennyire erős, sűrű anyagot csak erővel lehet olvasni – az olvasójától is megfeszített figyelmet, munkát követel. Viszont ez a felismerés hitette el, a feltáruló fénye, hogy érdemes ezt az erőt, ezt a munkát az olvasásba fektetni. Mert itt, ennyi szó után jelentem csak ki: ez a kötet a a maga nemében jelen irodalmunk egyik csúcsteljesítménye...

A teljes esszéért kattintsatok: 

A médium Nagy Piramisa (esszé Babics Imre Gnózisáról)

Virginia Woolf: Jacob szobája

„És mégis, mégis… amikor elmegyünk a vacsorára, amikor összeérő ujjhegyekkel reméljük, hamarosan ismét találkozunk, előtolakodik a kétely; így kell-e tölteni napjainkat? a ritkákat, a végeseket, az oly hamar lepergőket – teázva? vacsoravendégségben? S a levélkék halmozódnak. És a telefonok csengenek. És bárhová megyünk, drótok és csövek vesznek körül minket, hogy elvigyék az áttörni próbáló hangot, mielőtt az utolsó lapot is leosztják, s a napoknak vége. „Áttörni próbáló”, mert amint a csészét felemeljük, a kezet megrázzuk, a reményt kifejezzük, valami azt súgja, Ez hát az egész? Sohasem tudhatom meg, osztozhatom benne, vehetem biztosra? Minden napjaim arra ítéltettek, hogy leveleket írjak, hangokat küldjek, melyek a teázóasztalra esnek, útjukban megfakulnak, egyeztetni, miközben fogy az élet, valamely vacsorameghívást? És mégis, tiszteletre méltóak a levelek, és a telefonok hősiesek, mert magányos az út, s ha cédulák és telefonok összekötnek, ha társasan megyünk, talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út.”

Virginia Woolf harmadik, egyben első „kísérleti” regénye az 1922-ben megjelent Jacob szobája – ebben szakított először a Messzeség és az Éjre nap megírása idején még ímmel-ámmal, de követett hagyományos regényformával és engedte be szépprózájába is azt a kísérletező hangot, a cselekmény teljes elvetését és a szereplők egymáson, mint tükrökön át való ábrázolását kísérlő gondolatfolyam-technikát, amellyel később gyakorlatilag lefektette az angol modern regény alapjait. Érdekes kettősség fedezhető fel a woolfi életműben, ami ezt az újítást illeti: míg esszéiben már a tízes évek második felében elhajította a hagyományos kereteket és témákat, regényeit ekkor még a viktoriánus kötöttségek jellemezték. Nem véletlen, hogy a Jacob szobája megjelenésekor a pályatárs és barát T. S. Eliot úgy méltatta, végre megszabadult a hagyományos regény és ragyogó egyénisége kompromisszumaitól. Ahogy az sem véletlen, hogy Eliot ugyanebben az évben megjelent Átokföldje című verse mellett ez a regény lesz a húszas évek újító irodalmár nemzedékének egyik programadója.

Ma már nehéz önmagában értékelni – s mi tagadás, nem tesz jót neki, ha a nyomdokában születő és az itt megkezdett utat folytató Mrs. Dalloway és A világítótorony árnyékában olvassuk. Utóbbi két regényben Woolf már teljes biztonsággal uralt konstrukció mellett tudta szabadjára engedni érzékenységét és tudta megírni egy ember megismerhetetlenségének elégiáját (akár Clarissa Dalloway, akár Mrs. Ramsay alakjára gondolunk). Jacob Flanders portréja még túlságosan esetleges, hézagos, megfoghatatlan. A törekvés már itt is: a körülöttünk élők benyomásaiból, érzéseiből, érzékeléseiből, a magunk mögött hagyott nyomokból felrajzolni egy életet – ám míg Clarissa és Mrs. Ramsay mindezen benyomásokból élő, lélegző karakterek lesznek, kiknek hiánya aztán lüktet a lapokon, jelenléte pedig bearanyozza az estét, Jacob skicc marad, kinek sorsa az érdektelenség.

Ezzel együtt érdemei elvitathatatlanok és prózája, mint mindig, gyönyörű. Mindaz a visszafojtott érzékenység, ami nem törhetett felszínre az Éjre nap nagyon angol családregényében, itt kétszeres erővel csap le ránk. Jacob, kinek alakja a fiatalon elhunyt testvért, Thoby Stephent és a világháborúban odaveszett költőt és jóbarátot, Rupert Brooke-ot idézi, az őt körülvevők - rokonok, barátok, szeretők - iránta viseltetett érzései által bontakozik ki előttünk. Érzések, ez fontos – ritkábban gondolatok. Mrs. Dalloway esetében már szigorú egyensúly áll fenn aközött, mit gondolnak az asszonyról és mit éreznek iránta – Jacob még mindenkiből érzelmi reakciókat vált ki. És ő is mindenre érzelmekkel reagál.

Négyévesen találkozunk vele először, amint a tengerparton játszva elveszíti szem elől anyját, s helyette egy birka koponyáját leli meg – a kisfiú első találkozása a halállal mintegy előre vetíti sorsát; s mint tudjuk: Woolfnál minden szimbólum, így a tenger-anya-halál hármasa már itt, az első lapokon sorvezetőt ad a regényhez. Később felnő, tanul, miközben özvegy édesanyja a tisztes középosztálybeli szegénység szélén egyensúlyozva nevel három fiút; majd egyetemre megy, ahol szert tesz egy homoszexuális jóbarátra; Londonba költözik, hivatalnoki állást tölt be, az elvárható mértékben forog a „jó társaságban”, udvarol társasági hajadonoknak, miközben lotyókkal és festőmodellekkel hetyeg, majd Görögországban belehabarodik egy férjes asszonyba. S aztán a halál. Mindig a halál. Váratlanul, ormótlanul. Mindent úgy hagyott. Semmi sincs rendbe rakva. Mire számított? Azt hitte vissza fog térni? Kérdi a barát az akkor már a háborúban elesett Jacob szobája láttán – s ez a kérdéssor remekül illusztrálja a woolfi halálfelfogást: hihetjük-e bármikor teljes bizonyossággal, hogy vissza fogunk térni? Hisz lehet a mai napunk is éppúgy az utolsó, mint bármelyik. Miképpen hagyjuk magunk mögött „szobánkat”, alakunkat, emlékeinket?

Woolfnál minden szimbólum – szimbólum a szoba is, a személyiségé, melynek ablakán keresztül szemléljük a világot. Szimbólum (az egyik legerősebb, elég csak A világítótoronyra gondolni!) az ablak is, melyen kitekintve Bonamy kénytelen szembesülni a Jacob nélküli világgal – s melyen keresztül világba kiáltja fájdalmát. Ahogy szimbólum a főszereplő némasága is – Jacob Flanders az egész regény során néma marad, a körülötte forgók beszélnek, többnyire róla, néha hozzá, olykor csak úgy, a nagyvilágba. Jacob nem szól. Nem ad hozzá semmit saját személyiségrajzához. Amit tudunk róla: mások benyomásaiból tudjuk. Amit hiszünk, mások feltételezései alapján hisszük. A körvonalat, amit egy Jacob Flanders nevű, fiatalon elhunyt kishivatalnok hivatott kitölteni, mások rajzolták. Vajon van-e bármi köze a valós Jacobhoz?

Ma már itt-ott esetlen a mű, de újító jellege vitathatatlan, és fura mód épp a legnagyobb regény, A hullámok és a szeretettel dédelgetett, ám soha be nem fejezett pályazáró, a Felvonások között fényében nyeri el végleges helyét az életműben: e két regényben teljesedik ki Woolfnál az egymásra tett benyomásokból kibomló életút egyfelől, a kapcsolódásba, a másikra nyitott ablakba vetett hit másfelől. Ahol már nincs szükség történetre, gondolatokra elmúlásról, irodalomról, halálról, vágyról, szerelmekről – csak az számít, amit a másikban hagyunk magunkból. A hullámok viszi tökélyre azt, amit a Jacob szobája elkezdett – a jelen nem lévő alak ott teljes dicsőségében bontakozik ki a többiek szólamaiból. A Felvonások között utolsó mondata pedig kiteljesíti az egymás felé fordulásba vetett hitet s ad gyönyörű választ a fent idézettekre (talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út), amikor az egymást egész nap dacolva-gyűlölve-szeretve kerülgető pár végre kettesben marad: És akkor felment a függöny. Megszólaltak.

Kiadó: Európa

Fordító: Gy. Horváth László

Michael Cunningham: Az órák

„A Hogarth House lépcsőin megáll és önmagára emlékszik. Az évek során megtanulta, hogy az épelméjűséghez bizonyos fokú színlelés is hozzátartozik, nemcsak a férje és a szolgák miatt, hanem elsősorban és mindenekelőtt önmaga meggyőzésére. Ő a szerző; Leonard, Nelly, Ralph és a többiek az olvasók. Ez a regény egy fájdalmasan érzékeny, sebezhető, ám derűs és intelligens nőről szól, aki régebben beteg volt, de immár meggyógyult, aki a londoni szezonra készül, ahol partikat ad és partikra jár, délelőttönként ír, délután olvas, a barátaival ebédel és tökéletesen öltözködik. Valódi művészet, hogy az ember kellő stílussal uralja az uzsonna- és vacsoraasztalt. A férfiak gratulálhatnak maguknak, ha igaz és szenvedélyes szavakat írtak a nemzetek mozgásáról, a magas irodalom egyetlen témájának tekinthetik a háborút és Isten keresését; de ha a férfiak világban elfoglalt helyzetét megingathatná egy rosszul megválasztott kalap, mélyreható változások történnének az angol irodalomban.”

Ritka az, hogy valaki ilyen érzékenységgel idézzen meg egy másik írót és alkosson mégis maradéktalanul önálló, saját jogán is élvezhető-értékelhető művet, mint Michael Cunningham – Az órák úgy idézi meg (s írja újra) a Mrs. Dalloway történetét, hogy közben minden életrajznál szebben és érzékenyebben festi elénk Virginia Woolf alakját. Elfogult vagyok vele – jó tizenhét évvel ezelőtt én ezen a könyvön keresztül találtam el Woolfhoz, a máig legfontosabbhoz. Szinte évente újraolvasom – Bécsy Ágnes remek életrajzával együtt a Woolf-olvasások állandó kísérője (ennek fényében egészen furcsa, hogy eddig nem írtam róla).

Cunningham megidéz, újraír, gátlástalanul játszik és emeli piedesztálra előképét – miközben precíz iparosként fejleszti tökélyre a Mrs. Dalloway ötletét: egy nap történéseibe beleírni egy egész életet. Ő három életet ír egy napba, három, gyakran egymásba hurkolódó idősíkon, három, a felszínen nagyon különböző, valójában ugyanazt kergető hősnővel. Az egyik a húszas évek Richmondjában, depressziójából felgyógyulóban regényt ír, melytől azt reméli, visszavezeti önmagába. A másik az ötvenes évek Amerikájában a regényt olvassa, mely megváltoztatja életét és végzetes döntések sorára sarkallja. A harmadik immáron a kétezres évek New Yorkjában a regény lapjairól kilépve éli meg Clarissa Dalloway történetét – s mond búcsút neki. Mindhárman egy júniusi nap óráit pergetik maguk előtt – a zaklatott írónő, a tökéletes háziasszony, a drámai hősnő. És persze ott van közöttük a költő, Septimus Warren Smith modern kori megfelelője, kinek a madarak görögül énekelnek, kinek sorsát párkákként szőtték ők hárman – az írónő, aki megírta, az anya, aki elhagyta, a szerető, aki újra gyermekké tette.

Ugyanazt a történetet írják, ugyanazt a történetet élik. A mindennapok lehetetlenségét, a konvenciók elsöprő erejét, a megalkuvások, csalódások, kisebb-nagyobb traumák ütötte sebek fantomfájdalmát. Virginia képtelen beilleszkedni a hétköznapokba – a zseniális fúria, a legintelligensebb nő Angliában, kinek regényeit még száz év múltán is olvasni fogják, fél elküldeni a szakácsnőt Londonba egy adag cukrozott gyömbérért. Virginia, aki szökne Richmond fojtogató légköréből, aki nem mer tükörbe nézni, nehogy meglássa válla fölött azt az árnyat, aki a törékeny reggeli ihletet mint naposcsibét őrzi és óvja a külvilág ostromaitól. A látomások embere, akinek védvonalait végül megtörték, de aki regényeivel képes megváltoztatni mások életét.

Mint Laura Brownét, a könyvmoly Lauráét, aki a világháború után hazafias kötelességből ment hozzá egy hős hazatérőhöz, ám nem találja helyét konvencionális házasságában. A fiatal anya, aki a férjének sütött születésnapi torta felett érzett kudarc elől egy szállodába menekül, hogy kiszakítson magának néhány órát, mely csak az övé. Laura, kinek szemét felnyitja az irodalom, Virginia, Clarissa Dalloway – felrúg konvenciókat, házasságot, anyaképet. Elhagy, menekül – valami elől, a saját józan eszét megóvandó. Ki tudná utólag megítélni?

Hogy Laura tette hogy kapcsolódik a lapokról lelépő, a fikciót élő Clarissa történetéhez (aki persze nem Dalloway, csak ifjúkori szeretője, a haldokló költő nevezte el így, mintegy determinálva a partikat adó középosztálybeli feleség szerepére)? Az irodalom rejtélyei... Persze kiderül, hogyne – nem is nehéz megfejteni, ki a szeretve gyűlölt anya a versek mögött. De vajon a költő azzal, hogy elnevezte ifjúkori barátnőjét Mrs. Dalloway-nek, saját sorsát is megjövendölte? Ki írja életünk regényét – a démonaival küzdő írónő, a szokások hatalma, rajongásaink, szerepjátszásaink? Vagy mi magunk? Képesek vagyunk-e felvállalni, hogy végül minden tettünkért, minden mulasztásunkért, minden gyengeségünkért saját magunknak kell viselni a felelősséget? Vagy életünk végéig regényhősök kölcsönmondatai mögé bújunk és reménykedünk, hogy sosem reped meg a máz? S vajon mihez kezdünk, ha a költő halott, és egyedül kell szembenéznünk a ránk váró órákkal?

„Clarissa egyedül lesz, végtelenül magányos, de nem hal meg. Ahhoz túlságosan szereti az életet, Londont. Virginia elképzel valaki mást, igen, valakit, akinek a teste erős, de törékeny az elméje; valakit, akiben ott a zseni szikrája, a költészeté, akit maguk alá tipornak a világ kerekei, háború, kormány, orvosok; valakit, aki a szó technikai értelmében elmebeteg, mert mindenben jelentést lát, tudja, hogy a fák érző lények és a verebek görögül énekelnek. Igen, ilyesvalakit képzel el. Clarissa, az épelméjű Clarissa - a diadalittas, átlagos Clarissa - továbbra is szereti Londont, szereti mindennapi örömökkel teli életét, és valaki másnak, a tébolyodott költőnek, a látomások emberének kell meghalnia.”

Kiadó: Jaffa

Fordító: Tótisz András

A fantasztikus Róka úr - film

Először is le kell szögeznem, nem ismerem Roald Dahl könyvét, de szerintem bepótolom. Már csak azért is, mert hírlik róla, Dahl kedvenc története volt a maga-írtak közül, és ugyan az is hírlik róla, erősebb a cukiságfaktora, mint a Boszorkányoknak, vagy Matildának, a három csodájával - de ez szerintem nem fog akadályozni. Hírlik, Wes Anderson is azért vállalta el a (társ)rendezést, mert imádja Dahlt, meg ezt a sztorit. (Társ)rendezést; hiszen a stop motion technikához bölcsen a munkába vonta előbb Henry Selicket (aki menet közben, Neil Gaiman meséje, a Coraline miatt hagyta ott a bulit), aztán Mark Gustavsont (aki szintén nem ma kezdte). Persze ettől ez még egy vérbeli Wes Anderson mozi, a technikától és kihívásaitól el se kell vonatkoztatni - itt is gyönyörűen nyakon csíphetők a stílusjegyei, a félbevágott terekben való turkálástól a szimmentria-mánián át a szolidan morbid pillanatokig. Hírlik az is, az eleje meg a vége a rendező hozzáfűzése az alig 90 oldalas vékonyka meséhez - de mivel úgysem tudom, milyen adaptáció, azt sem tudom megítélni, használt-e a sztorinak a megöntözés...

Viszont azt nagy örömmel konstatáltam, hogy az a szelíd, de olykor nem kicsit beteg humor, ami ezt a nagyhajú szőke gurut jellemzi (és ami amúgy tényleg nem áll messze Roald Dahl szintén nem enyhén fanyarba pácolt humorától) az elsőtől az utolsó kockáig átitatja a sztorit. Róka úr kis családjával új otthonba költözik - s bár megfogadta a nejének egy vallomásokkal rakott zsákmányejtő éjszakán (épp csapdába esve...) hogy leszámol bűnöző hajlamaival, az új élet követelményeit csak a környék három farmere: Bugris Norman, Buci Walter és a legnagyobb spíler: Bán Frank tanyájának megvámolásával tudja előteremteni. Az akciókba bevonja oposszum cimboráját, Kómát és a náluk héderező rokon rókagyereket, Konstantint is; a saját édesfiát, Rókust bezzeg nem, mivel kicsinek és ügyetlennek tartja. A farmerek persze eléggé rossz néven veszik a fosztogatást, úgyhogy Róka úr (és miatta az egész erdei közösség) hamarosan illegalitásba: a föld alá kényszerül...

Róka úr eredeti hangja George Clooney (magyarul természetesen Szabó Sipos Barnabás) - ez egy szelíd, külön poén, nem tudtam nem vigyorogni rajta, ahogy eszembe jutott az Ocean's Elevenből Danny Ocean... megint igen nívós társaság gyűlt köré, régi jó Wes Anderson-spanoktól (Bill Murray, Owen Wilson) olyan nevekig, mint Meryl Streep (Rókáné), Michael Gambon (Bán Frank), vagy a kedvencem: Patkány hangjaként Willem Dafoe. A magyar szinkron kifogástalan (imádom Kóma szerepében Mikó Istvánt...) de érdemes egyszer angolul is hallani. Utalások és filmes poénok tucatjait rejtik megint a képek, meg a szövegek, imádom, amikor Róka úr kifejti: hiszen vadállat vagyok... vadállat bizony, bár ezt a filmen kizárólag a terített asztalnál való viselkedése jelenti ki. Amúgy igen jólnevelt, családszerető bűnöző az úr, aki tekintettel van mások érzékenységére és igényeire... csakhát a természete... ugye.

Pont ez a rétege kapott el a legdurvábban - a miattunk urbanizálódni kénytelen (parkba, csatornába, egyéb helyekre menekülő), alapjában a javainkat fosztogató pozícióba kényszerülő természet. Életek, amelyeknek a városiasodás meg az ipar, meg a mezőgazdaság felfalta az életterét. "Aki" tud, alkalmazkodik (én is láttam már nyestet, rókát, sőt, Budán vaddisznót is a házak között szlalomozni; a sólyomról, héjáról, meg a vércsékről nem is beszélve), aki meg nem tud, az kipusztul... Ez ilyen végtelenül, gonoszul egyszerű. Vadállatok, amelyek a szemeteskonténereinkből élnek, meg ejtik körülöttünk zsákmányul, ami ehető (s amit nem őriznek meg kertjeinkben a kutyák). Lények, "akiknek" mi nem vagyunk tekintettel az érzékenységére meg az igényeire... csakhát ilyen a természetünk... ugye?

Pont ez a rétege kapott el a legdurvábban - mert persze ez egy Aesopus-i állatmese (is). Embertársainkról (is) szól, akiknek ez a berendezkedés nem ad a kezébe más választást - hiszen az álomfokozó kirakatok nekik is ragyognak, a könnyű élet nekik is integet, a jóllakató finomságok (metróaluljáróba sprével fújt) szaga az ő orrukat is csiklandozza. A veszteseinkről is szól, ahogy bánnak velünk, meg ahogy a vagyon (és kiszolgálói) bánnak velük. Persze csak csínján szól erről, olyan-amilyen hepienddel a végén. Róka úrék felfedezik a konzum mennyországát: az áruházat. Olyan-amilyen hepiend: a szupermarket természetesen a három gazdaemberé, a csatornában berendezkedett állatok Bugris, Buci és Bán tulajdonát fosztogatnák megint... úgyhogy a háború borítékolhatóan folytatódik. Valahol pusztán az a kedves elegancia, ahogy Wes Anderson elénk rakja ezt az áruházi musical-betétes (ó, a Shrekek...), előre csomagolt (valójában nyitott) véget, megérdemelt volna néhány díjat. Gyerekekkel is fogyasztható (legfeljebb aztán el kell dugni az almabort...).

Róka úr Londonban (Ágoston László felvétele)

Cristopher Moore: Ördögöd van!

Valami furcsa véletlen megakadályozott benne, hogy ezzel kezdjem, úgyhogy Chris Moore első, Pine Cove-ban játszódó őrült agymenetére csak most, a többi megveszekedett elmeroggyanat: A Melankólia-öböl buja bestiája zabálni valóan éhes, (egy levitézlett B-filmes akciósztár-csajjal a karmai közt is) blues-utáló kisvárosi szexszörnye után, meg A leghülyébb angyal cseppet sem szokványos (zombik!) karácsonyi története után került sor. Úgy mentem ebbe a kitalált, kaliforniai kisvárosba, mintha egy kedves nyaralóhelyem múltjába tettem volna egyáltalán nem szellemtelen, sőt, kellemesen beteg időutazást.  Megint a kultúránk démonjai  közé... Merthogy a természetfeletti ebben a nem túl távoli, ismerős múltban is meglátogatta már Christopher Moore visszatérő helyszínét, ezt a kitalált (de nyilván konkrét modellekkel bíró) tengerparti városkát - krónikásunk szerint ott járt a szörnyen buja bestia: Steve gyík, meg a jó szándékú, de rendkívül gyermeteg Raziel angyal előtt maga a feneketlen bendőjű, hüllőbőrű ördög is.

Mégpedig a megidézőjével, Travis-szel együtt, aki immár 90 éve járja kitartóan és türelmesen a vidéki Amerikát, kocsijában a saját, személyes (megidézett) ördögével. Nem beszélhetek a céljáról - mert hátha funkcionálhat ez az írás ajánlóként is -, de azt kijelenthetem, a cél és elérésének módja is a megfelelő mértékig beteg, és profin komponált történetben bontakozik ki. Kedvenc amerikai Rejtő-klónomnak ez volt az első, komoly sikert aratott regénye és  azért ez az "első könyv jelleg" több momentumban is tetten érhető rajta: a humor itt még nem megy el az azóta szinte minden könyvben megcsillantott tökéletesen abszurdba, és a "hősök" sem azok a teljesen kicsontozott bétahím lúzerek, mint a későbbiekben - itt a lúzereket néhány szerencsés kivételtől eltekintve rendre megeszik. De (mint már jeleztem) szerepel a történetben egy gazdacserében reménykedő, unatkozó ördög, Catch, aki "mindörökre" Travis szolgája (elvégre megidézte...) szerepel benne egy mindenkitől sót kunyeráló arabus kinézetű, alacsony figura (aki amúgy dzsinn, egyenesen a palackból).

És megjelenik néhány, később is örök bútordarabként visszatérő helybéli, Mavis, a kocsmatulajdonos és csapos, Robert és drága neje, Jenny, Howard Phillips, a H.P. kávézó sajátos elméleteket dédelgető teoretikusa - szóval pár ismerős a későbbi könyvekből... Mondjuk azért végtelen hálás vagyok, hogy immár Alphonse Rivera őrmester (későbbi nyomozó...), Moore egyik gyakran visszatérő szereplőjének szinte teljes, szörnyekkel gyakran hintett karriertörténetét lekövethettem... Ezek a visszatérő alakok a helyérzet hitelesítésén túl gyönyörűen összetartják ezt a Moore által annyi (mókusbaszó) szeretettel fércelt alternatív Államokat - ahol ugyan nem fenékig tejfel élni, de ahol tejfel, ott nagyon... Mondjuk azt nem tudom, tart-e Chris Moore terapeutát, ha igen, remélem ő is megírja egyszer az emlékiratait. Mert ha a humor nem is hajlik annyira abba a beteg variációba, mint a későbbi könyvekben, néhány egészen elmeroggyant késztetés már ezekben a mondatokban is megkapja a nyomdafestéket...

Miközben már itt is megjelenik az a sokkal komolyabb, nagyon pontosan elkapott réteg, amellyel az író rendre levesz a lábamról - amitől úgy érezhetem: nemcsak szórakoztam. Itt az abúzus különböző (pap- és vietnami veterán-vegzált) verziói alapozzák a későbbi tragikomédiát; s már itt példaszerű módon fűződnek a mesébe. Talán ez Christopher Moore legfontosabb képessége: nem veszi el a valódi fájdalmak ízét azzal, hogy viccet csinál belőlük (mondjuk itt még inkább: köréjük). Nagyon könnyen megőrzi a könyve egyensúlyát úgy is, hogy bizonyos lapjain jelentősen fajsúlyosabb témák csomósodnak, mint a korai internetes szex morbid vonzalmai, a droghasználat, vagy a turizmusra épülő városok apoteózisa a lehúzásban - nem is beszélve a természetfeletti lények morbid és halálos fekete humoráról...

Ezen is elgondolkodhatnék egyszer: Moore esetében miért nem zavar a mitológiákat citromfacsaróba gyömöszölő írói önkény - miközben Neil Gaimannél (aki számomra jelenleg a  könnyű műfajú szórakozásokba elgondolkodni-valót csomagolók mitologémát dédelgető etalonja) pont azt szeretem a legjobban, hogy milyen elegánsan képes a mítoszok történetekbe húzott pókhálószálain egyensúlyozni, elengedett kézzel, a lepottyanás kockázata nélkül. Míg Gaiman megtiszteli a történeteibe vont mítoszt, Moore hátulról megerőszakolja őket, úgy, hogy a vérük is kicsordul. Mégsem tudok haragudni rá az abúzusért - talán mert nem vagyok mítosz. S talán mert közben a mítoszi gondolkodás összes rákfenéjét tökéletesen illusztráló hősöket teremt, önkéntelenül is leleplezve ezen megközelítés hibbanatait. Megtanulhatod tőle, hogy vigyázz, mit kívánsz, miközben röhögsz. Rajtuk, és magadon, beakadó tűsarkakon és utastársaid meghökkent képén a távolsági járaton, ahol felelőtlenül Moore-t olvastál. Szóval ördögöm nincs, de van Christopher Moore-om. És nem félek használni.

Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: György László