Valami furcsa véletlen
megakadályozott benne, hogy ezzel kezdjem, úgyhogy Chris Moore első, Pine Cove-ban játszódó őrült agymenetére
csak most, a többi megveszekedett elmeroggyanat: A Melankólia-öböl buja bestiája zabálni valóan éhes, (egy
levitézlett B-filmes akciósztár-csajjal a karmai közt is) blues-utáló kisvárosi
szexszörnye után, meg A leghülyébb angyal cseppet sem szokványos (zombik!) karácsonyi története után került
sor. Úgy mentem ebbe a kitalált, kaliforniai kisvárosba, mintha egy kedves
nyaralóhelyem múltjába tettem volna egyáltalán nem szellemtelen, sőt,
kellemesen beteg időutazást. Megint a
kultúránk démonjai közé... Merthogy a
természetfeletti ebben a nem túl távoli, ismerős múltban is meglátogatta már
Christopher Moore visszatérő helyszínét, ezt a kitalált (de nyilván konkrét
modellekkel bíró) tengerparti városkát - krónikásunk szerint ott járt a
szörnyen buja bestia: Steve gyík, meg a jó szándékú, de rendkívül gyermeteg
Raziel angyal előtt maga a feneketlen bendőjű, hüllőbőrű ördög is.
Mégpedig a megidézőjével,
Travis-szel együtt, aki immár 90 éve járja kitartóan és türelmesen a vidéki
Amerikát, kocsijában a saját, személyes (megidézett) ördögével. Nem beszélhetek
a céljáról - mert hátha funkcionálhat ez az írás ajánlóként is -, de azt
kijelenthetem, a cél és elérésének módja is a megfelelő mértékig beteg, és
profin komponált történetben bontakozik ki. Kedvenc amerikai Rejtő-klónomnak ez
volt az első, komoly sikert aratott regénye és
azért ez az "első könyv jelleg" több momentumban is tetten érhető rajta: a
humor itt még nem megy el az azóta szinte minden könyvben megcsillantott
tökéletesen abszurdba, és a "hősök" sem azok a teljesen kicsontozott
bétahím lúzerek, mint a későbbiekben - itt a lúzereket néhány szerencsés
kivételtől eltekintve rendre megeszik. De (mint már jeleztem) szerepel a
történetben egy gazdacserében reménykedő, unatkozó ördög, Catch, aki
"mindörökre" Travis szolgája (elvégre megidézte...) szerepel benne
egy mindenkitől sót kunyeráló arabus kinézetű, alacsony figura (aki amúgy
dzsinn, egyenesen a palackból).
És megjelenik néhány, később is
örök bútordarabként visszatérő helybéli, Mavis, a kocsmatulajdonos és csapos,
Robert és drága neje, Jenny, Howard Phillips, a H.P. kávézó sajátos elméleteket dédelgető teoretikusa - szóval pár ismerős a későbbi könyvekből... Mondjuk
azért végtelen hálás vagyok, hogy immár Alphonse Rivera őrmester (későbbi nyomozó...),
Moore egyik gyakran visszatérő szereplőjének szinte teljes, szörnyekkel gyakran
hintett karriertörténetét lekövethettem... Ezek a visszatérő alakok a helyérzet
hitelesítésén túl gyönyörűen összetartják ezt a Moore által annyi (mókusbaszó)
szeretettel fércelt alternatív Államokat - ahol ugyan nem fenékig tejfel élni,
de ahol tejfel, ott nagyon... Mondjuk azt nem tudom, tart-e Chris Moore
terapeutát, ha igen, remélem ő is megírja egyszer az emlékiratait. Mert ha a
humor nem is hajlik annyira abba a beteg variációba, mint a későbbi könyvekben,
néhány egészen elmeroggyant késztetés már ezekben a mondatokban is megkapja a
nyomdafestéket...
Miközben már itt is megjelenik az
a sokkal komolyabb, nagyon pontosan elkapott réteg, amellyel az író rendre
levesz a lábamról - amitől úgy érezhetem: nemcsak szórakoztam. Itt az abúzus
különböző (pap- és vietnami veterán-vegzált) verziói alapozzák a későbbi
tragikomédiát; s már itt példaszerű módon fűződnek a mesébe. Talán ez
Christopher Moore legfontosabb képessége: nem veszi el a valódi fájdalmak ízét
azzal, hogy viccet csinál belőlük (mondjuk itt még inkább: köréjük). Nagyon
könnyen megőrzi a könyve egyensúlyát úgy is, hogy bizonyos lapjain jelentősen
fajsúlyosabb témák csomósodnak, mint a korai internetes szex morbid vonzalmai, a
droghasználat, vagy a turizmusra épülő városok apoteózisa a lehúzásban - nem is
beszélve a természetfeletti lények morbid és halálos fekete humoráról...
Ezen is elgondolkodhatnék
egyszer: Moore esetében miért nem zavar a mitológiákat citromfacsaróba
gyömöszölő írói önkény - miközben Neil Gaimannél (aki számomra jelenleg a könnyű műfajú szórakozásokba
elgondolkodni-valót csomagolók mitologémát dédelgető etalonja) pont azt szeretem
a legjobban, hogy milyen elegánsan képes a mítoszok történetekbe húzott
pókhálószálain egyensúlyozni,
elengedett kézzel, a lepottyanás kockázata nélkül. Míg Gaiman megtiszteli a
történeteibe vont mítoszt, Moore hátulról megerőszakolja őket, úgy, hogy a
vérük is kicsordul. Mégsem tudok haragudni rá az abúzusért - talán mert nem
vagyok mítosz. S talán mert közben a mítoszi gondolkodás összes rákfenéjét
tökéletesen illusztráló hősöket teremt, önkéntelenül is leleplezve ezen
megközelítés hibbanatait. Megtanulhatod tőle, hogy vigyázz, mit kívánsz,
miközben röhögsz. Rajtuk, és magadon, beakadó tűsarkakon és utastársaid
meghökkent képén a távolsági járaton, ahol felelőtlenül Moore-t olvastál.
Szóval ördögöm nincs, de van Christopher Moore-om. És nem félek használni.
Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: György László
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése